Apró, véres balladák – Ördögkatlan Fesztivál
A hagyománynak megfelelően az Ördögkatlan Fesztivál nem csak zenei csemegével és nosztalgiával, hanem színvonalas színházi produkciókkal is várja az érdeklődőket. A Forte Társulat, a Lukács Miklós Cimbiózis Trió és a Pannon Várszínház Apró, véres balladák című közös előadása, amelyben szavakkal és testekkel elmesélt hömpölygő történetek kelnek életre, felhőtlen és megrázó pillanatokat egyaránt okozott.
Fotó: Gáspár Gábor
Az Apró, véres balladák játékalkalmának különlegessége, hogy az Ördögkatlan előtt csupán az Auer Fesztivál közönsége láthatta a bemutatón, augusztus 3-án. Horváth Csaba rendezése Ady Endre humorosan, csattanóra kifuttatott novelláit dolgozza fel. Formanyelvének alapgondolata: a színház alapját a test képezi. Nem csak a szövegtest kerül megmunkálásra, hanem az ahhoz kapcsolódó testszöveg is, amely a szófűzés stílusához illeszkedve hol illusztrálja a mondanivalót, hol pedig kibont egy-egy elhallgatott részt, félmondatot, utalást. Ezt segíti a csupasz, egyszerű színpadkép, amelyben a színészek szabadon mozoghatnak és kapcsolódhatnak egymáshoz. A játszótér hátsó részében helyezkednek el a zenészek, a Lukács Miklós Cimbiózis tagjai: Lukács Miklós a cimbalomnál, Orbán György és nagybőgője, valamint Gyárfás Attila a doboknál. Játékuk nem aláfestésként szolgál – a hangok, dallamok az előadás organikus szövetének jól elkülöníthető, egyedi szálait adják. Az egyes novellák, tartalmi egységek között érzelmi-hangulati átkötést is biztosítanak a zenei részek.
Apró, véres balladák, ígéri a cím. Hosszabb és rövidebb dramaturgiai egységekbe rendezett szövegek érik el a figyelem állandó feszültségét. A viszonylag hosszú, szövegcentrikus, mozgást szinte alig tartalmazó nyitójelenet után minden színész nagyobb sebességre kapcsol. Nagyfokú koncentráltságról tanúskodnak pontosan szinkronizált mozdulataik, folyton változó mimikájuk. A színészi teljesítményen túl a komoly erőnlétet követelő „fizikai színházas” mozgás felszabadítja a színészi testet a fizika korlátai alól. Emelésekkel súlytalanná válik, míg ugrások segítségével, majd az ezután következő, óriásinak tűnő zuhanásokkal nagy sebességgel közeledik a talajhoz, mégis puhán érkezik a földre. A társulati munka az egyéni teljesítmény felett áll, így nehéz lenne egy-egy színészt kiemelni a többiek közül. Színpadi jelenlétük akkor is átható, ha „csak” a többiek játékát segítik – ez megvalósulhat egy-egy összkép táncos kibontásában, az adott történet szempontjából fontos életkép megjelenítésében, vagy akár a már említett emelésekben is. Pillanatok alatt képesek váltani a szerepek és a narráció között, amely a novellák, balladák, jelenetek gerincét adják. Hol egy narrátor vezeti végig a nézőket a cselekményen, hol többen – minden a csapatmunkáról szól.
A zenei fejezetcímek mellett az egyes jelenetek jelmezei is elősegítik, hogy a cselekményszálakat el tudjuk különíteni. Benedek Mari ruháinak látványvilágát az egyszerűségre törekvés és az egyfajta laza, ezt-épp-a-turiban-találtam érzet határozza meg, amely nem válik túl harsánnyá az üres, egyszínű térben, ám jól láthatóvá teszi a szereplőket, míg ezzel egy időben képes nüanszokkal is jól elválasztható karaktereket teremteni. Kockás ingben láthatjuk a hivatalnokot, világos (sárga, rózsaszín) ruhában a mindenkori fiatal lányt, kötött mellényben a kisembert. Mindeközben a tervező figyelembe veszi a színészek testi aktivitását, így a jelmezek is képesek szervesülni.
Talán a Horváth Csabával a szövegen is dolgozó Földeáki Nórát gyakrabban hallhatjuk megszólalni társainál. Azonban nem csak a szöveges-mozgásos szerepekben emlékezetes, hanem az előadást lezáró jelenetben, egy siketnéma asszonyt megformálva. Az ő, és a vele ebben az egységben sorsközösségben lévő Pallag Márton mozgását is egyfajta darabosság, artikulálatlan esetlenség jellemzi, amely érzékletesen ábrázolja, karaktereik mennyire nem tudnak kapcsolódni hangokkal élő társaikhoz. Fehér László a gyakorlatias hivatalnok lábközpontú szerepében nyújt nagy teljesítményt, Rudolf Szonját pedig nem csak naivaként láthatjuk. Widder Kristóf és Krisztik Csaba duettje tűnik a mozgás szempontjából az egyik legösszetettebbnek. Az imaginárius vonatkupé szűkös közegében egymást kerülgető két fiatalember egóharca, s tekintetük ellentétes mozgása vetül ki egy hosszabb és egészen bravúros táncjelenetben, ahol a két színész úgy mozog tökéletes kánonban, hogy Widder Kristófnak mindig sikerül kitérni Krisztik Csaba tekintete és kapcsolódási kísérlete elől.
Az előadás, ahogyan az alapszöveg is, jó érzékkel játszik a komoly témák és a könnyed megfogalmazás – mozdulattá formálás – között. Végtelenül vicces és szívfacsaróan érzelmes jelenetek váltják egymást, ám ez összességében mégsem nehezíti el a nézőt. Érdemes a fesztiválokon kívül is megtekinteni, ha a nyári forgatag után valamely városban is játszani fogják.
