Boris Vian – Laboda Kornél: Pekingi ősz / Katona József Színház
Fehér Balázs Benő rendezése tele van megannyi szerethető geggel, szórakoztató epizóddal, láthatóan szeretik a játszók, és talán ennyi pont elég a tökéletes abszurdhoz.
Artúr szerelmes Rochelle-be, aki történetesen Artúr legjobb barátjába, Maxba szerelmes, de Rochelle-t az ég is Artúrnak szánja, ebbe bele lehet őrülni, komolyan! És komolyan beleőrülünk, a Pekingi ősz alatt a Katona Kamrában.
Boris Vian művében egy szerelmi háromszög köré rendezi a tökéletes szürreált, ez lett a szerző leghosszabb és legbonyolultabb műve, a Pekingi ősz tehát első blikkre alkalmatlan a színpadi adaptációra. Mindez nem okoz gondot a francia alkotó elkötelezett hívének, a rendező, Fehér Balázs Benő ugyanis nem először nyúl Vianhoz. Hogy mit tartott meg a vaskos regényből Laboda Kornél, Komán Attila és a rendező szövegkönyve, tökéletesen lényegtelen, az eredmény magáért beszél. Agyament előadás – derül ki róla a második percben, és látványos valótlansága csak fokozódik, de mi mást várnánk egy Boris Vian-adaptációtól? Mi mást épp Fehér Balázs Benő rendezésében?
Sem Peking, sem ősz nincs benne, de ez lényegtelen apróság. Van viszont Exopotámia, egy kietlen sivatag, ahova szereplőink elviszik a „cilivizációt” meg a vasutat. Ezen felül van minden, ami lehet: nagy, röhejes állatjelmezek, ajakkanapé, többperces nekrológ egy szék tiszteletére, sorolhatnám. A Pekingi ősz éberen tartja közönségét, egyrészt remek dinamikájával, humorával, másrészt a nézőtér elhelyezésével: a jobb és bal oldal sorai szembenéznek egymással, de közvetlenül előttünk, kétoldalt, sőt, mögöttünk is zajlik a játék.
Artúr (Vizi Dávid) álmába csöppenünk az előadás elején, Rochelle-el (Rujder Vivien), szó szerint álmai nőjével randevúzik, de föl kell ébrednie a mámoros szendergésből. Bárhogy mesélné Maxnak (Tasnádi Bence), milyen csodát élt meg, a szerelmi ügyekben gyakorlatiasabb barát most épp tele van gyöngéd érzésekkel. Artúrnak is csak azt tudja tanácsolni, ne legyen otthonülő, „mert, ha mész, a nők szembejönnek”. Rochelle a valóságban szembe is jön Artúrral, csak éppen Max oldalán. Artúrt állandóan kísérti az álom, olyan halálosan szerelmes Rochelle-be, hogy nem képes szabadulni képzelgéseitől, a világ végére menekülve sem kap feloldozást.
Fehér Balázs Benő rendezése tele van megannyi szerethető geggel, szórakoztató epizóddal, láthatóan szeretik a játszók, és talán ennyi pont elég a tökéletes abszurdhoz. Lubickol a baromságokban Takátsy Péter hajlotthátú, pocakos irodakukacként, Elek Ferenc melegítős, farizeus papként, Kocsis Gergely félbolond doktorként, Vajdai Vilmos pedig igazán otthonosan mozog ebben a világban: az egyik felvonásban pöffeszkedik, mint az igazgatói tanács vezetője, a másikban krisztusi szerepkört kap. A hölgyeket leszámítva gyakorlatilag mindenki őrült, persze kijut a fricska lehetősége Rujder Viviennek és az orvostanhallgató Zoét alakító Koós Boglárkának, de az ő feladatuk egy maradék kis tiszta terep, a szépség reprezentációja, ami körül a férfiak bolondozhatnak. Persze, Artúr és Max konfliktusa kellően éles, karaktereik nem logikátlanok, Vizi és Tasnádi remekel, ám mintha nekik még mindig több kötődésük lenne ehhez az eszeveszett közeghez, mint a két nőnek. Rochelle itt az író Boris Vian egyfajta alteregójaként jelenik meg, Zoé pedig valami oknál fogva igen józan marad és otthonosan mozog abban az őrült világban, amiben Artúr képtelen. Talán épp ő lesz a megoldás a reménytelen szerelem fájdalmára.
Tasnádi Bence és Rujder Vivien Fotók: Katona József Színház, Dömölky Dániel
A Katona színészei olyanok a Pekingi őszben, mint a meghibásodott gépek vagy mint a rajzfilmhősök, de szabadnapon, mert épp csak a hangjuk nem olyan idióta. Boris Vian védjegyei, a nyelvi leleményesség, a prüdéria kigúnyolása, a jóízlés határainak feszegetése mind-mind megtalálják a helyüket a két felvonás alatt. Sziporkázóan fárasztó a Pekingi ősz és szó szerint árad belőle a szeretet, jó érezni, ahogy maguk a játszók is örülnek részt venni ebben a baromságban. A Kamrában látható előadás legnagyobb erénye, hogy minden alkotónak jut benne megfelelő feladat, nem csupán a színészeknek, akik tényleg kedvükre brillírozhatnak, hanem a kevésbé látható szereplőknek is. A zenéért Józsa Tamás felel, aki akusztikusan végigkommentálja az estét, a fantasztikus díszlet Horváth Jenny, a kreatív, földöntúli jelmez Szakos Kriszta érdeme. Az összefoglalhatatlan cselekményt egy nagyon konkrét, kidolgozott látvány tartja egyben.
Aki üzenetet vár, az sem távozik csalódottan, ha egy kissé sziruposan is, de beteljesül, aminek kell, de egyvalamiről nem érdemes elfeledkeznünk: ez az előadás örömjáték és szórakozni igazán jó rajta. Nem baj, ha nem szól semmiről.
