TESZT 2016 (1.)
Ami első pillanatra föltűnik: a jól szervezettség, a sok fiatal, a mozgalmas „dizájn” – és ami eddig is pontosan így volt: a barátságosság, segítőkészség, személyesség.
A te országod Fotó: Kővágó Nagy Imre
Megérkezés
Megint május vége, megint Temesvár, megint TESZT – vagyis Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Ahogy útközben utánaszámolok, már négy éve nem voltam itt – s örömteli meglepetés, mennyit fejlődött, karakteresedett azóta ez a fesztivál – pedig már fiatalabb korában is kedveltem. Ami első pillanatra föltűnik: a jól szervezettség, a sok fiatal, a mozgalmas „dizájn” – és ami eddig is pontosan így volt: a barátságosság, segítőkészség, személyesség.
Gyorsan átnézem a „szeretetcsomagot”. A praktikus fekete vászonzsákban van térkép, ebédjegy, kitűző, kártyanagyságú pendrive, műsorfüzet. Ami dizájnos, kézreesik, szellemes bejegyzések, üres oldalak jegyzetelni és gazdag információ-szegénység. Vagyis mindent tud, csak informálni nem. Nincs info sem a társulatról, főleg nem a valódi nevükről (föltéve, ha se nem magyar, se nem román, se nem angol nevűek), sem az alkotókról, sem arról, hogy mikor mutatták be a meghívott előadást, vagy legalább egy-két használható link. Ezt később, az ebédek egyikénél meg is jegyzem Balázs Attilának, bár nehezemre esik, mert amúgy csodálatos a fesztivál, ráadásul az asztalunknál ül Balázs Márk is, aki lenyűgöz kedvességével, kíváncsiságával, bájával. Ráadásul, mikor született, 2006-ban, épp Budapesten dolgoztunk együtt az édesapjával a Victor Ion Frunză rendezte Marat/Sade-ban. „Jól megnőttél” – mondom neki, de azért részvéttel kérdezem, naponta hányszor hallja ezt a mondatot.
Magyar
A fesztivál első előadása egyben premier is. A szabadkai Kosztolányi és a temesvári Csiky koprodukciója – de látom, Zsámbék is partner. Urbán András Magyarja. Megrázó, „jó elnézni”-képek, talán kevés a humor, ami inkább irónia – de lenyűgöző a két társulat egymásra találása, művészi bátorsága, őszintesége. Kegyetlen színház, a végén sincs föloldás – bár szép a vége – ugyanakkor elkeserítő is. Ismerős elemek Urbán korábbi előadásaiból is (Neoplanta, Bánk bán stb.) – de ezt végül is hívhatnám rendezői stílusnak. Hisz hasonló jegyek fedezhetőek föl a két nap múlva látható belgrádi Urbán-előadáson is, a jóval durvább képi világú Az Antikrisztus rövid történetén. Urbán nagyon szívósan jár egy úton, nagyon provokatív, nagyon fontos dolgokról beszél és nagyon hatásos képekben, miközben „üres” a színpad. A szakmai beszélgetésen valaki megkérdezi, miért csak nők játszanak – de hát ez nem is igaz, hiszen férfiakból álló rockzenekar adja a ritmust. A Dosztojevszkij-barát Vlagyimir Szolovjov 1900-ban megjelent hasonló című írása nyomán készült előadás a gondolkodásban, mentalitásban szétszakadt világunk okozta veszélyekre figyelmeztet – erős képekben, zenében, mozgásban. Nem könnyű falat a fesztiválnézőknek sem…
Milyenek a magyarok?
Az első nap estéjén még egy meglepetésprogram is sorra kerül: a magyarországi k2 és a nagykárolyiak találkozásából született. Beterelnek bennünket a nagyterembe, párnák, takarók és székek közé. Sokan leheverednek, hamar kiderül, jól teszik. A sötétben furcsa meséket hallgatunk, mind váratlanul másképp viccesek, visszatérőek, Milyenek a magyarok? az egésznek a címe – üdítő hangulat. Olyan, mintha hagyományos módon csinálnának színházat – s aztán valahol zavarba ejtően megbillen az egész – de épp ez az izgalma és a humora is.
Szóval, nagyon jó fesztivál, izgalmas előadások – de különösen egymás mellé téve rajzolódik ki érdekes színházi térkép.
Ki lőtt 21-én?
