Akárki / Szegedi Szabadtéri Játékok
Vajon a járvány és betegségek mind az ember bűnei lennének? Vagy egy újabb isteni büntetésként tekinthetünk rájuk, újabb özönvízként?
A középkori színházi hagyomány egyik legismertebb fennmaradt darabját vitte színre a Szegedi Szabadtéri Színpadon Bodolay Géza rendező 2020. július 24-én. Az előadás röpke egy óra alatt mutatja be az ismert moralitásjáték történetét: a halál mindenkiért eljön, válogatás nélkül. Vajon hogyan teljesít a tanmese mai, 21. századi világunkban, ahol az erkölcsös életre való neveléshez már nem elég a pokol kínjainak rémképe? Párhuzamba állítható-e az isteni büntetés története korunk járványproblémájával?
Talán sosem kapott még ilyen jelentős szerepet a Dóm mint díszlet a szegedi szabadtéri történetében. A rendező visszanyúlt a középkori játékhagyományokhoz, hiszen eredetileg ezek az előadások a templomok előtt zajlottak. Ily módon az előadás is a Fogadalmi Templom grandiózus méreteit felhasználva igyekezett nyomatékot adni a színpadi történeseknek, ezzel is hangsúlyozva az isteni hatalom mindenhatóságát és az ember törékeny, porszemnyi létét. Ezt a hatást emelték ki az időnként a nézők előtt, vagy háta mögött megkonduló harangok, illetve a zene, ami egyházi énekek és kortárs zene elegyéből állt össze.
A történet a bibliai tanmesék legegyszerűbb cselekményével operál: az Úr (Kosztolányi József) megelégeli az emberek folyamatos bűnét, léha életmódját, és elküldi a Halált (Hegedűs D. Géza), hogy kísérje el hozzá Akárkit (Zsótér Sándor) számadásra. Akárki megrémül a kényszerű utazástól, ezért társakat keres, de bizalmasai, akik egész életét végigkísérték, mint a Barátság (Sorbán Csaba), a Rokon (Balog József), a Vagyon (Farkas László Róbert), a Szépség (Sebők Maya) és az Erő (Sorbán Csaba), megrémülnek a véglegességtől, így nehéz sorsában egyedül a Tudás (Farkas Andrea) és a legyengült Jótett (Gidró Katalin) osztozik vele. A végkifejlet természetesen kiszámítható, az Úr végül megkegyelmez a bűnbánó Akárkinek, aki utolsó cselekedeteivel feltámasztja és megerősíti az egész életében elhanyagolt Jótettet. A történet tanulságát az egymást váltó színészek folyamatos narrációja rágja a néző szájába, illetve ők felelnek a szerzői utasítások tolmácsolásáért is.
Mivel az előadás cselekménye nem bővelkedik izgalmas, kiszámíthatatlan fordulatokban, sok múlott a színészi játékon. Hegedűs D. Géza mint Halál figyelmen kívül hagyja a nindzsa fekete gumiruhát, amibe beleerőltették, kifejezetten luciferi karaktert alakít, tökéletesen uralva a színpadot és a néző figyelmét, valahányszor megjelenik. Cinikusan és kérlelhetetlenül viszonyul az emberi szenvedéshez, ezzel is bemutatva, hogy a halált nem lehet megvesztegetni vagy becsapni. Vele szemben a történet címszereplőjét alakító Zsótér Sándor játéka pont olyan jellegtelen volt, amilyet a szerepe is megkívánt. Egy porszem a gépezetben, a tétova és erőtlen ember alávetve a nála sokkal nagyobb erőknek, mindenféle jellemvonás nélkül, akit véletlenül választott ki az Úr, hogy intő példaként szolgáljon, és aki bármelyikünk lehetne. Erre a hatásra erősített rá jelmeze is, hiszen a széldzsekis, baseballsapkás összeállítással bármikor találkozhatunk. A szerep kifejezetten érzékeny, pontos játékot kívánt meg Zsótértól, az arcára közelítő kamera és a kivetítő minden apró rezdülését, reményét majd szenvedését közvetítette. Kettejük mellett fontos szereppel bírtak a különböző elvont fogalmakat megjelenítő szereplők, akiknek szimbolikus jelentéseit még inkább kiemelte a jelmeztervező, Benedek Mari (egyetlen ellenpélda a Jótett/Angyal kissé nehezen értelmezhető vérvörös ruhája). A Vagyon egy nagy aranyrúdban jelent meg a színpadon, aminek visszatükröződése egyfajta torz tükörként is szolgált Akárki számára, míg a Szépség például egy fehérneműmodell hiányos ruházatát viselte. A kellékek azonban sok esetben ironikussá tették a szimbólumot, a Józanság egy laposüveget kínálgatott Akárkinek, az Erő pedig teljes bokszfelszerelésben mutatkozott. Ugyanakkor a jelmezek jelentik a kapcsot a középkori történet és a jelen problémái között: az előadás kezdetekor a színészek szájmaszkban állnak színpadra, ami nagyon erős kontextust kölcsönöz a darabnak.
Tehát aktualizálható-e, mondhat-e valami újat egy középkori tanmese a jelen embere számára? A rendezés igyekezett megfelelni ezeknek az elvárásoknak és aktualitást vinni a drámába: a sírjelenetnél pedig tömegtemetésekről, síró hozzátartozókról készített felvételek gondoskodnak a mondanivaló súlyosságáról. Vajon a járvány és betegségek mind az ember bűnei lennének? Vagy egy újabb isteni büntetésként tekinthetünk rájuk, egy újabb özönvízként? Ezeken a megválaszolhatatlan problémákon töprengve hagyja el az néző a színházat, ezzel is bizonyítva, hogy egyes kérdések már a középkor óta megválaszolhatatlanok…