A TESZT legmegosztóbb nonverbális performanszairól
Relic, nevéhez méltóképp, múltbéli „maradék”, hátrahagyott túlélő, az ellentmondások szellemalakja, aki egyszerre nyelv és nyelvnélküliség, tárgy és ember, zaj és zene, nehézkes össze-nem-illőség és maga a makulátlan, bizarr harmónia.
HERZ EMOJI2
A 2023-as TESZT tizenöt ország huszonöt előadását tűzte programjára, május 21. és 28. között, biztonságos, inspiratív helyet adva anyaországi és külhoni magyar, valamint külföldi művészeknek, csoportosulásoknak, kollektíváknak, alkotó-növendékeknek és elméleti szakembereknek egyaránt. A fesztivál idei hívószava a „fluid” volt, s ennek megfelelően az előadások egy része az indentitásbéli, egy jelentős hányada pedig a műfajbéli fluiditás jelentésrétegei között bravúrozott, ezzel is tökéletesen illeszkedve a mindig kíváncsi és újdonságra szomjazó temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház „profiljába”. Jelen cikkünkben azokat az elsősorban mozgásszínházi, nonverbális performanszokat, művészeti kezdeményezéseket, projekteket sorjázzuk, melyekre, illetve melyek alkotóira érdemes a jövőben is odafigyelni.
MÉG NÉGY1
Rögtön a 14. TESZT első napjának, vagyis május 21-ének utolsó produkciójaként az Athén & Epidaurosz Fesztivál, Euripides Laskaridis és az általa 2009-ben alapított OSMOSIS társulat Relic című előadás kápráztatta el az egybegyűlteket. Laskaridis, a mintegy negyven perces, egyszemélyes műsorszám páratlan clownja 2015 óta játssza az Relic-et, a „névadó” komikus, sőt, néhol kacagtatóan kevéssé konvencionális, mozdulataiban, hanglejtésében mégis zsigerien ismerős figura papírmasé „bőrébe” bújva. Relic, nevéhez méltóképp, múltbéli „maradék”, hátrahagyott túlélő, az ellentmondások szellemalakja, aki egyszerre nyelv és nyelvnélküliség, tárgy és ember, zaj és zene, nehézkes össze-nem-illőség és maga a makulátlan, bizarr harmónia. Férfivá dagadó nőiesség, nővé avanzsált, magassarkús férfitest, elhízott és csupa izom, otromba és egészen érzéki. Relic az átalakulások groteszk módon esztétikus szimbóluma, aki egy lomosnak tetsző, ám valójában igencsak ügyesen komponált helyiségben éli félig szerves és tölti félig szervetlen hétköznapjait.
RELIC
A Relic külön érdekessége, hogy eredetileg a 2015-ös Prágai Quadriennálé egyik helyspecifikus projektjeként látott napvilágot, kiegészülve egy szintén „saját gyártású” videóinstallációval (The Walk). Laskaridis előadásában az emberi nevetségesség kendőzetlen, burleszkes ábrázolása epizódszerű szekvenciák túlzásaiban gyönyörködtet. Mindaz, amit látunk, egyszerre meghökkentő és kiszámítható ugyan, de még a hosszabbra nyúló jelenetekben sem csap át unalmasba. A görög művész az önnön „meztelenségében” is teljes Relic-et epizódról epizódra álcázza, a helyzetkomikum adta lehetőségeket a végtelenségig ki- és felhasználva. Bár a művész performanszában egyszer dicsfényét vesztett kabaréénekesnővé változik, másszor bajuszos-ostoros állatidomárrá, alakváltozásai mindvégig hitelesek maradnak. Külön népszerűségnek örvendett a temesvári előadás során az a jelenet, melyben lényünk egy ógörög, márványfehér férfi-mellszobrot egyik jelenetben árnyékszéknek használt, egy etűddel később meg laptopot tett elé, hadd szórakozzék a csonka ember-tárgy, míg távol az örök nő (?). Laskaridis egyébként mindvégig kattogó stroboszkóp-fényezésben és precíz zenei kíséretben töltötte meg élettel gyönyörű, állókép- és álomszerű jelenetsorait, mely egyben kiváló felütés volt a TESZT első napjának végén.
A SZÍV
Május 22-én rögtön négy mozgásszínházi előadást láthattunk, így a TESZT második napja gyakorlatilag teljes egészében a performansz bűvöletében telt, és egy ponton túl már egyáltalán nem is hiányoztak közülünk a szavak. Az este a német Szene 2wei Herz emoji-jának szerelem- és szeretet-koncepcióival „startolt”, sajnálatos, s egyben tanulságos módon bemutatva ezek kegyetlen oldalát is. A fiatal alkotók, bár ugyanazon Hold alatt élnek, ami fölöttünk „under the same Moon” LED-feliratként díszeleg, mégis változó testi adottságokkal rendelkeznek. A profi, ép testű táncosok mellett mozgáskorlátozott performereket is alkalmazó produkció csillogó alakjai olyan rapszodikussággal fonódtak össze majd válnak külön a szemünk előtt a dübörgő technozenére, mintha ugyanazon lény testrészei volnának – sajnos épp azokat a művészeket kivéve, akiket a leginkább szorultak volna segítségre színpadi jelenlétükben. A kerekesszékes lány például rendre kimaradt a „tömegjelenetekből”, s azokat a „pálya széléről” szemlélhette csupán. Az előadás ezen esetlegessége helyenként egészen megkapónak tetszett – így még tán az átgondolatlan koncepció is bocsánatosnak tekinthető –, összességében pedig esélye van igencsak ígéretes fesztiválmatériává alakulni, amint a testet nem csupán díszes, csillogó kellékként „használják” majd az alkotók (a nonprofit táncművészeti csoportosulás második temesvári előadása, a Lordess, vizualitásában egyébként összeszedettebbnek, letisztultabbnak bizonyult, koncepciózusan viszont még kevésbé volt átlátható és értelmezhető).
A SZÍV
Az est második előadásának idején Aradnál 4,9 erősségű földrengést mértek, melynek hullámai Temesvárig is eljutottak. Habár a színházban nem éreztük, ahogy mozog alattunk a talaj, talán mégsem lehetett nem véletlen e geológiai-érzelmi „összerezzenés”. A szlovén Via Negativa A szív című produkciója (az A még dobogó szív című versre építve) Kristina Aleksova balettművész egyszemélyes előadása, mely lehet hetvenkét óra, de akár csupán hatvan perc is. A szívet szimbólumterhes húsdarabként értelmező, stílusában kissé idejétmúlt performanszban valódi sertésszív-darabok válnak a könyörtelen alkotó „áldozataivá”: Aleksova Dianaként, a vadászat istennőjeként, meztelenül, majd egyszer magára tógát tekerve, másszor élő katalizátorrá alakulva roncsolja a szíveket, miközben okostelefonjával összekapcsolt kis hangszóróról légies allegrókat játszik aláfestőül. Az egyik szívből ételfestett művér csorog a művészre, a másik olajban sül, a harmadik íjjal fúródik át, a negyedik darabokban van és össze kell varrni, és így tovább. A helyenként interaktívba nyúló előadás az ígért szlovén helyett a TESZT-en angolul szólalt meg, és telt a maga kellemes, bár helyenként kissé vontatottnak érződő tempójában, egészen egy balszerencsés pillanatig. Aleksova épp vékony védőruhába és -szemüvegbe bújt, hogy előbb szárazjéggel, majd folyékony nitrogénnel roncsolja az egyik szívet, mikor a nitrogént tartalmazó fémtermosz fölrobbant a kezében, megsebesítve a művészt, aki fájdalmában (és valószínűleg ijedtségében) elhagyta a stúdiótermet. A zavarodott nézőket kis idő elteltével a Via Negativa stábjának egyik tagja értesítette, hogy az előadás, mely egyébként négy év „ritmuskihagyás” után Temesváron először került színpadra, nem folytatódik. A közönség tagjai között volt, aki még ekkor sem hitte el, hogy a robbanás nem volt része a performansznak, más pedig már kiváló katasztrófaturistaként szemlélte-fotózgatta a baleset helyszínét, míg a többiek kavargó gyomorral figyelték a folyosón elhullajtott vért és gumikesztyűket. A művész, akinek a homlokán felszakadt a bőr, később a kiérkező rendőrök és mentők oldalán, taps kíséretében távozott a színházból. A performansz tehát elérte célját.
