Arthur Miller: A szálemiek / Miskolci Nemzeti Színház
Arthur Miller nevét hallva Az ügynök halála és a Pillantás a hídról előbb jut eszünkbe, mint A salemi boszorkányok. Holott a 20. század végére az utóbbi népszerűbb lett az előbbieknél.
Miller a magyarul Kanyargó időben címmel megjelent önéletrajza szerint 1953-ban, a dráma egyik előadásán a publikum felállt, és lehajtott fejjel állt a főszereplő, John Proctor darabbéli kivégzése után. A fikció kísérteties párhuzamot mutatott az éppen akkor villamosszékbe küldött Rosenberg házaspár sorsával.
A salemi boszorkányok azóta az önmaga morális határait áthágó hatalomgyakorlás hű tükre. A kritikát nem, vagy nehezen tűrő uralom saját legitimációjának meghosszabbításáért szinte semmitől nem riad vissza. Közben paradox módon önmagát kezdi felszámolni a megingathatatlannak tűnő hatalom. Előbb az ideológiával alapjaiban ugyan szimpatizálók, ám a nomenklatúra szélén elhelyezkedők fordulnak szembe a fősodorral. A vezetők és a véleményvezérek már tudják, hogy a választott út, amely a szent cél eléréséhez egykor üdvösnek tűnt, mostanra elfogadhatatlan, de elbizonytalanodniuk nem lehet. Ide erő kell, hogy ütni lehessen, miközben a cél a törvényesség adta keretek megőrzése. A hatalom bizarr természetrajzának árnyalása miatt a világszínház kedvelt darabja Miller négyfelvonásosa.
A Miskolci Nemzeti Színház A szálemiek címen mutatta be a drámát.
jelenet az előadásból
Rusznyák Gábor rendezése tovább gondolta Millert. Mind a szöveg, mind a képi világ szintjén az anakronizmusok adják a folytonosságot az időben és térben egymástól messzebb eső politikai rendszerek átmeneti időszaka között. A tárgyaláson azt hallani, hogy John Proctor ’89-ben kijelentette, hogy boszorkányok márpedig nincsenek. A Könyves Kálmán királyunknak tulajdonított mondás és a 20. századi magyar rendszerváltás ér itt össze. A magasban megjelenő drónok a dráma eredeti korát, a 17. század végének puritán Amerikáját kötik össze napjainkkal.
A fokozatosan eluralkodó hisztériában a mindennapok racionalizmusát terror váltja fel. Tihanyi Ildi jelmeztervező ruhái és L. Tóth Evelin koreográfiai drámaian egészítik ki egymást. Ahogy olykor feltűnik az élénk piros az öltözetek földszagú, elhasznált szürkeségében, úgy jelenik meg a polgárokat gátlástalanul boszorkánysággal vádoló lányok mozdulataiban egy-egy szokatlan gesztus. A testi deformációk aztán az egész csoporton láthatók lesznek, ám mindenkin másképpen uralkodnak el.
jelenet az előadásból
Máskor a magukról egyszerűen megfeledkezők perdülnének táncra, a szabályozott mozdulatokon átüt a titkolt életöröm, ám a földöntúli rettegés az evilági büntetéstől gátolja a folytatást. A játék ritmusát a biztos kézzel mozgatott tömegjelenetekből kiemelt duók adják, ilyen például a Proctor házaspár vallomása a tárgyaláson.
A színészi alakítások a közösségi hisztéria hatását vizsgálják az egyes embereken keresztül.
A gyakorlatias Giles Corey minden embertelenség ellenére sem veszti el józan eszét és humanizmusát. Gáspár Tibor a lappangó öröm emberét játssza nagyszerűen. Szeretné ő a nőket és az életet, ha a rigorózus világ engedné. Corey végső kiszolgáltatottságában is erős és rendíthetetlen. Gáspár nehezen felejthető jelenetében Ezekiel Cheever szorgalmasan pakolja a téglalapokat a férfi testére. Még egyet, mondja Corey minden egyes ólomnehéz súly után. Aztán nincs tovább, örökre benne szakad a szó. Vallomást nem tesz, mert csak így örökölhetik földjét utódai.
