Ad de Bont: Mirad, egy fiú Boszniából – Pinceszínház, Kisvárdai Fesztivál
Az emberek erősebbek lesznek, a világ egyre kegyetlenebb. Nagyabonyi Emese remekül bánik a szavakkal, a térrel, a mimikáival, de legfőképp velünk, nézőkkel.
A háború a mindennapok torzult valósága, amit sokan átéltek és átélnek napjainkban is, a közelünkben, és olyan helyeken, amelyekről nem is biztos, hogy hallottunk még.
A háború szó hallatán mindig a kegyetlenség, az erőszak, a gyilkolás és a halál jut eszembe. A család, a humor és az összetartozás már kevésbé összekapcsolható ezzel a megváltozott létállapottal, mindaddig, amíg nem láthattam a Pinceszínház előadását, mely úgy beszél a háborúól, hogy egyszerre lesz a sajátom, és távol tudom tartani annyira, amennyire nézőként kényelmes.
Silfis Anna rendezésében a harcmezőtől távoli menekülési lehetőség a nézők közt, folyosószerű térben játszódik. Az egyik végpont Szarajevó, a másik Hollandia, középen a bejárt utakat látszanak, egy-egy monológon keresztül bemutatva.
Mirad Balic mindössze tizenhárom éves, mikor kitör a háború, születésnapja előtt egy nappal, így az akkor még gyerek Mirad nem kíván semmi mást, csak békét. Édesanyja eltűnt egy utcai összetűzésben, édesapja felrobbant az aknamezőn, a húgát lelőtték. Csak ő maradt, és a nagynénje meg a férje, Fazila és Djuka Balic.
Tóth András Mirad szerepében kortalan szereplő, akiről bár tudjuk, hogy évei számait tekintve gyerek még, de tetteiből egyértelműen kiderül, hogy felnőtt. A háború nem csak a családját vette el tőle, hanem annak a lehetőségét is, hogy gyerek lehessen. Történetét, menekülésének tervét és útját humoros elemekkel teletűzdelve meséli el, így oldja a saját és a nézők feszültségét is.
Nehéz csak a színészeket nézni, hisz velem szemben is ülnek nézők, akik ugyanúgy figyelnek néha engem is, mint a szereplőket. A háború része lettünk mi is.. Néha azt érzem, hogy ez az én hibám is, máskor meg azt, hogy egy esküdtszék tagjaként védem Miradot. A tér adott, egy bírósági tárgyalás kellős közepén találom magam. Akit elítélni kéne, az nincs a teremben, a Balic családot meg nem kell sajnálni, ők csak arra várnak, hogy valaki meg is hallja a történetüket.
Fazila Balicot Nagyabonyi Emese formálja meg, aki maga is újvidéki, így amikor törékeny nőből egy szempillantás alatt válik kegyetlen kihallgató tisztté, nem hat természetellenesen ajkán a szerb szitkozódás.
Tóth András, Ricz Ármin, Nagyabonyi Emese
Emese remekül bánik a szavakkal, a térrel, a mimikáival, de legfőképp velünk, nézőkkel. Érzi, hogy mikor elég pont annyira, hogy még emészthető legyen, és azt is, hogy mikor kell kicsit visszafognia a balkáni habitusból, ami már a karakter rovására mehet.
Partnere, Djuka Balic, akit Ricz Ármin játszik, könnyűszerrel hangolódik rá feleségére, és játékukból egyértelműen sugárzik a harmónia. Annyira együtt van a két ember, hogy nem kell bizonygatniuk, hogy együtt élték túl a háborút; elhiszem nekik kétségek nélkül.
A szinte üres térben játszott valamivel több mint egyórás előadás minden nézője figyelmét megragadja, és el sem engedi, hetekkel később sem.
Az alkotócsapat bravúrosan bánik az adatokkal, a kegyetlen tényekkel. Minden néző annyit ért meg belőle, ami azon az estén még kényelmes.
A határok feszegetése nem az előadás ideje alatt történik, hanem a hazafelé vezető úton.
Nézőként kapok két évnyi borzalmat bemutató történetet a macedón háborúról, és közben megismerek egy családot is, akiket láthatok újra egyesülni a háború végével.
Hol vannak a melleid? – hangzik Djuka szájából, kilenc hónap munkatábor után, mikor megpillantotta feleségét. Ebben az egyszerre vicces és fájdalmas kérdésben benne van kilenc hónap szenvedése és a viszontlátás öröme. Ők már nem lehetnek ugyanazok az emberek, akik voltak.
Elfogytak a mellek, a testek és az emberekbe vetett bizalom is.
Mirad bár jó családhoz kerül Hollandiában, és Faziláék is meg tudják látogatni, ő mégis úgy dönt, hogy eltűnt édesanyját akarja megkeresni és visszamegy szülőfalujába, Focába.
Édesapja és húga a karjaiban halt meg, ez ad neki annyi erőt, hogy amíg egy szikrányi remény is van arra, hogy újra édesanyjával legyen, nem adja fel.
A háború mindent megváltoztat, már semmi nem lehet olyan, mint amilyen előtte volt. Az emberek erősebbek lesznek, a világ egyre kegyetlenebb.
Ebben a kegyetlen világban egyesül újra Djuka a feleségével. A háborút átvészelték, de a neheze még hátra van. Meg kell találni újra a reményt és az élni akarás okát.
A Pinceszínház előadása díszlete eszköztelen, minden másban az emberiség összes eszközét használja, hogy megmutassa a megmutathatatlant. Közben nem akar több lenni mint ami: egy család története.
