Álom újratöltve / Zsámbéki Színházi Bázis
Szentivánéji tehetetlenség egy felvonásban vagy kettőben, olvasható rendhagyó műfajként a színlapon.
Fotók: Ilovszky Béla / Zsámbéki Színházi Bázis
Ha a bőségszaru nem is nyílik meg, azért tetszetős a kínálat az italokból. Az édes és a száraz rozé pezsgővel töltött műanyag poharakat a bejárat mellett vehetjük kézbe. Sőt, még a sofőrökre is gondolnak a szervezők, hiszen az alkoholmentes habzóborból ugyanúgy választhatunk, mielőtt belépünk a Zsámbéki Színházi Bázison a Műemlék Rakétabázisra. A hangulat a bulihoz illeszkedve lezser és fesztelen, ezért nem kell sietnünk, nyugodtan megihatjuk az italokat bent is.
A tágas hangárban hármas esküvő zajlik. A párosok tagjai egymás kezét fogva várakoznak arra, hogy a Vőfély (Mészáros Márton) konferálása mellett történjen meg életük sorsdöntő éjszakája. Az első megkérdezett pár nem kevesebb, mint hét gyereket szeretne, egy másik csak egyet, de bárhogyan is lesz, ezután számukra a világ sohasem lesz már olyan, mint előtte volt.
A minden lében kanál Vőfély illedelmes kérdéseire semmitmondó, a közös jövő boldogságában reménykedő válaszok érkeznek. Nemsokára azonban cserélődnek a párok tagjai, a férfiakról lekerül a ruha, a hölgyek pedig megkoszorúztatnak, és kibontakozik valami más. William Shakespeare Szentivánéji álmában és Sardar Tagirovsky az előbbiből készült, Álom újratöltve címmel bemutatott rendezésében nem feltétlenül a cselekmény, és nem is a szereplők a hasonlóak. A fentiek helyett az egymásba folyó világok, valamint a rítus misztikája a közös pontok. Shakespeare-nél a tündérek, a szerelmesek és a mesteremberek jelenetei kezdetben jól elkülöníthetők, hogy aztán lassanként összemosódjanak. Zsámbékon azonban egyértelműen a mesteremberek, azaz a színház a színházban szituáció dominál, hiszen a lagzit ők adják elő.
Alternatív teremtéstörténet is az Álom újratöltve, hiszen a profánból halad a szentség és a rítus megfogalmazhatatlanul felszabadító érzése felé a jótékony lendület. A férfi és a nő mellett újra megjelenő, a teljességet ígérő hímnő érdekli az alkotókat, aki valaha irigyelt harmóniában egyesítette a mára céltalanul, egymás mellett, esetleg ellenében bolyongó két nemet. Ezért tükrözi a cselekményt miniatűr tükörként az, amint az irracionális erők képviselőjeként(?), tündérként (?) az érdekfeszítően nyugtalanító jelenség Szorcsik Kriszta sárral keni be a félmeztelen fiatalok testét, így alkotva meg a hímnőt, az emberistent.
A zenék Katona Dávid munkáját dicsérik. A felütés gondtalan hangulatát az 1980-as évek elektronikus popmuzsikája teremti meg. A hangszórókból a Gazebo I Like Chopin és F. R. David Words című számai hallhatók, aztán a lányok a színpadon a népies vágánsokat idézően már a pináról és a faszról dalolnak. A későbbiekben a félig élőzenére a dob vérpezsdítő ritmusa és az énekhangokban a lüktető szexualitás a jellemző. Mozdul(na) a lábunk, a nézők közül többen tapsolni kezdenek.
Ez világítja meg a hiányosságát a vállalkozásnak, amely nem más, mint a konvencionális tér. „Az előttünk a színpad, mi szépen rendezett sorokban ülünk, jó messzire a játéktértől” elrendezés nem teszi lehetővé azt, amire alkalmas lenne a zsámbéki helyszín. Ez pedig az, hogy a kőszínházakban tapasztaltakkal ellentétben vegyünk részt valamiképpen, ne csak nézzünk, akár a moziban. Néhányan lepisszegték a „renitens tapsolókat”, holott az akciónak, amely nem színházi előadásként határozza meg önmagát, talán a választóvonalak felszámolásában is meg kellene nyilvánulnia.
Szentivánéji tehetetlenség egy felvonásban vagy kettőben, olvasható rendhagyó műfajként a színlapon. Figyelemre méltó az orosz-tatár származású, de Magyarországon élő Tagirovsky előadása, amelyben profi és amatőr színészeket egyaránt láthatunk. Az Álom újratöltve másfél órája az apollói világkép nyugodt kiszámíthatóságából a dionüszoszi zaklatott vadság életérzése felé vezeti a nézőjét, ám sajnálatosan nem megyünk végig az úton.
