Borbély László: Finita la Commedia / Hangszínház
A Rák Kati nevével fémjelzett Hangszínház a jelenléti kultúra olyan képződménye, amely a virtuális jelenléttel is kompatibilis. Rögzíthető, teljes értékű hanganyag. Az „ottlét” mégis rengeteget ad hozzá.
Valójában nem csak hang. Rezdülések. A civil én és a színpadi én összeszikrázó vibrálása. Szemérmetlenül közönség elé tárt alkotói folyamat. A Rák Kati nevével fémjelzett Hangszínház a jelenléti kultúra olyan képződménye, amely a virtuális jelenléttel is kompatibilis. Rögzíthető, teljes értékű hanganyag.
Az „ottlét” mégis rengeteget ad hozzá.
A színészi hang áradásának jelen idejű mivolta, a szavak képzésének a látványa, a díszlet és jelmez hiánya kísérte színpadi létezés egy „másik” színházat hoz létre. Egyszerre mutat jelen idejű színpadi produktumot, ugyanakkor egy intimebb közeget is. A színpadi munka kulisszáit – ad abszurdum kulisszatitkait. Annak az eldönthetetlenségét, hogy a társát figyelő színész épp szerepből reagál, vagy arca – amely így vagy úgy, de mindenképp sokatmondó – személyes érzelmeket tükröz. A történeten belüli civil létezés, a fordulatos sztori, vagy épp az alkalom, a hely, idő reflexióit. Nem fésületlenség ez, hanem egy real time-ban létrejövő összetett színpadi folyamat.
Végtelenül izgalmas.
A művet – hang – színpadra állító Rák Kati és a Borbély László Finita la Commedia című kisregényét színpadra alkalmazó Czető Bernát László él a lehetőséggel. Mondhatni hátrányból erényt kovácsol. Kihasználja a csupán „hangban vállalt”, mégis teljes értékűvé stilizált színpadi jelenlét előnyeit. Már a témaválasztással is. Borbély szövege szenvedélyesen felkavaró – úgynevezett ötvenhatos – történet, amelynek láttató, magával ragadó miliője egyenesen hangszínházra kívánkozik. Azaz vígan megél a klasszikus színház eszközei – díszlet, jelmez – nélkül is.
Az ötvenes évek elejének permanens társadalmi kataklizmái kiváltotta sistergő önkeresést Borbély egy jellegzetes mikrokozmosz, a – gyerekkori nosztalgiáinkat is kiváltó – bábjáték, a híres népligeti vursli, a mutatványosok és artisták világába helyezi. A narrátor egy bábu. A hasbeszélő maga faragta bábuja, aki élettelen, ám megannyi érzelemre képes mivoltában hű krónikása lesz a második világháborút követő – személyes ambíciókat elsöprő – éra zord uralkodásának s végül az ötvenhatos eseményekbe torkolló összeomlásának. Hogy aztán helyet adjon önmaga folytatásának, egy régiúj világnak… (De ezt már csak a nézői fejekben felidéződő történelemkönyvekből tudjuk.)
A történet maga a forradalom fegyverropogása közepette végződik, de addigra már belénk szivárgott az egész miliő, a kor és annak szereplői. A szerelmes hasbeszélő, akit – szimbolikusan és a szó szoros értelmében is – némaságra kárhoztat a sorsa, az apró termetű bohóc, akit a korabeli fradidrukkerek közé sodor lázadó hajlama, az áldozatként megdicsőülő festőművésznő, s a többiek mind, akik, bárhogy nézzük, élettől lüktető mivoltukban is e fertelmes kor éllettelenként ráncigált, történelem megnyomorította bábfigurái.
Hang. Szín. Ház. Ez mind. Így együtt.
Az előadást játsszák: Rák Kati, F. Nagy Eszter, Mesterházy Gyula, Dóka Andrea, Köleséri Sándor, Bodor Géza, Alpár Farkas, R. Kárpáti Péter
