Bánk bán / Pécsi Nemzeti Színház
A Bánk bán eredeti szövege, bármilyen átirata és újrafordítása politikus darab: a hazáért érzett felelősségről szól, és arról, ki mit hajlandó megtenni érte. Vilmos Noémi rendezése is politikus, és voltaképpen ugyanerről szól.
Fotók: Pécsi Nemzeti Színház
A Bánk bán színpadra állítása a benne lévő dramaturgiai problémákon túl immár kétszáz éves, ráadásul még kortársaihoz képest is nehezen érthető nyelvezete[i] miatt teszi próbára az alkotókat. A pécsi előadás szövege Nádasdy Ádám újrafordításából indul ki, amely Katona történetszövését és szövegét egyaránt hűen követi, mindössze utóbbit ülteti át mai fül számára jobban érthető mondatokba. A pécsi előadás alkotói (Vilmos Noémi rendező és Törley-Havas Sára dramaturg) ezt a fordítást bolondítják meg többek között popdalrészletekkel és vendégszövegekkel, illetve teszik azt több helyen még inkább előadói szájra és befogadói fülhöz illővé. Nehezen képzelhető el ugyanis ma egy olyan Bánk bán előadás, amelyben az eredeti, vágatlan szerzői verziót állítják színpadra, és hosszabb-rövidebb idő után ne fészkelődnénk a nézőtéren az értetlenkedéstől vagy a szimpla unalomtól[ii].
Az elmúlt tíz év alatt egyre inkább leegyszerűsítő ellentétekre és kizárólagosságokra amortizálódott közgondolkodásunk eljutott oda, hogy egy-egy magyar klasszikus megszokottól eltérő színpadra állítása, a kormánypárti média hadrendbe rántásával bármikor közfelháborodást válthat ki. Ráadásul a Bánk bánt most a Színház- és Filmművészeti Egyetem azon végzős rendezőszakos hallgatója állította színpadra Pécsett, aki az SzFE egyetemfoglalásakor és az egyetemi autonómiáért való október 23-i tüntetésen is kormánykritikus gondolatokat fogalmazott meg. Kevéssé érdekes, hogy erre az összefüggésre egy idő után az említett médiumok és velük egy platformon gondolkodó emberek is rájöttek, utóbbiak kommentáradattal, előbbiek cikkekkel[iii] kezdték el szőnyegbombázni az általuk túlnyomórészt nem is látott előadást. Ez azonban vélhetően csak fokozta az előadás iránti érdeklődést[iv].
Díszlettervező: Bagossy Levente
Az már sokkal érdekesebb és elgondolkodtató, hogy mindez a Pécsi Nemzeti Színház (igazgató: Rázga Miklós) által kiadott közlemény[v] hatására történt, amelyet több nappal a bemutató után jelentettek meg. Ebben gyakorlatilag mossák a kezüket, mondván, „felelősségüknek érzik, hogy fiatal, pályakezdő alkotóknak biztosítsanak lehetőséget” és az alkotói szabadságra is hivatkoznak, miközben azt is állítják, hogy a Katona József-szövegtől „eltérő tartalmú és mondanivalójú feldolgozás született”. Nem felejtik el közölni, hogy köznyelvi szóhasználat és trágár kifejezések szerepelnek benne, illetve hogy a rendező az SzFE végzős hallgatója, de azt már igen, hogy az előadás Nádasdy Ádám újrafordításából született. A valóság az, hogy Vilmos Noémi rendezése éppen annyira érvényes olvasata az eredeti darabnak, mint például Vidnyánszky Attila remek Bánk bánja a Nemzeti Színházban: amelyben az eredeti Katona József szövegek hangzanak el; ám az alkotók annak jó részét kihúzzák és vendégszövegeket is illesztenek bele. Arról nem is beszélve, hogy az előadás különféle rendezői ötletekkel, eszközökkel és belenyúlásokkal van felturbózva, vagyis a legkevésbé sem nevezhető ortodoxnak.
A dolog úgy áll, hogy amennyire jó pontot jelent (vagy azt gondolják, hogy jó pontot jelent) a teátrumok számára színpadra állítani a Bánk bánt, legalább annyira kevéssé érdekli a nézőket (főként az iskolákból odacitált diákokat). A felkérés igazi oka, a „pályakezdő alkotók számára nyújtott lehetőség felelőssége” helyett ezért sokkal inkább az lehetett, hogy egy fiatal rendező fiatalosabb hangja adhat némi esélyt, hogy legalábbis ne riasszák el az ifjakat a színháztól. Emellett abban sem vagyok biztos, hogy bármelyik ismert és befutott rendező megtette volna, hogy Bánk bán és Petur bán szerepét egy-egy tavaly (Kaposváron) végzett színészre bízza. Mindez nem csupán azért érdekes, mert ez a fajta magamentő és csúsztatásokkal teli kommunikáció a teátrum részéről jellemző kortünete a mai kultúrharcos időknek, hanem mert bizonyos fokig erről (is) szól Vilmos Noémi Bánkja – és nem csak azért, mert Rázga Miklós II. Endre szerepében az előadás végén gyakorlatilag mellébeszél, amikor megszólal.
Az előadásban a magyar király több mint életnagyságúra festett képe folyamatosan emlékeztet mindenkit háborúkban vitézkedő önmagára és itthon (is) maradt hatalmára. Bagossy Levente perspektivikusan szűkülő tere hömpölygő csatajeleneteket ábrázoló falfestményekkel és további harci mementókra váró falfelületekkel a király hátsó falon lévő képmásába torkollik: minden onnan indul ki és oda vezet. A belülről vizuálisan túlcsorduló felületű, szemmel láthatóan kartonpapír vastagságú falszerkezet olyan, mint egy folyamatosan nagy műgonddal épülő légvár. A legváratlanabb helyein nyílnak ajtók, és lépnek rajtuk ki és be a kortalan és fénylő ruhákba öltöztetett udvari alakok. A magyaroknál ugyanerre a valószerűtlenségre mintás szövetrészek kúsznak a festmények földszíneiből, kire több, kire kevesebb (díszlettervező: Jeli Sára Luca). A színpadon zenekar, akik nem csupán popdalok és dalrészletek kísérőiként szerepelnek, sokszor egyszerű atmoszférát is adnak zenével, sőt, egy ponton a gázsijukat is elkérik az uraktól – amit persze nem kapnak meg.
Vilmos Noémi és Törley-Havas Sára érezhetően gondol valamit a darabról, és ez a gondolat több szálon is a fiatalokat célozza meg. A magyarok és a Gertrudis királynéval hatalomhoz jutott merániak (nem magyarok) ellentétét eleve a fiatalok és a Gertrudistól pozíciókat nyert, korrupt módon befutott és korrupt módon hatalmaskodó idősebb korosztály ellentéteként olvassa. Ez az olvasat nyilvánvalóan nem jár messze attól, ahogy sok fiatal (és messze nem csupán az SzFE egyetemfoglaló diákjai) látja a dolgok jelenlegi állását hazánkban. Ez az ellentét, miként a valóságban, itt sem fekete-fehér: a fiatal magyar nemes urak ebben sokkal inkább fiatalok, mint nemesek. Bergendi Barnabás Petur bánként legalább érthető: egy súlytalanul hőzöngő, egydimenziós alak, aki legfeljebb bemutat a rendvédelemnek, de hogy bármiféle lázadásban főszerepet vállaljon…? Bánk bán figurája Bera Márk megformálásában hasonlóan erőtlen alak, talán sértett nagykamasz, vagy tébláboló Z generációs forma, esetleg államférfiúi pózt kereső fiatalember, alapvetően egy körvonalak nélküli karakter. Az erőtlenségek akár még jól is illenének a Petur bán által szervezett, tüntetőtábláikat szorgosan polírozó, kevéssé meggyőzőnek tűnő lázadó alakulathoz, miként ahhoz is, hogy ezt a lázadást miként tudja leállítani egy pehelysúlyú Bánk. A probléma nem is az elképzeléssel, hanem a megvalósítással van, ami alapvetően a színészi alakítások és/vagy a színészvezetés[vi] számlájára írható. Súlytalan vagy éppen elrajzolt karakterek adott esetben szolgálhatják az előadást (bár, ha miként itt, szinte csak ilyenek vannak, nehezen képzelhető el igazán jó színházi produkció), azonban súlytalan alakításokkal egyetlen előadás sem tud működni. Ebben az esetben a nem ritkán értelmezhetetlen, máskor egysíkú alakok egyszerűen nem elég érdekesek, ráadásul így egymással való kommunikációjuk és akcióik indítóokai sem mindig világosak. Az egyetlen fajsúlyos színészi alakítás Herczeg Adrienné, aki Gertrudisként egyszerre idéz meg egy kissé karcosra tört, gyerekeit egyedül nevelő, elegáns, belvárosi családanyát és egy országot is irányítani képes, ebbe az irányításba némiképpen belefáradt uralkodónőt.
Gertrudis: Herczeg Adrienn
A pécsi rendezés másik különössége, hogy próbálja szórakoztatóvá tenni a darabot, ami összecseng azzal a korábban említett rendezői törekvéssel, hogy a Bánk bánt a patetikus múltidézés helyett mai valóságunk figyelembevételével „fordítsa le”, a fiatalok számára is emészthető formába. A popslágerek nyelvén megszólaló elit visszatérő és találó ötlete mellett vannak jobb és kevésbé jó poénok, szellemes és olcsó kiszólások: előbbire jó példa a lázadók „Szabad ország, szabad magyarok!” szlogenje az eredeti „Sokáig éljen a magyar szabadság!” helyett, utóbbira pedig az, hogy Bánk „vidékfejlesztő körútján” rengeteg krumplit volt kénytelen enni. A változó minőség az előadás egészére is igaz: az egyes jeleneteket nézve olyan, mintha helyenként lett volna valamilyen rendezői ötlet, máskor viszont úgy tűnik, az adott szöveghelyről semmi nem jutott az alkotók eszébe. Az ötödik felvonás önmagában átgondolt és izgalmas: egy egyenes derekúvá betegedett, inkompetens II. Endrével, azzal, hogy a kritikus hangok itt éppen úgy „nem hallhatóak” azok számára, akikhez szólnak, mint a hangos fing a polgári szalonban, valamint az előadás zenés fináléja kánonban énekelve, mindannyian egy követ fújva, illetve az egész felvonás legjobb értelemben vett teatralitása. Ez azonban minden erénye mellett sem tudja összerántani az egész előadást, amely így érvényes felvetései és néhány kifejezetten jó megoldása ellenére meglehetősen érdektelen és nyögvenyelős marad.
Mondják, hogy a fiataloké a jövő, ami persze nem minden szempontból igaz, amennyiben viszont igen, ahhoz az kell, hogy már a jelenben megmutathassák magukat. Ezért mindenképpen jó kezdeményezés fiatal alkotókat helyzetbe hozni, még akkor is, ha ez a találkozás a Pécsi Nemzeti Színházzal most kevéssé volt sikeres. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a pécsi közönség érezhetően szerette az előadást. Ami azt is bizonyítja, hogy Pécsett is van igény újfajta megközelítésekre, gondolatokra, alkotói frissességre.
Jelenet az előadásból
A Bánk bán eredeti szövege, bármilyen átirata és újrafordítása politikus darab: a hazáért érzett felelősségről szól, és arról, ki mit hajlandó megtenni érte. Vilmos Noémi rendezése is politikus, és voltaképpen ugyanerről szól. Az előadás műfaja: „hazafiság-kereső tragédia’, amiről Brecht jó ember keresése (Szecsuáni jólélek / Jó embert keresünk) juthat eszünkbe. Már önmagában az is érvényes kérdésfelvetés, hogy milyen viszonyban áll egymással a „hazafi” és a „jó ember” kifejezésünk itt és most Magyarországon. Ám akármit is gondoljunk erről, a fiatal alkotók, amikor korunkra olvassák a Bánk bánt, úgy tűnik, sem ezt, sem azt nem találják. Szomorú, de amíg még keresik, talán nincs igazán nagy baj.
hazafiság-kereső tragédia
Katona József drámájának átdolgozása
Nádasdy Ádám újrafordítása alapján
Rendező: Vilmos Noémi. Dramaturg: Törley-Havas Sára
[i] Nem véletlen, hogy már Illyés Gyula átdolgozta az elmúlt évszázad ’60-as éveiben, majd kortársaink közül előbb Szabó Borbála modernizálta a szöveget, azután Zalán Tibor egyszerűsített az eredeti történeten.
[ii] Ez azonban jó esetben még mindig esztétikai, illetve a hagyományhoz való viszonyunkra vonatkozó kérdés, amivel kapcsolatban lehet vitatkozni, illetve a cikk szerzőjének (és még sokaknak) a véleményét egy remekbe szabott, eredeti és teljes Bánk bán-rendezéssel bármikor meg lehet cáfolni.
[iii] A kormányközeli sajtóban megjelentek a „trágár Bánk bán”-t ostorozó cikkek, illetve a Pesti Srácok egészen a „perverz és pornós Bánk bán”-ig emelte a tétet.
[iv] Legalábbis erre enged következtetni, hogy amikor megnéztük a produkciót október 26-án, a járványhelyzet és a 16 éven felülieknek szóló besorolás ellenére telt házzal ment.
[v] Ez azóta is olvasható a teátrum honlapján.
[vi] Csak magát egy-egy előadást nézve általában nehezen dönthető el, hogy a körvonaltalan vagy erőtlen színészi játékért milyen mértékben felel a színész és mennyiben a rendező hibája.
