Beszélgetés Gáspárik Attilával
Most a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, de volt rektora a Művészeti Egyetemnek. Alapvetően színész, aztán egy időre otthagyta a színházat és mindenféle mást csinált. A Színház kiterjedése című könyvében többek között a diktatúrákban megszokott színházi cenzúráról és besúgásról ír. Gáspárik Attilát Vlasics Sarolta kérdezte.
Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója
Bartis Attila A nyugalom című előadását mutattátok be a MITEM-en, de évek óta jelen vagytok a POSZT-on, Kisvárdán, a DESZKÁ-n és más színházi fesztiválokon. Részei vagytok a magyar színházi életnek, mégis mintha nem így éreznétek.
Sokat változott minden, de ma is falkákban gondolkozunk. A mai napig nem látom esélyét annak, hogy aki nincs benne a mainstreamben, a fősodorban, részt vegyen bármelyik fesztiválon. Akár határon innen, akár határon túl, zárt végvárakban élünk, azon belül van valami mozgás. Az elmúlt harminc évben, amióta én a pályán vagyok, nagyon sok olyan jó előadást láttam, aminek semmilyen visszhangja nem volt. És láttam nem kevés olyan előadást, ami – hogy mondjam – mégis valamitől kultikus előadássá nőtte ki magát. Mindig van egy divat, amit régebben talán a közönség diktált és csak valamennyire a szakma. Most már a szakma is kétfelől beszél, vannak a kritikusok, illetve a magukat színházi szakembereknek nevező valahai bölcsészek, akik létrehoztak egy olyan metanyelvet, amelyen színházi produkciókat elemeznek úgy, hogy néha nem is lehet érteni szótár nélkül. Mindig az jut eszembe, hogy évekkel ezelőtt olvastam egy cikket, Hupikék falanszter volt a címe és a Filmvilágban jelent meg. A Hupikék törpikékről írtak, imádtam nézni a gyerekeimmel, eszembe nem jutott volna, hogy úgy nézzem, ahogy elemezték, egy egész rendszer volt felépítve rá. Gondolta a fene! – idézhetném az Arany János-i anekdotát. Most már néha a színházban is azt látom, hogy emberek csoportosulnak, kánonokat állítanak föl, közben a színész, a rendező és más alkotók valahol a hátsó szobában sírdogálnak, mert senkit nem érdekel, hogy ők is alkotók.
Visszatérve a kiinduláshoz, 27 évvel ezelőtt ment a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház az első nemzetközi fesztiválra, nagyon büszkék voltunk magunkra, még kollektív útlevéllel léptük át a határt, Vásárosnaménynál az igazgató megállította a buszt, engem leszállított, és azt mondta, húzzak hosszú nadrágot, mégiscsak egy nemzetközi fesztiválra megyünk. Végül hosszú nadrágot húztam, mert tényleg egy nemzetközi fesztiválra mentünk, Kisvárdára. Román zászlóval és megható hazafias szavakkal köszöntöttek bennünket, a párttitkár és a tanácselnök. Aztán néhány év szünet, és megjelent az akkori kulturális miniszter, Magyar Bálint, akit tényleg érdekelt, hogy mi van a határon túl. Persze, a szakmának az a kicsi, sértett része, amelyik semmi módon nem tudott az élvonalba kerülni, megszállt minket, hogy majd ők írnak rólunk, rendeznek nekünk… És bezártak bennünket egy ketrecbe – amit, nehogy félreértse bárki, becsülök, tisztelek –: a hagyományőrzés, etikai identitástudat, megmaradás, ezek nagyon fontos dolgok, de nem az elsődleges céljai a mi munkánknak. Mi színházat csinálunk. A mi felfogásunkban a színház művészet, ami a világ megismerésének egyik formája. Alapvető és természetes, hogy magyar nyelven csináljuk mindezt. Magyar nyelven próbáljuk ki, hogy a kortárs román drámaszerzőnek hogyan szólnak a gondolatai egy másik kultúrába áttéve. Magyarul próbáljuk ki azt, hogy Spiró György szövege, amit megírt Budapesten, hogy működik Székelyudvarhelyen. Sok év bolyongás után kezdtünk rátalálni a saját hangunkra.
