Amadeus – Aradi Kamaraszínház, Szegedi Pinceszínház, Kisvárdai Fesztivál
Tapasztó Ernő rendezése úgy játszik a színészekkel és a nézőkkel, mint amilyen virtuozitással játszott a hangjegyekkel ötéves kora óta a kis Wolfgang Amadeus.
Mozart: Gulyás Hermann Sándor
Balog József civilt játszva felvilágosít minket az előadás elején, hogy mi most őt fehérre mázolva Salieriként, az egykori udvari zeneszerzőként látjuk abban a színházi előadásban, aminek egy-két rendezési részével egyetért, néhánnyal meg nem. Ekkor már éreztem, hogy az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház Amadeus című produkciója egy újabb, Tapasztó Ernő-féle „agyeldobós valami”, ami legkevésbé sem Peter Shaffer szövegére koncentrál. És nem is cselekményközpontú. De a legharsányabb színház.
Szvatek Péter nagyon szűk, elöl nyitott, zenedobozkára hasonlító díszletében kétoldalt ülnek a bécsi klasszicizmus divatja szerint, erősen giccsesen felöltöztetett és kisminkelt szereplők, akiket Balog, belépésükkor, kifutószerűen, konferál fel. Tapasztó rendezése úgy játszik a színészekkel és a nézőkkel, amilyen virtuozitással játszott a hangjegyekkel ötéves kora óta a kis Wolfgang Amadeus.
A színházi „szabályokon” kívül és belül is létező előadást Salieri szempontjából kísérjük végig. Balog József cinikus hangneme és – mint később kiderült – folyamatos improvizációi válnak a rendezés fő vezérfonalává. Papp Janó jelmezei is azt húzzák alá, hogy a reneszánsz és a barokk stílusát is kifigurázó, gyermekien ártatlan figurák lépnek ki és be a szűkre és alacsonyra tervezett dobozból és dobozba. Úgy tűnhet, mintha mi léptetnénk őket kedvünk szerint a hol kórusként, hol udvari személyzetként megjelenő színészeket.
Kancsár Orsolya, Büky Beáta, Gyuriska János és Beszterczey Attila hol Mozart, hol Salieri, hol meg a korhoz illő hangnemekben dobálják egymásnak a labdát – képletesen értve persze, bár egy ennyire a kaki-pisi vicc infantilizmusát sem nélkülöző előadásban tulajdonképpen igazi labdát is dobálhatnának. Az ő jelenlétük, gesztusaik és elkarikírozott mimikáik biztosítják a Tapasztó-féle világ kereteit, amiben Balog tűnik a legértelmesebbnek. Lehet, azért is van ez így, mert az ő szemüvegén keresztül látjuk ezeket a figurákat, köztük a nagyon magas, zenei zseniként ismert, a való életben viszont egy idióta kisfiúként létező Mozartot és a marionettbábu mozgását idéző, szintén túlságosan óvodás Constanzét.
Gulyás Hermann Sándor és Sebők Maja párosában az a lenyűgöző, hogy együtt és külön-külön is a végletekig húzzák az ovis tempót, mégis, mindkettő meg tudja mutatni a két karakter emberi és tipródó mivoltát is. A Mozartot lenéző Salierin mindig zeneileg triumfáló, őt kigúnyoló Gulyás nemcsak fizikailag, hanem hangszínileg is kilép a rendezés nyújtotta konkrét és átvitt keretekből akkor, amikor az isteni hangról, Isten és a zene közti kapcsolatról beszél. Arról, ami a zeneszerző lényege és küldetése maga.
Salieri: Balog József
A kisvárdai Zsinagógában a színész a színpadról felmegy a nézőtér fölé, hangja a sajátja lesz és rajongva értekezik nekünk, a mindenkori közönségének és hallgatóságának. A rendezés itt ad esélyt, hogy a gügye fiú mögött meglássuk a csodagyereket, akit Isten ekkora tehetséggel áldott meg. Amadeus. Ama Deus. Isten kedveltje. És Gulyás szépívű játéka teszi lehetővé, hogy később ellenpólusként, cinikus összekacsintás nélkül vegyük komolyan Balog Salierijét, aki szintén Istenről gondolkodik velünk, csak máshogyan és aki tényleg próbálja megérteni, hogy vajon őt eleve középszerű zeneszerzőnek teremtette a Teremtő vagy Mozart mellett tűnik ő annak.
Sebők Maja néha túlzásba esik az ovis vicceken nevető, szélsőségesen hülye kislány megformálásában. Mégis, amikor az egyik jelenetben Salieri szexuálisan bántalmazza, nemcsak érthetővé válik marionettbábu-szerű kinézete, hanem az is világossá válik, hogy az ovis gügyeség maszkját talán éppen Mozart miatt veszi magára. Vagyis amiatt, hogy szeressék. Rángathatják, ahogyan jól esik, alázzák meg, nevethet ő a kakin és a pisin, csak szeressék. Csak legyen ő is valaki. Sebők képes Constanzénak ezt a mély rétegét is megmutatni úgy, hogy tulajdonképpen az ominózus jelenetben csak az arcjátéka változik, abban azonban benne van minden.
Gulyás Hermann Sándor és Sebők Maja
A látványban és zenében – élő hangszeres kísérettel megfűszerezve – is már-már jól adagolt giccsparádéban Varga Bálint androgünnek ható, kecsesen mozgó, maszkkal elfedett II. Józsefje jelenti az origót. Ő egy kifutó, egy jelenet, egy szekvencia során sem változik. Kimért, lassan és magas hangon beszélő, szavait jól meggondoló uralkodó, akinek csak a műveltség és a jó zene számít. Ha Salieri komponálja, az is jó, de ha tud jobbat Mozart, csinálja ő. Varga szuggesztív és hatásos, de mindig ugyanolyan jelenléte a maga elemeltségében is üdítő ebben a színházi kakofóniában. Mintha ő lenne az Isten – ami Mozart korában nem volt elvetemült gondolat, hogy az uralkodó egyenlő a Mindenhatóval.
Azt hiszem, Isten is ilyennek érzékelheti a világunkat, gondolkodom el a filozofikus monológok hallatán és a melegben egyre jobban lefolyó rizsport hősiesen viselő játszókat nézve. Az Amadeusban a sok ökörség mélyén felbukkan a komoly értelem is, megcsillan Salieri és Mozart, Mozart és a valóság, Salieri és az Isten adományozta tehetség közötti harc és vita. S bár Tapasztó Ernő ebben az előadásában is itt-ott – főként látványban – kissé elveti a sulykot, a végén feltör az előbb említett mély. A sok, néhol intonációs problémákkal küzdő dallamutánzat után valódi Mozart-mű csendül fel. Az isteni hang. Amit Salieri és senki sem tud már nem észrevenni.
És ekkor a technika megbolondul, a számítógép lefagy, a zenének vége. Marad a rendezés attribútumául is szolgáló, Kancsár Orsolya torkából feltörő, hosszú, sikolyszerű á hang. Az ördög nem alszik, az isteni zenét lekapcsolják, marad a mi kis valóságos zenedobozunk a hangzavarral. Taps.
