Molnár Ferenc – Kellér Dezső – Zerkovitz Béla: A doktor úr / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
Keresztes Attila rendezésében megbolondította a darabot, helyesebben mondva annak Kellér–Zerkovitz-féle változatát, leporolta a vicceket, kifordította a világát, mindezt úgy, hogy annak lipótvárosi bája alig vesztett fényéből.
A fekete-fehér, sokajtós díszlet síri hangulata ellenére az embernek kétsége sem támad afelől, hogy egy Molnár-vígjátékba botlott a marosvásárhelyi A doktor úr láttán. Keresztes Attila rendezésében megbolondította a darabot, helyesebben mondva annak Kellér-Zerkovitz-féle változatát, leporolta a vicceket, kifordította a világát, mindezt úgy, hogy annak lipótvárosi bája alig vesztett fényéből.
Többnyire bohózat, de nem akármilyen, a díszlettel (szintén Keresztes Attila munkája) és a kosztümökkel (jelmeztervező: Lokodi Aletta) ellentétben nem fekete-fehér, hanem igencsak vegyes, sokrétű. A nyitány nagy arculcsapásként éri a Zerkovitz-dalokra éhes nagyérdeműt, a dalokat ugyanis nem éneklik el a szereplők, illetve helyettük Bokor Barna vokális bravúrt rittyent, elváltoztatott hangon, falzettben, kuplé- és operettszerűen, nazálisan, tónustalanul, avagy dörmögve adja a játszók énekhangját a zenekari árokból. Az idézőjelbe tett zenei világ emiatt nem szolgáltat fölösleges és megmásíthatatlan szirupot, ellenben jó lehetőséget ad a komikus táncmozdulatokra (koreográfus: Kányádi György). A darab librettója nem a hangszerek tolmácsolásában, hanem a humor zeneiségén keresztül jut el hozzánk, mindemellett a zenekar igencsak kitesz magáért, a dalok hiánytalanul fülbemásznak (hangszerelés: Apostolache Kiss Zénó).
A komikum alapvető forrása itt a jól ismert alakok arcpirítóan erőltetett ábrázolása: Sárkányné (Kádár Noémi) nyúlánk, kecses alakjával, erős sminkjével eltúlzott femme fatale, neuraszténiás überdáma; az asszonyért epedő Csató (Rózsa László) vérbeli ficsúr, kandúrmód tekereg előtte. A kötelező szerelmespárt a túlbuzgó Bertalan (Tamás Fábián Csanád) és a hihetetlenbuta Lenke (Kiss Bora) alkotja, csókjaik zaját Bokor Barna hangjának köszönhetik. A krimirajongó vén szatyor Marosiné (Fodor Piroska) állandóan talp alatt tud lenni, vizslatni, fontoskodni. A színészek dinamikus játékukkal már-már kimerítik saját sztereotípiájukat. Ezt a karikírozott világot erősíti a két főszereplő: az eleven tolvajnak öltöztetett Puzsér, Galló Ernő nem mindennapi alakításában, és Dr. Sárkányként Kovács Botond a maga lipótvárosi ügyvédségében.
A karikírozó játékmód mellett a rendezői koncepció része a horror-tematika, melynek fő megjelenítője Benő Kinga, aki ezáltal pár mondatos szobalányból vérbeli riogatóvá avanzsálódik (hangja szintén Bokor Barna). A szereplők fehérre meszelt arca egyszerre jeleníti meg a néma- és horrorfilmek, mi több, a néma horrorfilmek világát, talán még az Addams Familyt is. Szabó Réka dramaturg szövegkezelése nyomán két szereplővel gazdagodott A doktor úr, a Dr. Sárkányt osztálytalálkozóra csábító Cseresnyés (Varga Balázs) a második felvonásban két rozoga tanárral tér vissza (Meszesi Oszkár és Bálint Örs Hunor), akik a bankett miatt rendesen „be vannak kapacitálva”. A három alkalmatlankodó alak mind hatalmas forma, a happy end meghatározó (és sziruptalanító) résztvevői.
Három felvonás hosszú idő, de szinte elröppen: a zenei betétek csontra vannak húzva, nem pazarolják a néző drága perceit, ellentétben a hátsó falnál elhelyezett órával, mely villámgyors mutatójával legalább egy hónapnyit jár. Óraketyegéssel indul az előadás, elöl Varga Balázs a letűnt pestiesség mozdulataival rugózik a nyitányra, grimaszol, gesztikulál, szerethető kedéllyel. Nem csupán a koreográfiák érdemelnek dicséretet (bár megjegyzem: Galló Ernő beköszönő tánca valami fergeteges), hanem a próza alatti koncentrált, szinte pantomimezett mozgások is, melyek az egész színészgárdát jellemzik. Kiss Bora bakfis-mozdulata, ahogy mindenkihez csak félfordulatot véve, teljes testtel tud igazodni, máig a szemem előtt van, Rózsa László násztáncairól nem is beszélve. A marosvásárhelyi színpadon, túlzás nélkül, minden működik: módfelett szórakoztat, ahogy légkötéllel húzzák az időt, a lefekvő hekust fekvőrendőrnek titulálják; itt még a testre kent tejszínhab, a szado-mazo göncök vagy a Hitler-imitáció sem ízléstelen, egy percig sem olcsó.
Talán mondanom sem kell, az este sztárja Puzsér, akinek szíve hiányában csak a veséjéről tudna leesni a kő. Remek szerep, igazi örömjáték, de ne menjünk el a tény mellett: manapság a klasszikus vígjátékok talán egyik legkínosabb eleme az átöltözés, az álruha, mely a néző teljes kegyét igényli. Galló Ernő Puzsérként szabadon parádézik Dr. Sárkány inkognitójában, ez a szál otthonra lel, épp úgy, ahogy az előadás kezdetén megszólaló óraketyegés és a temető-tematika is. Igyekszem nem elárulni mindent A doktor úr kapcsán, bár „mindenki azt sikkasztja el, amit kezel”.
Molnár Ferenc idén 120 éves eredeti vígjátéka Kellér Dezső 1947-es frissítése óta aligha frissült nagyobbat, mint Keresztes Attila jelen rendezésében. Puzsér néhai becsületszavára mondom: ezt az előadást látni kell!