Ezzel azt mondod, hogy az anyaországból még mindig rácsodálkozunk arra, hogy magyar nyelven szólal meg egy-egy előadás?
A szocializmusban bezáródtak a határok. Generációk sokasága nem tudta, hogy – én most Erdélyről beszélek, de beszélhetnék a Vajdaságról is – azok a szerzők, akiket olvastak Budapesten, például Szilágyi Domokos vagy Hervay Gizella, Bodor Ádám a határon túlról jöttek. Amikor kérdezik, hogy milyen az én erdélyiségem, elmondom, hogy meg tudom határozni magamat olyan szerzőkkel, mint Dragomán György, Bartis Attila, Szabó T. Anna, Bodor Ádám, Péterfy Gergely, Poszler György, Tordai Zádor, de sorolhatnám tovább. Mondhatnám Kányádi Sándort, Kovács András Ferencet, Markó Bélát, ők mind az én erdélyiségem alappillérei. Vagy Ligeti György és Eötvös Péter. Ha most élne, Bartók Béla határon túli fesztiválon venne részt?
Ez most is benne van a közgondolkodásban?
Persze, ezt a politika gerjeszti, használja saját érdekei szerint. A magyarországi belpolitikára jellemző az atyáskodó, a „majd mi megvédjük őket” szemlélet. Ha a színházi jelenlétünket nézzük, az elmúlt évek szívós munkájával bekerültünk mindenféle fesztiválokra, Kisvárdára, Pécsre, Debrecenbe, most a MITEM-re. Ezek persze különbözőek, de tény, hogy Vidnyánszky Attilának komoly érdeme, hogy létrehozott egy rangos nemzetközi fesztivált. Biztos, hogy másnak is sikerült volna ennyi pénzzel, de megcsinált egy olyan fesztivált, ahol Nekrošiustól Purcăretéig jelen van a színháznak egy olyan európai vonulata, amit mi fontosnak tartunk. Próbálunk színházat csinálni, és naponta küszködünk ezzel alkotóilag. Ennek ellenére még mindig sokszor találkozunk lesajnáló vagy dicsérő megjegyzésekkel: „határon túli”. Évek óta nem jut nekünk Jászai Mari-díj, egyetlen színészünk vagy rendezőnk sem kapott Kossuth-díjat.
Ez szerencsésebb állapot, mert nálunk mással is meg kell küzdeniük mostanában a színházcsinálóknak.
Nagy László egyik legszebb verse volt, amit Szilágyi Domokos halálára írt, ő mondta, hogy „táncolt és labdázott úgy, hogy fátyolba göngyölte a sziklát, mert a pucér erőmutatványt rühellte”. Naponta csináljuk ezt, de vérvereset izzadunk azért, hogy elfogadtassuk magunkat. Romániában is sok párt van, a pénzeink Bukarestből jönnek, nagyon sok mindenkinek kell megfelelni. Én már öt román kormányt éltem túl, szerencsére mindig hagytak szabadon dolgozni bennünket, semmilyen beleszólás nem volt a színház életébe. Gondolom azért is, mert Románia jó hírnevét öregbítette mondjuk a Kolozsvári Állami Magyar Színház, amikor két héten keresztül Bogotában szerepelt vagy Koreában turnéztak, azért ezt Bukarestben is tudják.
Én azt gondolom, hogy az identitás a minőségen keresztül fog megmaradni, ami szerintem nemcsak az, hogy magyarul kérek vizet, kenyeret, túrót, hanem magyarul gondolkozom azon, hogy fogy a népesség, vagy milyen a hatalom és az egyén viszonya most, mit gondolunk a féltékenységről, a gyűlöletről, a szerelemről. Ezt minden generációnak meg kell fogalmaznia magának, újra kell tanulnia. Nagyon szép mondatot talált ki annak idején a Mediawave, hogy a kultúra nem örökölhető, ezt én is így gondolom.
Most választottak újra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának. Milyen a viszonyotok a többi magyar nyelvű színházzal, különösen az általad is említett Kolozsvári Állami Magyar Színházzal?
Létezett rivalizálás meg ellenségeskedés is különböző erdélyi intézmények között, mint ahogy persze van Magyarországon is. Én azt gondolom, csak akkor lehetünk jók, ha ők is jók. Akkor építhetsz elitkultúrát, ha az egy nagy bázisra épül. Nekem nagyon fontos, hogy azon a tizen-egynéhány helyen, ahol államilag finanszírozott magyar nyelvű színház van, azok jól működjenek, mert akkor én meg tudom engedni magamnak, hogy Madáchot vagy Katonát játsszunk. Művészeti igazgatónk, Keresztes Attila kiváló rendező Kolozsvárról jött. Évekig ott volt művészeti igazgató. A Tompa Miklós Társulat művészeti irányát, stratégiáját ő gondolja ki.
Lényeges különbség, hogy nálunk alapvetően hiányzik a középgeneráció, egy ötvenéves színész van, aki viszont éppen igazgatói székben ül, és megmondta, hogy addig nem játszik, amíg ott ül. Már a darabválasztásnál is figyelni kell erre. A Caușescu-éra utolsó 15 évében nagyon kevesen végeztek színészként, demoralizáló volt a vásárhelyi színészképzés, teljes évfolyamok tűntek el, rengetegen kijöttek Magyarországra, de csak nagyon kevesen tudtak beilleszkedni. Mindent szinte elölről kellett kezdeni. Kolozsvár az elitre építő színház, a mi koncepciónk kicsit más, már az összetétel miatt is, a nézői merítésünk is sokkal nagyobb. Vagyis több magyar él Marosvásárhelyen, és egy-egy előadást többször tudunk játszani. Mi egy kulturális „nagyáruház” szerepét próbáljuk betölteni. Persze, nagyon fontos, hogy nagy nézettségű elit előadásokat is hozzunk létre, de emellett próbáljuk színházhoz szoktatni a fiatalokat, önkéntesekkel, akik segítenek a nézőtéren, stb. Szeretnénk, hogy néhány év alatt másképp lássák a színházat, mert egy nemzeti színháznak a nevelés is feladata. A kortárs színház nyelve nagyon sokat változott. Nehéz az utcáról bejőve megérteni azt, hogy miért van a szereplőnek lófeje, és az a medence, amiből nem tudom, mi jön ki, minek van ott. Próbálunk szabad előadásokat tartani, összefogva helyi tévékkel, rádiókkal, hogy könnyebb legyen befogadni mindezt. Nagyon fontosnak tartjuk a könyvbemutatókat, a koncerteket, a kiállításokat, a színháztörténeti kutatásokat, a konferenciákat, a hangoskönyveket, a színházi éjszakákat.
Voltál a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora, mégis a színházigazgatást választottad.
Színházigazgató akartam lenni, mert belülről láttam a színházat, és azt gondoltam, hogy esélyem sincs profi színházban dolgozni. Annyi sértettség és keserűség gyűlt fel a kollégákban, hogy élő panaszzsákok között nagyon rosszul éreztem magam a színpadon. Otthagytam. Tanítottam 1990-től 24 évesen. Majd, nyolc évig az Országos Audiovizuális Tanács tagja, alelnöke voltam, majd jött a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Mandátumom alatt sikerült átformálnom az egyetem profilját. A koncepció az volt, hogy generációkat képezzünk, mert a generációk le tudják győzni a rossz struktúrákat, aminek én is a képviselője vagyok. Abban a pillanatban, amikor 12 színész, két rendezővel, három díszlettervezővel és dramaturggal egyszerre elindul, esetleg tud rendszert váltani. Beindítottunk többféle képzést, koreográfiát, táncművészetet, drámaírást, díszlet- és látványtervezést. Egyszer azt mondták, hogy én egy terelőpulinak vagyok a reinkarnációja, mert mindent össze akarok terelni, hogy egy helyen legyen. Nem hagytam teljesen ott az egyetemet, tanítok. A színház pedig alakul. Elhoztunk díjakat a POSZT-ról, hívnak bennünket, nő a nézettségünk, meglátjuk, lassan-lassan elindulunk Európába. A színházat, az egyetemet kaptuk, és jobb állapotban kell továbbadnunk.
