Balogh Robert: Közmagyar – Pécsi Harmadik Színház
Homogén a közeg, ugyanabban a buborékban stagnálunk, mikrorealista, szatirikus, kissé elrajzolt tablóban időzünk végig, ismert típusokkal és nyelvi alakzatokkal.
Bacskó Tünde Fotók: Tóth László
A frappáns cím mellbe vág, elgondolkoztat: ilyen a köz színvonala? A címszó merész, határozott állásfoglalás, s ismerős innen-onnan, ha műalkotás élén vélhetően nem is láttuk még. Megelevenedik viszont intertextuálisan gyűrűző drámairodalmi vetületben (Kornis Körmagyarjából, ami Schnitzler Körtáncát idézi), s rábukkanhatunk előéletére más regiszterekben. Használta már blog a nevében, egy újság rovata ugyancsak, s nyelvészeti-lexikológiai jelentése sem ismeretlen.
Mai magyar állapotokról szól itt és most a darab, tudatosan az országgyűlési választás előtti hetekre időzítve a bemutatót. Közállapotainkról, amely szerint félanalfabéta, aluliskolázott, tájékozatlan, sérült, sebzett, szellemileg, mentálisan sújtott egyének alkotják a társadalom egy rétegét. A választók egy részét. Mellettük feltűnnek minden oldali politikusok, ezen kívül a média, s mindeközben álhírek zuhataga ér bennünket, valamint tobzódunk a mocsokban, az internetnek a kocsmákénál is szennyesebb, alantasabb nyelvezetében.
Ez a sötét metszet a tudatlanságot, cinizmust és kiszolgáltatottságot fogja egybe
Ez a sötét metszet a tudatlanságot, cinizmust és kiszolgáltatottságot fogja egybe, ami egyrészt ismerős és fárasztó látlelet (kimarad belőle a tudatosabb, a gondolkodó emberek dimenziója: ilyen tehát a „köz” tudata), másrészt e terhelt zóna elszürkül a legújabb aktualitás árnyékában. Nagyobbat, elkeserítőbbet, abszurdabbat ország-világ állapotáról nem lehet mondani, mint amiben éppen vagyunk. Már a covidról is ezt hittük, most pedig háború dúl a szomszédságunkban. Nehéz lett volna tovább feketíteni a képet, aktualizálni az anyagot a friss történésekre: felvenni a versenyt az élet adta rettenettel. Bár megszoktuk a színháztól s talán várjuk is a zajló jelenre történő reagálást, ez itt (egy halvány utalástól eltekintve) elmarad.
A köz általános állapotáról adott kórkép olyan törmelékekből áll össze, amelyeken mindennapjainkban önvédelemből rutinosan átugrunk, amit ki akarunk küszöbölni, mert a könyökünkön jön ki. Tartalmaz, s nemcsak nyomokban, hanem túlnyomórészt: dezinformálást, propagandát, trollkodást, konteót, tudatlanságot, acsarkodást, lejáratást, vulgaritást, zagyvaságot és mindenféle nyomorúságot. Zavar, hogy egybemosódik az emberi tragédia és a szellemi mélyrepülés. Az előbbivel is szembesülnünk kell, most nem takarhatjuk ki a demens öregurat, az őt kereső, lestrapált lányát, s mindazokat, akik elesettségükben könnyű prédái a szavazatvásárlásnak. Hat színész játszik két-háromszor annyi szerepet, ismétlődnek a típusok és helyzetek.
A második előadáson a nézők elfoglalták az előtér egészét, a bemutatón csak szegélyezték azt a székekkel. Merthogy a színház előterében játszódik ez a darab. Ott, ahol a választók is áthaladtak, áthaladnak a szavazóhelyiség felé néhány évente.
Az ismert szituációk és foszlott beszéd mivé áll össze a választási keretben?
Uránvárosban, egykori hivatalos nevén Újmecsekalján vagyunk, Pécs jellegzetes nyugati városnegyedében, a múlt rendszerben alakult élhető, kedvelt belvárosközeli lakótelepen. Legendák épültek szórakozóhelyeire, s van modern és kortárs művészeti vonatkozása, például a bő tíz éve a főtérre, a Mecsek áruház elé felállított, egy megbillent lakótelepi lakást idéző installáció.
Ide, az uránvárosi Harmadik Színházba írta felkérésre Balogh Robert pécsi újságíró, író a darabot, amellyel pályázatot nyertek. A szerző egyben rendezője is művének: e szerepében sem kezdő.
