Simon Stephens: Harper Regan / Katona József Színház, Kamra
Ami nem öl meg, az megerősít, vagy legalábbis van rá esély, hogy megtanítson, elgondolkoztasson. És valóban, kár tagadnunk: mókuskerék-életünk rohanásai ömlesztve szállítják saját életünk azon történéseit, amelyekről muszáj beszélnünk önmagunkkal.
Fullajtár Andrea Fotók: Horváth Judit
Simon Stephens nyolc éve íródott drámája látszólag nem most és nem nekünk akar szólni. Látszólag nem. Ám a Harper Regan minden „túlközelisége” – dacára is, vagy pont azért nagyon is – lelkünk önelleplező, pótcselekvésekre mindig ugrásra kész vidékeit nagyítja elénk. A Székely Kriszta által rendezett előadás ezzel a tenyérbemászóan közeli láttatással, másrészről pedig az énvédő mechanizmusainkat hárítani kész, ál-távolságot tartó túlélési sémáinkkal szembesít. Pont ezért van bennünk az előadással szembeni kettősség is: mellébeszélésre okot adó „nem nekünk, nem rólunk szól” reagálásunk és a „ránk pirítottság” kényelmetlen telibe találása ez az egy felvonás egyszerre.
Harper Regan (Fullajtár Andrea) negyvenes nő, aki egy multinál dolgozva nem lát ki – főnöke, Elwood (Elek Ferenc) munkamániás egoizmusa miatt – arra a világra, amelyben benne él. Egész konkrétan a haldokló apjához sem engedi elutazni Elwood Harpert. Elek Ferenc az önmagának is elég, terpeszkedő, igazi frusztrált, kompenzáló hatalmaskodó. Orális élvezetekre úgy használja a kényszeresen bizonyítani és alkalmazkodni vágyó Regant, mintha eldobható törlőkendővel lenne dolga. Elwood az elterpeszkedők nyugalmával él vissza a helyzettel és a másikkal. Evidensnek tekintve azt a tényt, hogy aki beosztottnak születik, az beosztottként hal is meg.
Elek Ferenc
Nekünk forog irodaszékén ez a főnök, a hátrafelé szűkülő, fehér falú tér mélyén (díszlet: Kovács Nóra Patrícia). Magabiztos jóllakottságával, hogy maga alá gyűrhessen mindent és mindenkit. Ebbe a középen hátrafelé hosszan elnyújtott térbe – mint egy tölcsérbe – beleszippantódunk. Magával ragad ez a stephensi keresetlenség, mellyel minden manír nélkül mutatja azt a nagyvárosias kisvárosi életérzést, melyben benne élünk, mozgunk, vagyunk. Nem is tudatosodik, máris benne vagyunk önmagunk valóságshow-jának a kellős közepében. Ebből eredhet az, hogy nem az általunk vegytisztára lepárolt élethelyzeteket –mint saját életünk drámává visszaalakított modelljeit – látjuk viszont. Ez a távolságot nem tartó megmutatás zavarba ejt. Arra késztet, hogy ne tartsuk itt és most ránk is hatni képes, érvényes szövegnek a darabot. Pedig az. Pont attól és azért, amitől és ami miatt zavarba hoz – a „lélegzését is érezni” közelségébe ránt bele.
Ebben az atmoszférában játszatja Simon Stephens a szereplőivel a történetet, és az előbb említett optikából adódik, hogy egyszerre nagyon ismerős, saját történet lesz az, amit látunk, ám mégis – talán a hihetetlen, önmagunkat egy az egyben visszajátszó volta miatt – távolságtartásra, magunktól eltartottságra késztet. Fullajtár Andrea Harper Reganja igazi hullámvasút-bajnok a szerepének karakterformálásában. Vagy úgy is mondhatnánk: minden elemző, megfigyelő távolságtartás helyett vagy épp ennek dacára: tökéletes érzékkel engedi magán átáramoltatni ennek a negyvenes nőnek minden lelki és egzisztenciális krízisét. Karakterének minden árnyalatában ugyanaz: egész lényével élni, szabaddá válni vágyó és mindezért tevőlegesen is változtatni kész, munkája által kizsigerelt nő. Szolgálni, kutyahűségre is kész alkalmazottja, az egymás mellett elbeszélés házaséletének a díjnyertese ő. Aztán csapongó, szexuális energiáit egy pillanat alatt megélni kész asszonnyá lesz. Mickey-t (Mészáros Béla), Jamest (Vajdai Vilmos) és Duncant (Takátsy Péter) egyszerre az ujjai köré csavaró, a flörtökben újnak számító „tini” asszony. Felszabadult és görcsös ösztönösséggel a jól nevelt polgári értékekkel hadakozó tipródó figura az övé. Nagyon eleven, részletgazdagon cizellált Harpert mutat nekünk. Zavarba esünk, és ez a zavarba ejtődés ennek a fullajtári road movie-nak kapcsán normális is. Fullajtár Andrea esszenciálisat és esszenciálisan adja az önmagát kereső, magára rálelni vágyót.
Erre a stephensi Harper Regan-világra erősít rá a lánya, Sarah (Pável Réka m. v.) igazi X generációs fiatalként. Harper és Sarah kapcsolatával, az egymás melletti két malomban őrlésükből érteni meg igazán, hogy az anyaként, feleségként, beosztottként vergődő, helyét, önmagát nem lelő Regan mekkora nagy krízis közepette is van. A diszfunkcionalitás krízisében. A lányával meg nem talált közös hang, az egymást kölcsönösen, ösztönös, jó szándékú szeretni akarásuk megtörik a Sarah-nak is és Regannak is a saját, útját nem találó, bezárkózott személyiségfalán. Mint mikor vágyunk a másikat érinteni, simogatni, ám közénk áll az elválasztó – biztonságunkat védő – üvegfal.
Fullajtár Andrea, Vajdai Vilmos
Kocsis Gergely Harper férjeként, Seth-ként szinte észrevétlenül, teljes gesztusrendszerével erősít rá arra a „tudom, hogy szerető(ke)t tartasz, de megértem” létállapotra, melyből látszólag már semerre és sehová nem vezethet megoldás. Bodnár Erika Alisonja (Harper anyja) visszaigazolja a lányával folytatott beszélgetéseikben ezt az értelmetlennek látszó kiúttalanságot, amely mint burok – Regant körbeöleli.
Mert ebben az egyfelvonásosban ezt az egyre nehezebben viselhető, igazi kontaktok híján lévő, emberikapcsolat-hálót éljük meg, értjük meg – újra és újra. Nem csoda, hogy az előadás fináléjában, egy sorban minden szereplő, kezében szorongatva reggeli kávéját, hálóruhájában, velünk szemben felsorakozik. Akár minden kezdődhetne is elölről ismét. Székely Kriszta rendezésében ennek a fulladást előidéző meg nem értett, társtalan szorongáskrízisnek a működési mechanizmusát látjuk kiterítve. Erősebb és gyengébb ritmussal követik egymást a jelenetek, néha már az az érzésünk, hogy „színpadtalanítva” válik el a Kamra terétől, kigurgulázva a pesti belvárosba. És önkéntelenül szakad fel bennünk a kérdés: minek ez, kell-e ez itt most nekünk? Hogyan tudnék valamelyest is azonosulva, fogódzót találni önmagam számára ezen a darabon?
Teljesen jogos, releváns kérdések. Mert ez a kérdésáradat, mely önkéntelenül felbugyog most és a kijárat felé bennünk, a Kamra lépcsőin – mintegy a napsütötte sávig való feljutás közben – mindez igazolja a darabválasztás itt és most-jának létjogosultságát. Székely Kriszta Simon Stephensszel igen sikeresen összeszövetkezve – behúzott a csőbe. Mert ez a fajta „minek ez most itt nekem?” bizonyítéka a telibe találtság „nem menekülhetsz, vedd észre magad” észrevétlenül is működő helyzetértékelésének. De persze mindezek után csak még érvényesebb és megkerülhetetlenebb a kérdés: most akkor tényleg engedjük – a válaszadásra is nyitottan – mindezeket magunktól megkérdezni?