Hogy visszatérjek az impozáns műsorfüzet hiányosságaira, a második nap első előadásának nem is az a címe, ahogy itt hirdetik. A szkopjei Ifjúsági Kulturális Központ által támogatott előadás címe – mint az intézmény honlapján olvasható: Ki lőtt 21-én? Igaz ugyan, hogy végül valóban Caryl Churchill 1990-ben írt Őrült erdő (Mad Forest) című drámája nyomán készült előadást látjuk – de föltételezhető, hogy szándékos az alkotók címváltoztatása. Caryl Churchill 1990-ben angol diákokkal járt a forradalmat frissen megélt Romániában, sok-sok interjút készítettek, s különös szerkezetű drámát írt az élményeikből.
Őrült erdő Fotó Gjorgi Klincarov
Az első és a harmadik részben egy-egy romániai család életében, pontosabban esküvőikre való készülődésébe pillanthatni be, a második részben pedig dokumentumok, interjúk, visszaemlékezések az 1989. decemberi romániai forradalomra, annak titkaira stb. (Magyarországon egyébként 1993-ban Pécsett Bagossy László állította színpadra Churchill művét.) Most a macedón társulat duplán csavart rajta, nemcsak azzal, hogy macedón filmbejátszásokat, utcarészleteket, arcokat láthatunk, hanem a játék végén vetített föliratban meg is fogalmazzák, mire kellett most nekik ez az egész. Macedóniáról manapság onnan tudunk, hogy az első nagyobb kapuja az Európába menekülteknek – de hogy az ország demokratikus intézményei veszélyben vannak, hogy egyetlen párt indulhatott a választásokon, hogy zavargások, tüntetések és rendőri erőszak jellemző, erről kevesebbet. A szkopjei előadásban megrendítően szépen játszanak a színészek, változnak át egyik figurából a másikba – és a középső, dokumentarista részben is szenvedéllyel éreztetik a történelmi változások friss szelét. Ez most az ő történetük – ezért hat a nézőkre. A majdnem üres térben színpad nélkül léteznek, egyszerű, hétköznapi jelmezekben – erőteljes hanghatásokkal kísérve (majdnem zajokat írtam). Manapság megszokott, hogy színházi előadásban vetítés van – de itt dramaturgiai szerephez jut, át- és újraértelmezi az élő játékot. Bár az előadásnak önmagáért kell beszélnie, mégis muszáj megemlíteni azt a szenvedélyt, ahogyan az értékelő szakmai beszélgetésen meséltek munkájukról az alkotók. Churchill, a román forradalom ürügy volt számukra, hogy országuk napi helyzetéről szóljanak. Megrendítő volt épp azon a temesvári téren ülve szembesülni azzal, hogy mennyire nem változik a világ, a történelem mennyire ismétli önmagát, ahonnan elindultak annak idején a forradalmi események.
Amúgy a fesztiválon föltűnően sok előadás foglalkozik a közelmúlt (vagy már nem is annyira közelmúlt) történelmével, az 1989-ben elindult eseményekkel, a kelet-európai rendszerváltásokkal, gondolkodásmóddal, a délszláv háborúval. Szinte mintha egymással beszélgetnének ezek az előadások. (Ez persze nem a véletlen, hanem a válogató, Gálovits Zoltán érdeme. Ahogy jól megfigyelhető két másik szál is: a generációk örök konfliktusa a mába generálva és a nemszínház-színházak a humorral karöltve.)
Liszt a vénákban
A régiónk másik nagy 20. századi traumája, a délszláv háború a témája a szarajevói Háború Színháznak. Igor Štiks Chicagóban élő bosnyák író Liszt a vénákban című darabja – melyet valószínű önéletrajzi elemek is ihlettek – nem igyekszik nagyszabásúvá válni, egy átlagos család születésnapi összejövetelén keresztül próbálja megmutatni mindazt, amit ez a nagy kataklizma okozott az emberi kapcsolatokban. Három generáció története (sőt, ha idevesszük a képen megjelenő k.u.k nagyapát, akkor négy generációé) – ahol a nők az összetartó erők, a férfiak pedig az önzőbbek, a maguk sajátos értékrendjét követők. S a hagyományos dramaturgia szerint még egy robbanás is bekövetkezik, de a végére lecsöndesül minden – még giccsbe hajlónak is tűnne az egész – ha nem lenne annyira csodálatosan színháziul megcsinálva, ha a színházi egyszerűsége, nagyszerűsége nem írna mindent fölül.
Liszt a vénákban Fotó: Velija Hasanbegović
A nézők egy nagy – családi – ebédlőasztalt ülnek körül, ahogy a színészek is, akik be-bemennek a térbe, megjelenítik a soron következő jelenetet, majd visszaülnek közénk. S furcsa mód az ereje, az izgalma ezeknek a „visszaüléseknek” van – akkor a legizgalmasabbak ezek a színészarcok, színész-testtartások, mikor a nézők közt ülve ők is csak figyelik a jelenetet, melyben nem mellesleg, épp a nem játszó színész figurájának történetéről van szó. Egybemosódik szerep és színész, történet és valóság. A közös történet. Mert bárkivel megeshet. Hogy csalások, hűtlenségek történnek, menekülés és visszatérés – menekülés a sorsod, a családod, a múltad elől – és a nem-menekülhetsz fölismerése – generációkon át. Hat színész, két nő, négy férfi, összetolt asztalok, székek, tálaló, tányérok, evőeszközök – és a nézőtér – ennyi, ami játszik, és amiből egy világ bomlik ki. Látszólag a jelmezek is köznapiak – de ravaszul kitaláltak, pontosan jellemzik viselőjüket, az Amerikából hazatért, ruganyos járású apa divatos cipője, a mindent túlélő mama kardigánja és gyöngysora, a már Amerikában fölnőtt fiú kapucnis fölsője, a hippikorszak végét még elcsípő, hosszú hajú nagyapa (akit magyar gyökerekkel rendelkező színész, Miki Trifunov alakít) stb. Ennek a színháznak az ereje az egyszerűség, a látszólag eszköztelenség (miközben az asztalok még az életveszélyesen csúszó háztetőt is képesek eljátszani) és a színészek erős személyisége.
A te országod
A 20. századvégi földmozdulás az apropója annak a reménytelenségről szóló Horváth Csaba– és a Forte Társulat-előadásnak, melyet Tar Sándor novellái ihlettek, és Keresztury Tibor formálta – saját, Tar Sándor-hangulatú írásaival kiegészítve – színpadi szöveggé. Horváth Csaba egészen különös világ megteremtésére képes. Történeteket mesél képekben, szövegtöredékekben, gyönyörű, fiatal testekkel. Ez utóbbi nagyon fontos. Mert ettől is annyira megrázó. Erőtől duzzadó, szép huszon-harmincévesek mutatnak föl kilátástalan sorsokat, összetört életeket. Épp, mint a valóságban: reményekkel teli indulás az Életbe, majd szembesülés a nincs továbbal. A te országod minden érzékszervre hat, miközben az intellektust is megpiszkálja. Horváth Csaba ezzel az erővel (erőkkel) önmagáért csodaszép, esztétizáló színházat is csinálhatna – de a Forté-nál mindig ott van az, amit divatos kifejezéssel „társadalmi érzékenyítésnek” hívnak. Most persze leginkább az volt az érdekes, hogy itt, Temesváron is ülnek, itt is ütnek ezek a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán játszódó történetek. A Forte egyetemes nyelve mindenkit megérint.
Az apa szava
Hat nő, egy férfi – a férfit nem látni, ő Gabriele Vacis, aki írta és rendezte a nőkről szóló előadást, miután sok-sok beszélgetést rögzített nőkkel, akik a férfiakról beszéltek, pontosabban az apákról. Az a különös, hogy amit beszélnek ezekről a férfiakról, arra igazán nem is akarok emlékezni, annyira egyoldalú, annyira elfogadhatatlan, annyira hideg-rideg kapcsolatok ezek. Nem hiszem el, hogy a világ bármely pontján ez lenne a jellemző. Biztos ott is van szeretet, van egymással való törődés, megértés. Az előadás viszont – amelyik angol, olasz, bolgár, lengyel, macedón nyelveken szólal meg, és az apa szó keltette érzések, emlékek, asszociációk a témája – igazán érdekes és különleges. A szinte üres színpad két oldalán ruhatartókon azok a jelmezek – estélyi ruhától kezdve a legintimebb fehérneműig –, melyeket a nők le-fölvesznek (mint a történeteik hallgatása közben kiderül, egyikük bolgár, másikuk lengyel, a harmadik macedón és hárman olaszok), a színpad jobb oldalán, kis asztalkánál, laptopjával ül a narrátor szerepét is betöltő (történetesen lengyel) színésznő, középen pedig több száz húszliteres pillepalackból épített fal, melyen át jól mutat a fény, s amely majd ledől, hogy különféle formákat újra építsenek belőlük. Fantasztikus terek keletkeznek, olyan terek, melyek képesek átvenni a szereplők lelkiállapotát. Hol határ, hol sorompó, hol nagyváros sziluettje, hol számítógépes játék sémája stb. A hat színésznő elképesztő mélységeket és magasságokat jár be, mindenféle lelkiállapotot megmutat nekünk, olyan erővel vannak jelen, hogy velük együtt éljük át életük szélsőségeit, a narrátorként működő lengyel színésznő csodálatosan énekel – lenyűgöző színház. Én csak azt sajnáltam, hogy nem mutattak föl pozitív apaképet – mert sokkal kiegyenlítettebb lett volna gondolatilag az előadás. De így is káprázatos vállalkozás, és így is rengeteget megmutat a világból, a férfi-nő viszonyról – és nő-nő viszonyról is, sőt, férfibarátságokról is! A dél-olaszországi Lecce kisvárosban működő Teatrali Koreje gazdag repertoárjából azt láthattuk, amelyik az eddig említettekhez hasonlóan a 20. századvégi európai földrengés okozta sebeket mutatja meg.
Királyok vagyunk – színek, formák
Látszólag annyira más – és mégsem – a zágrábi Horvát Nemzeti Színház előadása, mely magyarul a Királyok vagyunk, nem emberek címet kapta, és Matija Ferlin rendezte és koreografálta. Furcsán üres térben vagyunk, megdőlnek a falak, mintha ránk omolnának, szürkés-piszkosas-kopottas hangulatúak. Szomorú hangulatú gyermekrajzot idéz föl. Ebbe a térbe érkeznek a szereplők, furcsán határozott mozgással, erős színű, bár végtelenül egyszerű ruhákba öltözve, kis – hosszabb-rövidebb monológokkal. Hamar rájövünk, gyerekek szövegeit halljuk, az ő világlátásuk nagyítódik föl – és közben arra is rá kell jönnünk, milyenek is vagyunk, mi emberek, hiszen a mi válaszainkból, viselkedésünkből vonják le ezeket a néha szürreális, néha elgondolkodtató, néha mulatságos következtetéseket.
Királyok vagyunk, nem emberek Fotó: Mara Bratoš
Bármilyen leegyszerűsítettnek, illetve inkább költőinek tűnnek az elhangzó mondatok, be kell látni, mi, felnőttek vagyunk mögötte. Csodálatos, persze, ahogy ez az öt színész játszik: eszköztelenül, komolyan, „cukin” (bocsánat!) – s minden nagyon „ki van találva”: a darabos mozgásuk, az, hogy sosem néznek egymásra, hogy bátran a képünkbe mondanak mindent. Eredeti ötletre épül az előadás, sok-sok gyerekekkel készített interjú szövegére – s nekem eszembe jut, láttam már hasonlót néhány éve, Pelsőczy Réka írta, rendezte és gyűjtötte össze hasonlóan a „gyerekszáj-szövegeket” Én egy szemüveges kisfiú vagyok címmel. Különleges előadás volt az is – eredetileg ugyan Pelsőczy Réka idős színészekre képzelte el – ami nyilván külön jelentéssel bírt volna, de így is meghökkentő volt. Most a zágrábiak járnak hasonló úton.
Parental Ctrl
A gyerekek egyszer csak felnőnek, felnőttek lesznek, de még az utolsó pillanatban megvívják szüleikkel, az előttük járó generációval való harcukat. Ahogy erről is szólt a szarajevóiak már említett Liszt a vénában előadása. És erről szólt költőien, lázadóan, pimaszul a kolozsvári GroundFloor Group előadása is, Sinkó Ferenc rendezésében. A Kortárs Drámafesztivál jóvoltából már Magyarországon is láthattuk ezt a társulást, akkor is fölkavaró volt szuverenitásuk, önálló gondolkodásuk. Ebben az előadásban is őszintén beszélnek magukról és a világról, amiben együtt élünk – a gondjaikról, főleg az előttük járó generációval való (akiket egyszerűen szülőknek is nevezhetünk) kommunikáció nehézségeiről. Ezek, persze, azok a problémák, amelyek évezredesek, de ezzel nem lehet érvelni, ezt minden nemzedéknek újra és újra meg kell harcolnia. Az előadás erénye – vagy az egyetlen lehetséges útja –, hogy a fiatal alkotók megtalálták azt a formát, melyben autentikusan tudják kifejezni magukat. Ez lehet bosszantó, hagyhat hidegen – de a sajátjuk. A három színésznő (akik tiltakoznak e meghatározás ellen, hisz „civilben” Ötvös Kinga még „csak” színinövendék, Sipos Krisztina dramaturg, bodoki-halmen kata pedig önmagát-kereső-megtaláló művész) nyáron, elvonulva kezdett el dolgozni az anyagon, Adorjáni Panna dramaturggal és Sinkó Ferenc rendező-koreográfussal közösen, nem hagyományos módon – és ennek a munkának az eredményeit építették be a nem provokatívnak szánt, mégis „fölhergelő” előadásukba.
/Folytatása következik/
