Mozdulat-mesék

|

Apró, véres balladák – Ördögkatlan Fesztivál

A hagyománynak megfelelően az Ördögkatlan Fesztivál nem csak zenei csemegével és nosztalgiával, hanem színvonalas színházi produkciókkal is várja az érdeklődőket. A Forte Társulat, a Lukács Miklós Cimbiózis Trió és a Pannon Várszínház Apró, véres balladák című közös előadása, amelyben szavakkal és testekkel elmesélt hömpölygő történetek kelnek életre, felhőtlen és megrázó pillanatokat egyaránt okozott.

Az Apró, véres balladák játékalkalmának különlegessége, hogy az Ördögkatlan előtt csupán az Auer Fesztivál közönsége láthatta a bemutatón, augusztus 3-án. Horváth Csaba rendezése Ady Endre humorosan, csattanóra kifuttatott novelláit dolgozza fel. Formanyelvének alapgondolata: a színház alapját a test képezi. Nem csak a szövegtest kerül megmunkálásra, hanem az ahhoz kapcsolódó testszöveg is, amely a szófűzés stílusához illeszkedve hol illusztrálja a mondanivalót, hol pedig kibont egy-egy elhallgatott részt, félmondatot, utalást. Ezt segíti a csupasz, egyszerű színpadkép, amelyben a színészek szabadon mozoghatnak és kapcsolódhatnak egymáshoz. A játszótér hátsó részében helyezkednek el a zenészek, a Lukács Miklós Cimbiózis tagjai: Lukács Miklós a cimbalomnál, Orbán György és nagybőgője, valamint Gyárfás Attila a doboknál. Játékuk nem aláfestésként szolgál – a hangok, dallamok az előadás organikus szövetének jól elkülöníthető, egyedi szálait adják. Az egyes novellák, tartalmi egységek között érzelmi-hangulati átkötést is biztosítanak a zenei részek.

Apró, véres balladák, ígéri a cím. Hosszabb és rövidebb dramaturgiai egységekbe rendezett szövegek érik el a figyelem állandó feszültségét. A viszonylag hosszú, szövegcentrikus, mozgást szinte alig tartalmazó nyitójelenet után minden színész nagyobb sebességre kapcsol. Nagyfokú koncentráltságról tanúskodnak pontosan szinkronizált mozdulataik, folyton változó mimikájuk. A színészi teljesítményen túl a komoly erőnlétet követelő „fizikai színházas” mozgás felszabadítja a színészi testet a fizika korlátai alól. Emelésekkel súlytalanná válik, míg ugrások segítségével, majd az ezután következő, óriásinak tűnő zuhanásokkal nagy sebességgel közeledik a talajhoz, mégis puhán érkezik a földre. A társulati munka az egyéni teljesítmény felett áll, így nehéz lenne egy-egy színészt kiemelni a többiek közül. Színpadi jelenlétük akkor is átható, ha „csak” a többiek játékát segítik – ez megvalósulhat egy-egy összkép táncos kibontásában, az adott történet szempontjából fontos életkép megjelenítésében, vagy akár a már említett emelésekben is. Pillanatok alatt képesek váltani a szerepek és a narráció között, amely a novellák, balladák, jelenetek gerincét adják. Hol egy narrátor vezeti végig a nézőket a cselekményen, hol többen – minden a csapatmunkáról szól.

A zenei fejezetcímek mellett az egyes jelenetek jelmezei is elősegítik, hogy a cselekményszálakat el tudjuk különíteni. Benedek Mari ruháinak látványvilágát az egyszerűségre törekvés és az egyfajta laza, ezt-épp-a-turiban-találtam érzet határozza meg, amely nem válik túl harsánnyá az üres, egyszínű térben, ám jól láthatóvá teszi a szereplőket, míg ezzel egy időben képes nüanszokkal is jól elválasztható karaktereket teremteni. Kockás ingben láthatjuk a hivatalnokot, világos (sárga, rózsaszín) ruhában a mindenkori fiatal lányt, kötött mellényben a kisembert. Mindeközben a tervező figyelembe veszi a színészek testi aktivitását, így a jelmezek is képesek szervesülni.

Talán a Horváth Csabával a szövegen is dolgozó Földeáki Nórát gyakrabban hallhatjuk megszólalni társainál. Azonban nem csak a szöveges-mozgásos szerepekben emlékezetes, hanem az előadást lezáró jelenetben, egy siketnéma asszonyt megformálva. Az ő, és a vele ebben az egységben sorsközösségben lévő Pallag Márton mozgását is egyfajta darabosság, artikulálatlan esetlenség jellemzi, amely érzékletesen ábrázolja, karaktereik mennyire nem tudnak kapcsolódni hangokkal élő társaikhoz. Fehér László a gyakorlatias hivatalnok lábközpontú szerepében nyújt nagy teljesítményt, Rudolf Szonját pedig nem csak naivaként láthatjuk. Widder Kristóf és Krisztik Csaba duettje tűnik a mozgás szempontjából az egyik legösszetettebbnek. Az imaginárius vonatkupé szűkös közegében egymást kerülgető két fiatalember egóharca, s tekintetük ellentétes mozgása vetül ki egy hosszabb és egészen bravúros táncjelenetben, ahol a két színész úgy mozog tökéletes kánonban, hogy Widder Kristófnak mindig sikerül kitérni Krisztik Csaba tekintete és kapcsolódási kísérlete elől.

Az előadás, ahogyan az alapszöveg is, jó érzékkel játszik a komoly témák és a könnyed megfogalmazás – mozdulattá formálás – között. Végtelenül vicces és szívfacsaróan érzelmes jelenetek váltják egymást, ám ez összességében mégsem nehezíti el a nézőt. Érdemes a fesztiválokon kívül is megtekinteni, ha a nyári forgatag után valamely városban is játszani fogják.

CÍMKÉK: