Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek / Y Csoport – Bethlen Téri Színház
Pálya Pompónia azzal emelkedik ki a játszók közül, hogy alakításaiban a szöveg, a mozgás és az öltözet jellemformáló erővel illeszkedik egymáshoz.
Fotó: Jekken Péter
Sen Te prostituált Szecsuánban. A lány napról-napra él, még a lakbérét is nehezen fizeti. A kisember a számára tökéletesen élhetetlen társadalomban a létminimumhoz szükséges pénzt csakis így képes előteremteni. Egy nap összefut Jang Szunnal (Boda Tibor). A váratlan találkozás a munkanélküli pilótával felvillantja a lány előtt a szerelem esélyét.
A szecsuáni jólélek című darabjában Bertolt Brecht figurái a túlélésért küzdenek. Ember legyen a talpán, aki nem a pénzre szavaz, ha az anyagiak némileg könnyítik a keserves mindennapjait. Majd minden jelenet választás elé állítja a szereplőket.
Az utóbbiakra érez rá jól az Y Csoport a Bethlen Téri Színházból online közvetített előadásában. A szecsuáni jólélek ebben a felfogásban egy-egy döntés körülményeit és következményeit vizsgálja. Minden helyzet mögött anyagi érdekek húzódnak meg. Nincs helye a jóságnak és a léleknek, ha mégis, az erkölcsi bukás megjósolható. A néző nehezen azonosulhat a karakterekkel, hiszen a pszichológiai folyamatok ábrázolása helyett a gesztusok a színésznek a szereptől való távolságát fejezik ki. A mozdulatsorok az elhangzottak megerősítései.
Mi Csü háztulajdonos Sen Tét arra kéri, hogy fizesse meg a lakbért. Az ujjak összedörzsölése húzza alá azt, hogy a kíméletlen asszonynak csak a pénz számít. A Rendőr (Boros Ádám) a dohányzást és az elmélyült gondolkodást mutató gesztusai mutatják a külső és belső szituációt.
A középpontba a szoborszerű alak, Sen Te kerül, körülötte mozognak az elszegényedett társadalom perifériájára szorult karakterek. A színészek egy kimerevített mozdulatból indulnak a jelenetekbe és többször oda is térnek vissza. A két végpont között azok a mellékszereplők ragadjak meg a figyelmünket, akik néhány vonással ábrázolnak komplexebb személyiséget.
Fotó: Jekken Péter
Pálya Pompónia azzal emelkedik ki a játszók közül, hogy alakításaiban a szöveg, a mozgás és az öltözet jellemformáló erővel illeszkedik egymáshoz. A Bognár Eszter és Ferenczi Zsófia látványtervezők által félig férfi, félig női ruhákba öltöztetett Mi Csü háztulajdonosnő és a hatalmas ülepű Jang asszony egyaránt a kapzsiság élő szobra. Az első szobor egyértelműbb vonásai, a második lágyabb kontúrjai másfajta, de ugyanannyira taszító haszonlesést rejtenek.
Bognár Anita Sen Te, a prostituált szerepében inkább altruista szociális munkás, semmint utcanő. Bognár a kiszolgáltatottságot hangsúlyozza Sen Te karakteréből. A többiek „táncba hívják” és ő olykor átveszi mások mozdulatait. Szomorúak lehetnek az ölelései, mégis megbízhatóan adják az igazi szerelem illúzióját. Sen Te megkapóan őszinte lány, akár Marina Shakespeare Pericles, Tyrus hercege című színművében. Ha nem is történik szerelmi aktus, a férfi akkor sem távozik elégedetlenül. A szintén általa játszott Sui Ta, a nagybácsi nem a szokott keményszívű vállalkozó, és nem is a rosszabbik fele a lánynak, sokkal inkább az önmagával történő szembenézés halasztását jelenti Sen Te számára.
Fotó: Papp László
Hiányérzetünk azért lehet, mert A szecsuáni jólélek mozdulatsorai nem ellenpontozzák kellő intenzitással a szituációk szövegét. Az így kapott bonyolultabb személyiségek a nézőt jobban kizökkentenék és a színésztől megkívánt kritikai hozzáállás is nagyobb erővel juthatna érvényre.
Nem könnyen befogadható előadást látunk, mert nem a szívünkre, csakis az agyunkra kívánnak hatni. Vadász Krisztina rendező-koreográfus úgy veszi komolyan Brechtet, ahogy nem szokás mifelénk.
Fotó: Papp László
Az epikus színház jól ismert jellemzői közül többet (songok, feliratok) ugyan elhagy, de a stilizálásra törekvő színészi játékban és főleg a mozgásban maximálisan megbízik. A néző érzelmei kívül rekednek az Y Csoport szimpatikus brechti színházában, de a koreográfia néhol lehetne bátrabb. A jelenetek által felvetett dilemmák mérlegének a nyelve erősen a pénz felé húz, a zárlatra mégsem dől el semmi. Tisztelt közönség, kulcsot te találj, / Mert jó végnek lenni, kell, muszáj! mondja Vang, a vízárus (Kazári András). Ha a színpadon nem is teremtődik meg, legalább az életben jó lenne hinni a boldog végben.
