Apró kozmikus félreértés
A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház vendégjátéka a Szkénében
Az alkotók nem vették túl komolyan, de túl könnyen sem a bohózatnak is beillő jeleneteket. Ezt a „mindegy” érzést erősíti Tankó Erika, Csábi Anna, Lőrincz Rita és Borbély B. Emília karakteres, iróniával és szatírával teli játékmodora is.
Fotók: Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
Közhely vagy nem, mindenesetre tény, hogy már a cím is sokat elárul egy művészeti produktum esetében. Nincs ez máshogyan a színházi előadásnál sem, főleg, ha egy novelláskötet részleteiből gyúrnak össze az alkotók egy darabot. Csábi Anna Apró kozmikus félreértés című rendezésének alapja Forgách András 12 nő voltam elnevezésű novelláskötete, amelyben az író tizenkét nő (vagy inkább nőtípus) történetét mondja el E/1-ben, a bőrükbe bújva. Az előadáscím egyben az egyik novella címe is. S bár a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Állami Színházban született, majd a József Attila Színház stúdiója után a Szkéné Színház színpadját is megjáró darabban „csak” négy nő élethelyzetével ismerkedünk meg, a karma, a sorsszerűség, az a bizonyos, mókás kedvében lévő kozmosz vagy természetfeletti az ő életükbe is belenyúlt. Picurka, lényegtelen apróság képében.
Az abszurdként ható történetek azért is tudnak erőset ütni férfi és női néző számára egyaránt, mert mindvégig nagyon is elképzelhető, emberi szituációkat dolgoznak fel. Miért is ne lehetne, hogy egy repülőút alatt huszonöt kiló fel és le mozog, ha éppen házastársunk és szerettünk között ingázunk? Ahogyan az űrben, a gravitáció nélküli térben is simán megtörténhet egy légyott, kissé félresikerülten.
Keserédes, tragikomikus emberekkel ismerkedünk meg a 70 perc során, akiket történetesen színésznők formálnak meg, de az emberi drámák tekintetében ez majdhogynem mindegy. Az alkotók nem vették túl komolyan, de túl könnyen sem a bohózatnak is beillő jeleneteket. Ezt a „mindegy” érzést erősíti Tankó Erika, Csábi Anna, Lőrincz Rita és Borbély B. Emília karakteres, iróniával és szatírával teli játékmodora is. Jó arányérzékkel, kellően humorosan, de a téteket egyáltalán nem elengedve mutatkoznak be előttünk a nők, akik voltaképpen csak szimplán boldogok és kiegyensúlyozottak szeretnének lenni. Márpedig az életben ez a legnehezebb küldetés, erre ki-ki a maga tanulópénzén, egy szállodai szobában, a fürdőkádban, az űrhajóban vagy egy vonat büfékocsijában jön rá.
Azon túl, hogy érződik, mekkora kedvvel, összhangban és szeretettel jött létre az előadás, Csábi rendezésében erős a vágy, hogy a négy nőt ne külön-külön, hanem egyben, mint A nőt lássuk. Ezt nemcsak az egymás monológjaiban való közreműködés, hanem a cselekményszálak között bátran és követhetően váltakozó dramaturgia is segít. No, meg a címhez nagyon is passzoló látványvilág! Albert Alpár díszlete a fellógatott kicsi, felfújt zsákokkal és a fürdőkáddal az asszociációk széles skáláját nyújtja a játszóknak és a közönségnek egyaránt. A fürdőhab a teste ápoló és eltakaró tulajdonságától kezdve a felhős égen át egészen a tejútig – minden beugró kép azt bizonyítja, hogy ez a négy nő végtére ugyanabban a dobozban van. Még ha sorsuk különböző módon is alakul, a különbözőséget pedig Albert extravagáns, egyben praktikus jelmezei is hangsúlyozzák.
A rendezés azonban nem elégszik meg a nők „összefogásával”. Csábi ugyanis olyannyira bevonja a közönséget ebbe az univerzumba, hogy Tankó Erika és Lőrincz Rita is kiszemelt férfiját a közönség soraiból szúrja ki. Mindketten ugyanazt a fiút, csak más jelenetben. És interakcióba is lépnek vele. Nem kicsit, nagyon. Zavarba ejtően hosszú ideig, de még a zaklatáson jóval belül. Constantin Coadă néhol monoton, néhol nagyon is korszakidéző zenei világot is megfelelő arány- és stílusérzék jellemez.
És persze, nem szabad elmenni az kamaradarab sava-borsát adó, elementáris színészi játékok mellett sem, mert bár eddig a négyest együtt méltattam, külön-külön is megérnek néhány dicsérő szót. Például Lőrincz Rita parókásan, harsány színekben felöltözötten előadott monológja, amelyben annyi dinamika, életerő, kétségbeesés és sokféle színészi eszköz volt, hogy ő maga elbírta volna az egész univerzumot. Vagy Tankó Erika szexisen megformált űrhajósa, aki testét nemcsak a csábítás eszközeként, hanem az izgalomra, a szenvedélyre vágyó lélek metaforájaként is használta. B. Borbély Emília megjelenésben és játékmodorban is a legvisszafogottabb a színpadon, mégis, hitelesen megjelenített ártatlansága, és töretlen hite álmában – no meg a reinkarnációban – tökéletesen odaillő részét képezi az egésznek. Nem is véletlen, hogy álma beteljesüléseként a büfékocsiból a londoni wc-n át egészen a berlini opera színpadáig repíti, ahol Puccini Pillangókisasszonyt énekli. Kitárt szárnyakkal, Gidó Zoltán színdramaturgia szempontjából sem elhanyagolható fény-dizájnjával megvilágítva. Az egészre a koronát pedig Csábi Anna rendíthetetlenül flegma, cseppet sem „nőies” külseje, mindent és mindenkit leszaró stílusa teszi fel a pontot, aki mindig önként adja magát minden férfinak, még egy kutyaszagú ázsiai öltönyösnek is. Neki még a kezét is odaadta ez a független, önmagáért az anyjával szemben is kiálló, de voltaképpen nagyon is emberi karakter.
Amikor sötét lesz, a négy nő áll, ül vagy fekszik a színpad valamelyik pontján. Az aprónak tűnő, kozmikusnak ható félreértések eddig a pontig vezették életüket, legalábbis a szemünk láttára. Felállnak aztán sorba, persze, meghajolnak, de azt azért mindannyian érezzük, hogy a félreértések, a sorsunkat irányító kéz vagy kezek nem szűntek meg munkálkodni a mi életünkben sem. Ez ijesztő. De a roppant szórakoztató, a színházi jelrendszert értő előadás ad egy lehetséges megoldást a kezünkbe. Azt, hogy hinni jó. Bármiben, bárhogyan, de jó. Segíti ugyanis helyretenni magunkban azokat a bizonyos, kozmikus félreértéseket.
