A művészet halála?

Az öldöklő angyal / Schauspiel Stuttgart / Budapesti Tavaszi Fesztivál

Tíz potentát, történetesen maga az európai Válságkonferencia Bizottság, egy abnormális méretű asztalnál összeül, hogy egyetértésben legyőzzék a világméretű járványt. A járványt nem, az ember emberi mivoltát viszont sikerül legyőzniük.

                                  „Az volna a legjobb, ha a halál után elpárolognánk”

Variáció bezártságra. Buñuel vérengző angyala színpadi távolságtartásra rendezve. Egy áthághatatlan fal, amely fölszabadítja örök jelenünk alantas ösztöneit. Az igazság pillanata futurisztikus rémképekben… Luis Buñuel 1962-ben készült szürrealista kultuszfilmje, Az öldöklő angyal a színház (immár végképp európai) fenegyereke, Bodó Viktor rendezésében került a Stuttgarti Schauspiel színpadára.

A pandémia közepette, 2020 szeptemberében.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál streamelte előadás sűrű, zsúfolt, végtelenül telített, összetett szimbólumrendszerű, önmagán túlmutató mű. Tárgyszerű valóságossága Hieronymus Bosch miniatürizáló, apokaliptikus horderejű látomásait idézi. Az emberi létbe gyűrt „zsigeri szorongást”, amely dühödt agresszióba, romboló kéjbe, mélyről föltörő bűnökbe torkollik.

Van szűkebb olvasata is.

Az aktuális elit ostobasága, tehetetlensége és kártékonysága. Az önmaga kereteit is lebontó bodói társadalomkritika ugyanis nem más, mint egy futurista látomás arról, hogy tíz különböző nemű (férfi, nő) potentát – történetesen maga az európai Válságkonferencia Bizottság ­– egy abnormális méretű asztalnál összeül, s próbálják egyetértésben legyőzni a világméretű járványt. A járványt nem, ám bezáródva a terembe az ember emberi mivoltát sikerül legyőzniük…  Pedig – ahogy az lenni szokott – békésen indul minden. Miközben a konferenciára videón bejelentkező Angela Merkel látványosan elvész a kompjúter kezelésének a rejtelmeiben, a technika szuperszonikus ördögét az asztal körül ülőknek sem igazán sikerül legyőzniük. A mikrofon elnémul, a kép szétesik, állandósuló értelmezési gondok adódnak. A kapcsolat nemzetközileg szakadozik…

Fotó: Budapesti Tavaszi Fesztivál

Finom és egyszerű dolgokon múlik minden.

A művészet is. A bezártságról Bodónak Buñuel jut eszébe, és ez olyan egyszerűnek tűnik. Feltéve, hogy van valaki, akinek sikerül erre az egyszerűségre pont akkor, pont ott rálelni. Maga a buñueli parabola a társadalomba hajított ember – utolsó gátlásait is levetkőző – ösztönlénnyé alakulásáról azért is olyan sokrétű, mert górcső alá vett alanya nem más, mint épp az az önmagát túlstilizáló hatalmi réteg – művészeti, politikai, pénzelit –, amely világjobbítónak hazudott (nyilvános) énjével példátlan tiszteletet követel magának, miközben zsigeri énjét a legalantasabb, pusztító hajlamú ambíciók vezérlik. Ennek a leleplező folyamatnak a rútul röhejes, pornográfiába hajló, ugyanakkor tragikusan elkeserítő stációit jelenítette meg a bezártság szürrealista víziójaként Buñuel, s ezt a művészi „technikát” másolja pszichológiai tárgyszerűséggel Bodó – az eredeti történet helyett – telített mai tartalommal reflektálva legfrissebb korunkra.

Bodó érti a színházat. Úgy is mondhatnánk, az anyanyelve.

Mellbeverő térkezelése (színpadterv: Izsák Lili) úgy tárgyilagos, hogy a valóságra rímelő színpadi környezet magától értetődően fogalmazza meg az önnön kereteiből kiszabaduló sztori elvont, szimbolikus tartalmait. Az asztal csak annyival nagyobb, hogy épp ne fogadjuk el valóságosnak, a figurák csak annyiban lépik túl életszerűnek tűnő mivoltukat, hogy elvont archetípusokat testesítsenek meg. Majd primer jelentéstartományukból kilépve egy váratlan fordulattal süllyedjenek bele a létezés paranoiás eufóriájába. Vonagló emberi testekké változzanak, melyek egy beazonosíthatatlan mágus, a láthatatlan „Marió” vezényszavára tekeregnek csupaszon, tépve, cibálva önmagukat és az őket körülvevő elszabadult valóságot.

Hogy végül a lét mélyén fortyogó, mocskos ürüléken örvendezve ünnepélyes keretek között kibukjon belőlük az öldöklő angyal…

S miközben e végső vonaglásban levetkőzik látszólagos önmagukat – neveltetésüket, vallásukat, szociális beágyazódásukat – más szóval úgy viselkednek, ahogy valójában mindig is szerettek volna, a monitor innenső oldalán rá kell döbbennünk, hogy egészen példátlan dolog történik velünk. Mert hiába veszik le az előadás hangját egy adott ponton (hogy megkíméljenek minket a „fülgyötrő kakofóniától”), s kapunk helyette polgárpukkasztó Buñuel-idézeteket (miszerint a mestert jobban izgatta egy múzeum felgyújtása, mint egy kultúrház fölavatása), kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy akartuk vagy sem, egy szabadjára engedett rémálom részesei lettünk. Rémálomé, amelyben az a mágikus, hogy ez a ránk telepedő rendezői rémálom a saját rémálmainkból táplálkozik.

És nincs ébredés.

Ez maga az emberi lét. A férfi, aki csaknem halálra ütlegel egy nőt az asztal mögött, miközben próbálja betartani a távolságtartás pandémiás szabályait. A tolmács, aki meghal, s a fölzúgó kakofóniában innentől senki nem ért senkit. (A művészet halála?…) Ez mind, mind az – épp aktuális – emberi lét, amely ugyanúgy magában foglalja a bénító tehetetlenséget, mint az őrjöngő agressziót, a bezártság hatására termelődő hormonok abnormálisra fokozódó aktivitását. (E. T. Hall, Rejtett dimenziók) S miközben a multifunkcionális kivetítőn tőzsdei árfolyamok roncsolt képe úszik elénk, kénytelenek vagyunk újraalkotni a dekódolás megszokott technikáit is, ami ebben a végső stádiumban már nem a prózai színház, inkább a tánc, a mozgás, az életre kelt képzőművészet szabályai szerint történik.

Vagy még annál is bonyolultabban.

Míg végül az egymástól másfél méter távolságot tartó színészek lecsupaszított testének hullámzó összefonódása legyőzi a fizika szabályait, s ezzel együtt mintha mi magunk is átlépnénk a fölfogható világ határait. Mindenesetre a tény, hogy az emberi lény társadalmi kötöttségek nélkül a leggyilkosabb faj, így is plasztikusan kirajzolódik.

Schauspiel Stuttgart

Budapesti Tavaszi Fesztivál

Bodó Viktor 2016-ban a craiovai Nemzeti Színházban, az Europe Prize Theatrical Realities díj átvételén         Fotó: Luciano Rosetti