Az ajánlókban elhangzik, hogy igencsak érdekelték a nyelvi attitűdök, amelyekkel neten terjedő videókban és saját környezetében maga is találkozott: az egyszerű választópolgár hangja. Néhány ilyen, egyénített fordulat felhasználása jót tesz a szövegének, amint sváb témájú regényeiben megjelenik a magyarországi svábok beszéde, intonációja – magyar akcentusukban is. A nyers valóság betörése a külvárosi színház kissé huzatos és hideg előterébe, ahol többen kabátban ülünk, összességében zavarba ejtő élmény, több ponton kérdéses is. A társadalom mélyén tartás, az ismert szituációk és foszlott beszéd mivé áll össze a választási keretben? A szituáció az előző választás jól ismert és azóta sem tisztázott üresjáratára játszik rá: leáll a számítógépes rendszer, s a kényszerű szünetben a helyi tévések meginterjúvolják a szavazni érkezőket.
A riporternőt alakító színész többszörösen nehéz helyzetben van, mert, azt hiszem, karaktere nincs igazán kitalálva. Erős gesztusokkal, figuráját mintegy parodizálva kérdezi szándékaikról, vágyaikról a betérőket, de a szituáció nem kellően elemelt. Felhangzik az ismert „Legyen tánc”, de nem robban fel tőle a szcéna. És csak jönnek, jönnek a botorkáló, tétova, zavart egyének. Homogén a közeg, ugyanabban a buborékban stagnálunk, mikrorealista, szatirikus, kissé elrajzolt tablóban időzünk végig, ismert típusokkal és nyelvi alakzatokkal. A kérdező hol együttérző, hol döbbent, sürgősen lekeverné, amit hall, de újra elébe megy, egyes víziókat, túlkapásokat kiigazít, a kínos megnyilvánulásokon dúl-fúl, de azokat kiprovokálja; a vélhetően kormánypárti stáb nem tud mit kezdeni a választói attitűdöt firtató kérdésekre érkező inadekvát válaszokkal. Hálásabb szerep az operatőré, aki háttéremberként derül, mulat, csodálkozik, megdöbben, együttérez – szavak nélkül. A kerettörténet szerintem nem elég koherens. A szidó-kórusmű végén a riporternő kiborul, s elviharzik kivenni a kasszából a részét.
Nincs direkt aktuálpolitika
Nem szólítják meg, nem vonják be a nézőt, de teljes világításban mellettünk játszanak, minket futnak, kerülgetnek körbe-körbe, látszunk a kivetítőkön. Előbb-utóbb kiderül: nincs beépített ember. Az elején a hiányzó székeken méltatlankodó karakter még a közülünk valót szimulálja, később már nem játszanak velünk, nem szólnak hozzánk. Ott van mellettünk (velem éppen szemben) a ruhatárban a valódi ruhatáros, oldalt a jegyszedő; másoknak takarásban, néhányunk számára láthatóan egy oldalfolyosón fel-felhörpint valamit a riporternő, amikor már nem bírja tovább a káoszt.
Nincs direkt aktuálpolitika és kivehető ideológia, mindent összegyúrnak és összekevernek. Orcsány és Gyurbán, hangzik el néha, összemosódnak a szlogenek, a demagógia. S hogy a manipuláció hasonló alakzatokra épül, két ellentétes oldali képviselő kísértetiesen hasonló retorikájából világlik ki velőtrázó élességgel.
Van néhány ilyen felismerés az előadásban; igaza lehet a beharangozó anyagoknak, amelyekben a szerző prognosztizálja, hogy mindenkinek máshol sajdul meg az érintettsége. Az előadás után közvetlenül szembejött velem néhány tény, üzenet, amit élesebben látok azóta, s elgondolkodtat – nem feltétlenül rokonszenves pártok részéről. Mióta írom a kritikát, jelenik meg éppen a neten egy erős anyag a közmédia működéséről. Az előadásban pedig arra csodálkoztam rá, hogy még a szavazás informatikai gépezetének leállását is lehet ellenoldali provokációnak, szabotázsnak beállítani.
Írta és rendezte: Balogh Robert
Szereplők: Frank Ildikó, Dévényi Ildikó, Bánky Gábor, Bacskó Tünde, László Csaba és Tatai Gergő
Zene: Rozs Tamás