Ezekiel Cheever más eset. Eseménytelen élet várt volna rá, ha nem történnek világrengető dolgok lakóhelyén. Kedves, odaadó fiú. A bírósági tárgyaláson, amikor csak teheti, csókkal kedveskedik választottjának, Susanna Walcottnak (Rudolf Szonja). Farkas Sándor a rendszerfüggetlen verőlegényt adja, aki megérzi a vér szagát. Ezekiel most annyira fontosnak érezheti magát, mint se előtte, se utána nem fogja már. Csillaga akkor kezd emelkedni, amikor kicsúsznak a hétköznapok a rendes kerékvágásból. Kezdetben a puritán közösség tagjaként magával sodorja a lendület. Többször látni a magasban a fenyegető jobb kezét, hogy aztán megálljon a levegőben a mozdulat. Lassanként nélkülözhetetlen eszköze lesz a hatalom végrehajtó gépezetének. Már nem áll meg a kéz, sőt kíméletlenül lecsap, ha kell többször is, akár nőket is üt. A második felvonásra Cheever öklén véres sebek árulkodnak a verőlegény kíméletlenségéről.
Mészöly Anna és Simon Zoltán bűntudattól gyötört házaspárja A szálemiek előadásának nagy értéke. A férfi kivégzése előtti búcsújuk a feltételek nélküli, megbocsátó szerelem megrendítő dramolettje. Proctorék hiába élnek már együtt jó évtizede, és nevelnek közösen gyerekeket, valójában feltöretlen szűzföldek maradtak egymás számára.
Simon Zoltán, Mészöly Anna Fotó: Gálos Mihály Samu
Elizabeth Proctor beszédes tekintete gyanúsításról és szerelemről mesél. Szinte nem is kell megszólalnia a szemrehányáshoz, elég, ha hosszabban rajta felejti szemét házastársán. Jó nyomon jár az asszony, amikor Abigail Williamsre (Prohászka Fanni) gyanakszik. Mészöly megszólalásainak komoly a súlya: férje a házkutatáskor habozik állást foglalni, az asszony azonban határozottan kijelenti, hogy nem hisz a boszorkányokban. Proctorné a cselekményidő előtti élete a halogatásé. Az érzéseiről hallgató Elizabethből az erő hiányzott a megnyilatkozáshoz és most, hogy nincsen tovább, meg kell nyílnia. Nem tudta, hogy mennyire boldog volt eddig. Itt és most azonban elmondatik minden. Hogy mennyire fontos a másik. Hogy a házastársi hűséget illető kétségek ellenére nincs más Proctoron kívül, és talán ő Elizabeth nem volt elég jó férjének.
John Proctor sorsa sűrítve mutatja azt, ami a közösséggel történik. A gazda észérvekkel próbál hatni a többiekre az irracionális felfordulásban. Proctor az első jelenetében még a vágyait alig palástolni képes férfi. Állandósult lelkiismeretfurdalásáért élete egyetlen gyenge pillanata felelős. Mély nyomokat hagyott benne a közös éjszaka Abigaillel az istállóban. Simon Zoltán gerinces, önérzetes embert játszik. Játékában egyaránt fontos a férj és a közösség megbecsült tagjának státusza. A börtönben sem adja a nevét hazugságokhoz, hiszen más sem maradt számára ezen kívül. Simon színészetében a tavalyi Michael Kohlhaas után fordulópont Proctor is, hiszen a tőle megszokott erős emberek helyett ezúttal is belső konfliktusokat jelenít meg hitelesen.
jelenet az előadásból
A Miskolci Nemzeti Színházban bátor előadást láthatunk. A hosszú, ám lendületesen izgalmas A szálemiek a tömeg emberének és az önállóan gondolkodni próbálók egyre mélyülőbb konfliktusait vizsgálja. A közösség vezetői és a rezsimben élni kényszerülők egyaránt árnyaltan jelennek meg. Közös bennük, hogy a központosított, az emberektől elszakadt hatalomgyakorlás deformálja a lelkeket, és csak a legerősebbeknek adatik meg, hogy megőrizzék önmagukat.
