A néző élete és halála

|

TESZT 2016 (2.)

 Ki a gyilkos?

TESZT 2016

A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve         Fotó: Bíró Márton

S ha már a szabálytalanságokról szólok, Gálovits Zoltán nagyszerű szerkesztői-válogatói munkájának eredményeként erősen fölfedezhető egy blokk, amelyben a játékosság, a meghökkentés, a váratlanság volt a fő elem. Bár a fesztivál közönségét megosztotta, még egyesek azt a kérdést is föltették, hogy vajon színháznak nevezhetőek-e még ezek az előadások – de bevallom, rám üdítően hatottak, sőt, azt gondolom, épp ezt a kérdést feszegették: mi az, hogy színház? Ilyen volt a bolgár Alekszandr Manuilov Az állama, a másik bolgár, Ivo Dimcsev I Cure-ja, az olasz Marco Chenevier Kvintettje, a szlovén Simona Semenič A második alkalom-ja, Davis Freeman 7 fogadalom-ja, és minderre a korona a vendéglátók előadása, A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve, Radu Afrim rendezésében.

Azért zavarban vagyok, mikor ezekről az előadásokról írok, mert nehéz úgy, hogy el ne áruljam, ki a gyilkos. Úgyhogy el fogom árulni.

Mindenképp kedvencem Az állam, Alekszandr Manuilov koncepciója alapján. Az előadás Plamen Goranov fotóművésznek, hegymászónak állít emléket, aki 2013 februárjában Várnában, a városháza előtt fölgyújtotta magát, tiltakozva az akkori korrupt politika ellen. A közismert művész az országos tüntetések jelképe lett – ám erről az alig három éve történt eseményről senki nem tud a TESZT közönségéből, még a nevét sem tudják jól olvasni, nekem is csak halvány emlékeim vannak (eme beszámoló írása közben néztem utána), pedig még a BBC is csodálatos filmet készített róla és az akkori eseményekről. Igaz, Manuilov akciója épp erről szól. Mi a fontosabb, amikor időtöltésül a színházat választjuk? Hogy azt kapjuk, amit megszoktunk, vagyis mi a néző szerepében, velünk szemben pedig a színész, aki megjelenít valamit – és akkor majd eldöntöm, hogy azonosulok vagy nem – vagy hogy kizökkentsen valami, amivel nem tudok mit kezdeni. Manuilov csodálatosan mutatja meg nekünk az állam lényegét, a közösségek viselkedését – és azt, hogy ebbe hogyan kapcsolódik be a színház. Bár úgy tűnik föl, sokat bíz a spontaneitásra, a közönség összetételére – és mégsem. A műsorfüzetben ott van, hogy 50 perc, és tényleg, mindhárom alkalommal ennyi ideig tartott, és a közönség hasonlóan viselkedett. Beszéltem másokkal, akik például Berlinben látták ezt az előadást vagy mit (most ebbe nem megyek bele, mitől lesz színház valami), ott is hasonló dolgok történtek. Merthogy Manuilov híres színházi fesztiválokra kap meghívást – jön, és fölkavar. (Azt hiszem, egyelőre nem árultam el, ki a gyilkos.)

Fotó Váczi Roland1

Parental Ctrl         Fotó: Váczi Roland

Ahogy ugyanúgy a színház mibenlétére kérdez rá Simona Semenič is – aki egyébként az előző előadásával, az I, Victim-mel járt Magyarországon 2008-ban, a Kortárs Drámafesztiválon, Tóth Orsi magyar hangjával. Most nem kell neki szinkronhang. Az I, Victim-történet folytatódik, mint erre a cím is utal: a második alkalom. A néző bemegy a terembe, ahol mosolyogva, egy bárszéken ülve várja őt egy aranyruhás nő (Semenič), visszamosolyog, majd a megszokott módon elfoglal egy helyet a nézőtéren, ahol egy szövegkönyv várja. Még egy-két szót vált a mellette ülővel – fesztiválon vagyunk, ahol mindenki mindenkit ismer –, mozgolódik, forgolódik, belelapoz a példányba, s vár… De nem történik semmi. Illetve Simona továbbra is kedvesen mosolyog. De miért érezni úgy, hogy elkezdődött? Persze ravasz színházi rókák mondogatják, nyilván mi fogunk szerepelni, hisz alá kellett írni bejövetel előtt egy papírt, hogy benne vagyunk mindenben, akár „le is kamerázhatnak”.  A teremben egyre nagyobb a nyugtalanság, Simona csak mosolyog. Aztán valaki hangosan elkezdi olvasni a szövegkönyvet, aztán átveszi tőle más stb. Pedig senki nem kéri. Közben efféle hangok: „gyorsan, gyorsan!”, „essünk túl rajta, addig úgysem mehetünk ki!”, „most hol tartunk?” Megint szembesítenek a berögzült nézői szokásainkkal. Senki nem kérte, hogy fölolvassuk a könyvet, senki nem tiltotta, bármikor ki lehet menni – mégis mindenki marad, s végzünk a képzeletünkben ránk szabott penzummal. De miért? Ez az előadás kérdése. Miért állítunk magunknak szabályokat, s utána miért mérgelődünk miattuk? Miért nem ülünk csöndben, s nézzük egymást? Vagy a mosolygó Simona-t?  Simona története – mert az övét olvassuk föl önként – épp az ilyen szabályáthágásokról, az önmagunk elfogadásáról szól. De ez el sem jut. Az elvárásoknak megfelelően cselekedtünk, hatvan percben. Ahogy mindenki a világban, aki ezen részt vesz. De miért? Csodálatos színház, nyitva hagyott végekkel – s mindig ugyanoda fut. A hatvan perc végén a köszönet virágát a nézők kapják. Megfoghatatlan, tüskés rózsaszál. Simona mosolyog.

Marco Chenevier olasz táncos-koreográfus is ezzel játszik Kvintett című előadásában, hogy hol a határ a színpad és a nézőtér között, miközben ő is emléket állít egy jeles embernek: a 103 évig élt honfitársának, Rita Levi-Montalcini Nobel-díjas agykutatónak. Itt az a történet, hogy nincs pénz a kultúrára, így a társulata nem tudott vele utazni, s most a nézőknek kell beugrani helyettük, a világosítópultba, a zenei szerkesztésbe (mobiltelefonról Marco utasítása szerint keresgélik a vállalkozók a megfelelő hangulatú zenéket) és a táncosok helyére is, akik az öltöztetők, fodrászok, sminkesek is lesznek. Vidám játéknak indul, tulajdonképpen az is – ám amikor a néző szeme láttára válik ez a dzsoggingos kedves fiú tiszteletreméltó, bájosan elegáns idős hölggyé – elakad a szavunk. A színház csodája és játékossága – egyszerre.

Ivo Dimcsev bolgár képzőművész, performer vagy minek nevezzem, a TESZT sztárvendége. Különös show-műsorában gyógyulást ígér minden bajunkra – elképesztő jelenség ő maga is, mármint a színpadon. Sorra veszi életünk nagy gagyijait – a saját testéből is azt csinál, mármint egy nagy gagyit, mint egy nőimitátor, vagy mint egy szörny – s mikor már érteni véljük az egészet, akkor megrendítően megcsavarja a történetet… Míg a gagyi ellepi a világot, már szinte alig vesszük észre, hogy igazi tragédiák mellett megyünk el naponta. Ebből kéne kigyógyulni, de hiába szorítjuk az I Cure-kártyánkat.

Szerencsére, van mire visszaemlékezni a fölkavaró Dimcsev-előadás után, hogy fölvidítsuk magunkat. Hisz az előző este, ami amolyan búcsúestté alakult, annyi mindent megfogadhattunk a két vándorprédikátornak – mert tényleg úgy nézett ki a 7 Promises című előadásban Davis Freeman (aki a rendező is volt) és Jerry Killick. A nézősereg lelkesen fogadott meg és írt alá mindent egy-egy pohár vodkáért, a hangulat frenetikussá fokozódott, még éjszaka is boldogan ülünk Freeman társaságában a színház előtti sétálóutca kövezetén, a rendőrök is elnézőek voltak, pedig tilos az utcán alkoholt inni… Miközben jól belegondolva, Freemanék felhőtlennek tűnő játéka húsba maróan provokatívan beszélt a manipulációról, a befolyásolhatóságunkról. A játszók és a nézők közt itt is ledől a fal.

És ezek után már természetes, hogy becsap a temesváriak „nagy” előadása is. Azt ígérik, hogy ezúttal onnan nézhetjük az előadást, ahonnét még sohasem. Hátulról, a színfalak mögül – ez persze nem igaz. Mert mi ugyanúgy a nézőtéren ülünk, bár mikor a függöny fölmegy, előttünk is nézőtér – ez a díszlet – de abban színészek ülnek, képtelennél képtelenebb helyzetekben. Szinte az egész társulat kisebb-nagyobb jelentekben szórakoztat, többek közt arról, hogyan viselkedik a néző előadás alatt-előtt-után. De ez csak álca, igazán arról szól, miért kell a színház, mi az a csoda, amitől elvarázsolódunk, mi a szerep, az átváltozás, az átélés, miért hiszünk el nézőként mindent, miközben halljuk: „vigyázat, csalok!”. Radu Afrim előadásában sem a néző életéről van szó – ahogy a címben ígérik –, hanem a színészéről – és mindazokéról, akik a takarásban, a ruhatárban, a portán, az irodákban ülnek-állnak-várnak, s elhitetik a túloldalon lévőkkel, hogy értük van ez az egész. Mert tényleg.

antikrisztus

Az Antikrisztus rövid története

Bár ez a TESZT-beszámoló igazán részletesre sikeredett, ám mindenről még így sem esett szó. Nem szóltam Kokan Mladenovićnak belgrádi és újvidéki színészekkel és zenészekkel készült Dogville-adaptációjáról, ahol három színész játssza el káprázatosan az összes szerepet, meg egy rockzenekar.

És nem szóltam a két varázslatos portugál táncos fiúról, akik a Tojáshéjak című előadásokban szemérmetes nyíltsággal – ha van ilyen – vallottak a szerelem intimitásáról. Meg a különleges hangulatú „zenés-táncos” szlovén színházról sem, A halott hazatér az úrnőjéhez is kimarad ezúttal.

Ahogy a magyarországiak is – Schilling és Scherer – őket meg lehet nézni, ha nem is bármikor, de nagyobb eséllyel, mint a fesztivál többi vendégét.

Meg nem sokat szóltam Urbán András két előadásáról sem – ami külön tanulmányt érdemelne.

Visszatérve a műsorfüzettel kapcsolatos morgolódásomra, azt mindenképpen megemlítem, hogy a TESZT honlapja viszont a kárpótol mindenért http://www.teszt.ro/fesztival/ . Itt bőséges háttérinformációkat találni, rengeteg fotót, bejátszást nemcsak az előadásokról, hanem a fesztivál hétköznapjairól, friss blogbejegyzéseket és így tovább. Lehet, a mai világban ez sokkal praktikusabb – és környezetbarátabb, mint az információkkal telezsúfolt nyomtatványok, melyeket idővel már nem is találunk meg az otthoni könyvespolcon. Úgyhogy úgy tűnik föl, még itt sem találok fogást a fesztiválon…

Ennyi hát a 2016-os év szubjektív TESZT-beszámolója.

TESZT 2016 (1.)

IMG_1471

CÍMKÉK: