A nagy Gatsby / Vígszínház
Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében dübörög, robban, pezseg a színpad.
Hegedűs D. Géza és Wunderlich József Fotók: Dömölky Dániel
A zene támadja a dobhártyákat, az ifjú nemzedék üvölti ki magából, A nagy Gatsby előadásán, a Vígszínházban, hogy tele a hócipője, elege van sok mindenből, mindenki menjen a búsba, hagyják őt békén. Lázas türelmetlenséggel megfogalmazzák fájdalmasan letargikus életérzésüket. De ezt nem erőt veszítve, elgyengülve teszik, hanem fölöttébb energikusan, nagy garral, óriási nekibuzdulással, vad, idegtépő táncokkal. Ahelyett, hogy elhagyták volna magukat, láthatóan halálra dolgozták. Bakó Gábor koreográfusként tébolyult mozgásokat eszelt ki. Eszelős lábbal dobogások, zaklatott karmozgások, tébolyítóan ádáz nézések jellemzik a produkciót. Mint a felkorbácsolt tenger félelmetesen hatalmasra nőtt hullámai, olyan a színpad, de azért ez nemcsak rettenetes, hanem olyan is, mint egy nagyszabású buli, amiben móka is, ugratás is, végeérhetetlen ökörködés is van, akár különböző szerektől, de lehet, hogy csak úgy a nekikeseredett életérzéstől felajzottan.
Kovács Adrián a zeneszerző, swinges, dzsesszes, felpaprikázó, sőt felajzó zenét komponált, és maga vezényli, meglehetős nekibuzdultsággal, a kettéosztott, szép létszámú zenekart, ami közé beékelődik a színpad, egy kifutószerűség még a nézők közé is behatol. Az ezen megjelenő szereplők némiképp olyanok, mint akiket valami vurstliban vagy tévé show-ban forszírozottan mutogatnak, bazári majmokként.
Daisy: Waskovics Andrea
Ifj. Vidnyánszkyt érezhetően igencsak bosszantja a média bornírt kártékonysága, már a Nemzetiben bemutatott Woyzeckben is rengeteget foglalkozik ezzel, és ott is erőteljes, bátran harsány, felfokozott eszközöket használ ennek az érzékeltetésére. Feszegeti a színházi határokat. Keresi a Víg határait is, azt, hogy mit bírnak el ezek a falak, netán mit az odaszokott bérletes nézők, és akár mit a színészek. Gyakran komoly teljesítményekre sarkallja őket. Első olyan rendezésében, a Budaörsi Latinovits Színházban, a Liliomfiban, ami sokunk számára heuréka élményt jelentett, a fantáziadús játékossága, csapatteremtő képessége, a minden nehézség dacára, a színházcsinálásba vetett hite tűnt fel. Azt hirdette, hogy tehetséges fiatalok szövetkeztek arra, ha törik, ha szakad, színházat csinálnak, amivel hisszük, nem hisszük, tán még a világot is megváltják. Most meg ifj. Vidnyánszky arról beszél, persze ezt tette például az Athéni Timonnal, a III. Richárddal is, hogy rútul elviselhetetlen ez a világ, igencsak nehéz benne megkapaszkodni, hátborzongatóan eluralkodott a reménytelenség, sokan elhullanak.
Scott Fitzgerald kultikussá vált regénye 1925-ben jelent meg, az I. világháború utáni húszas évekről regél, arról, hogy temérdek minden megkérdőjeleződött, és sokan érzik úgy, hogy kicsúszott, kirántották a lábuk alól a talajt. Hat film is készült a műből, azt, amelyiknek Coppola írta a szövegkönyvét, Jack Layton rendezte, Gatsbyt Robert Redford, a beteljesületlen szerelmét, Daisyt Mia Farrow adta, két Oscar-díjat kapott.
Díszlettervező: Pater Sparrow, jelmeztervező: Pusztai Judit
A közismert történet szerint Gatsby a nincstelenségből küzdi fel magát milliomossá, hogy meghódíthassa az elkényeztetetten jómódú Daisyt, aki időközben hozzá is megy egy dúsgazdag férfihoz. De ettől még Gatsby változatlanul epekedik és epekedik, a nő pedig gyakran tojik a fejére, kihasználja, de azért incselkedik is vele. Az egésznek csúnya vége lesz. A magánéleti szál feldúltsága, zaklatottsága érzékelteti, hogy a világ a feje tetejére állt. Megkérdőjeleződtek az értékek. A fiatalok keresik a helyüket, de nem találják. Próbálnak egymásba kapaszkodni, de ez se nagyon megy, inkább egymásba marnak, megcsalásokban és megcsalatásokban, ádáz hazugságokban van részük. Osztják és kapják a pofonokat. Úgy érzik, hogy nincsenek kedvükre való lehetőségeik, és lehet, hogy jól érzik. Pótcselekvésekhez folyamodnak. Ki nem volt már olyan házibuliban, ahol a lerészegedés, az általános nekibúsulás volt a fő cél!? Némiképp az előadás is emlékeztet egy ilyen nagyléptékű bulira. Egy nemzedék megfogalmazza a kétségbeesését, és kínzó segélykiáltásokat hallat. Közben diákosan marháskodik is, mint a szintén ifj. Vidnyányszky által rendezett, Vecsei H. Miklós által írt, Petőfi és Arany életéről szóló, Kinek az ég alatt már senkije sincsen előadásában, amelyikben szintén elkomorul hangulat, a Pesti Színházban.
Ezúttal ketten írták a színpadi változatot, és a színészek most is lehancúroznak a színpadról a nézőtérre, sőt némelyikük a szünetben az előtérbe is kihatol. Még szelfizni is lehet velük. Hülyülnek. Incselkednek a publikummal, Pusztai Judit tébolyult jelmezeiben parádéznak, elképesztő, fancsali, különc figurákat, tragikomikus fazonokat teremtve. A legeszelősebben Hegedüs D. Géza néz ki, színes, mintás, fénylő öltönyében, csaknem derékig érő hosszú hajjal, olyan, mint egy aranyifjú, egy túlkoros óriáscsecsemő, és egy kiöregedett hippi keveréke. Frenetikus! De közben azért ez mégsem igazán szerep, inkább csak egy hol feltűnő, hol eltűnő remek karakter, nem egy felépíthető színészi alakítás.
Jelenet az előadásból
És itt kezdődnek a bajaim, rengetegen tobzódnak a deszkákon, de csak néhányuknak van módja igazi szerepformálásra, a többiek átlelkesített csoportos feladatokat látnak el, amúgy egészen kiválóan, és valóban lelkesen, apait-anyait beleadva. De aki nem ismeri a történetet, az főleg az első részben kapkodhatja a fejét, többekkel beszéltem, akik kapkodták is, hogy akkor most ki kicsoda, mit akar és miért akarja? Szóval időnként azt érzem, hogy hiányzik az összhangzó értelem, de ez lehet, hogy nem akkora baj, mert végül is a produkció pontosan arról szól, hogy fuccs az összhangzó értelemnek, a káosz eluralt mindent, kapkodhatjuk a fejünket, hogy mi a fene az, ami nap mint nap ránk tör, kétségessé teszi a helyzetünket, veszélyezteti a létünket. De hát akarjuk, nem akarjuk, ez van, akkor már örökös lehorgasztott fej helyett bulizzunk egy oltárit, hadd szóljon, ahogy belefér. Pater Sparrow ehhez díszletként megteremti azt a művien csillogó-villogó közeget, amiben sokak között is úgy istenigazából lehet magányosnak lenni.
Wunderlich József a címszerepben eljátszik egy alacsonyról jövő, mindenáron felkapaszkodni akaró, és fel is kapaszkodó fiatalembert, aki aztán nagyot koppan. Waskovics Andrea Daisy, a nőiességével visszaélő vágy tárgya, aki hihetetlenül vonzó és taszító is tud lenni, ahogyan csak rafináltan akarja. Ember Márk, Daisy férje, a romlott elit megtestesülése. Szilágyi Csenge nagyvilági teniszbajnoknő. Ertl Zsombor evilági konferanszié, aki felénk fordulva, ironikusan, éleslátóan konferálja az eseményeket.
A többiek verik a lábukkal a ritmust, beleadják a lelküket, elkeseredésüket, felhorgadó indulataikat az előadásba, amiről eszünkbe juthat a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Annak bemutatásakor is új idők, új dalai szólaltak meg a Vígben, és ennek voltak euforikus pillanatai, volt áttörés jellege, de amiről szólt a produkció, az mégiscsak nyomasztóan hatott, mégiscsak azt taglalta, hogy az a bizonyos hócipő jócskán teli.