SADBOI
A belső remegést leküzdeni képesek A szív után a ciprusi Panos Malactos és a TooFarEast SADBOI című, csupán harminc perces, „jutalomjátékos” örömtáncát élvezhették. A SADBOI igazi bildung, egyfajta felszabadító vallomás, melyben egy Z generációs meleg srác, igen, maga Sadboi keresi az önazonost, virtuálisan és szexuálisan egyaránt. Vagy-vagy, az átmenet ritka, ám nem lehetetlen. „Volt egyszer egy pasim. Aztán dobtak. Dobtak, vettem egy tangát és állandó megerősítésre van szükségem.” – hangzik Elias Adam szövege, miután a technozenére tobzódó Sadboi kitáncolta előttünk magából lelkének minden fájdalmát. „I Have the Ass of an Angel” – hirdeti később az immár nem mosolygós emoji-s, hanem a 2000-es évek közösségimédia-vadhajtásainak (úgymint MyVip és a feledés jótékony homályába merülő társai) vizuálját idéző, ronda, virágos háttér csillogó felirata. Az angyalseggű, magánytól rettegő e-boy dervistáncában ruháit és a külvilág előítéleteit fáradhatatlan intenzitással veti le magáról. Olyan közösségi érzelemfeldolgozás mindez, melyben néző és alkotó egyaránt békére lel. A szó szerint és emocionálisan egyaránt mozgalmas napot megmosolyogtató ártatlanságában még kicsit a SADBOI hatása alatt álló A sááárkány című utcai show zárta, melyben hét darab óriási maszk, tűzfúvó gépek, egy ötméteres, csöppet sem rémisztő sárkány, egy ló és egy lovagias idegen szórakoztatta a Szabadság tér népét. Az olasz Teatro dei Venti társulat és a CERS koprodukciójaként Emilia Romagna tartomány támogatásával megvalósult, rituális dobszó-kísérte mesében a sárkánybőrbe bújt férfi hatalmának kiszolgáltatott kisváros lakói Jevgenyij Schwartz, A Sárkány című munkájának kultúrköröket ötvöző feldolgozásában keltek életre.
SÁÁÁRKÁNY
Performansz-szemlénket a Teatr a Part Katowice táncszínházi előadása, a Még négy zárja, melyet, mely, bár a programfüzetben olvasható „öndefiníció” szerint Albrecht Dürer egyik leghíresebb metszete, a Négy meztelen nő (másutt Négy boszorkány) ihletett, egyfajta képzőművészeti allúzióktól hemzsegő mozgásszínházi hommage-ként is értelmezhetünk. A színen elébb tütüben és sematikus, hipernőies maszkban, utóbb teljesen meztelenül, végül pedig rókaprém gallérba burkolódzva négy, orgonasípszerűen változó magasságú táncosnő alakul át egyszer Degas balerináivá, másszor Picasso Avignoni kisasszonyok című festményének alakjaivá, másszor Marcin Herich 4 című kvadriptichonjának második részévé. Később Mucha Négy évszakját szimbolizálják majd, meg Gauguin napfürdőző, túlszexualizált tahiti asszonyait. Ez a négyesség helyenként tetrafóbiába, vagyis a négyes számtól való félelembe csap át, mely elterjedt jelenség néhány kelet-ázsiai országban. Nagyjából ugyanazon vidékeken, ahol szimultán rettegik a rókatündért és kényszerítik testdeformáló viseletekbe a nőket. A háttérben felfüggesztett, emberalaknál is nagyobb fémlap nyers rezzenése, kongása e művi természetellenességet erősíti. A négy művész rítustáncát egyébiránt kimunkált fényjáték és zenei kíséret, valamint ritmikus dobbantások, sóhajok és egyéb hangeffektek övezik. Amint a vélt vagy valós szépségideálok a szemünk előtt váltakoznak, úgy alakul a színpad tere is és indul meg a leplezetlen suttogás a közönség soraiban. A jellemzően idősödő néző kritizál, no de nem az előadást, hanem az előadók testét, így a produkció nem önmagában, hanem kontextusában igazán tanulságos: a szépség változik, míg a kicsinyesség örök.
