20 éves a Madáchban Az Operaház Fantomja
20 éves Az Operaház Fantomja előadása a Madách Színházban. Ebből az alkalomból 3 színész is fellépett a címszerepben, és ugyancsak 3-an alakították Christine-t, ami még elementárisabbá tette az előadást.
Az Operaház Fantomja, Fotó: Madách Színház
Három Fantom énekli körbe a fekvő Christine-t. Három utána vágyakozó frusztrált, de ereje teljében lévő férfi. A fél arcukat fehér álarc borítja leplezendő rút sebeit. Ez a rútságot leplező maszk, ami a lélek romlottságát is hivatott eltakarni, egy szál vörös rózsával, a lángoló szerelem jelképével, nem véletlenül vált a musical emblémájává. Az ocsmányság, a gyűlölet, a gyilkos indulat, a szépség, a tisztaság, a mély érzelem vegyül benne. Tán ezért olyan hatásos, mert hidegből melegbe, oda-vissza ránt. Ha úgy tetszik, egy ember két arcát mutatja, a pusztítót és a szeretőt, a rideget és az érzelmeset, a szépet és a csúnyát, az elutasítót és a magához ölelőt. A darab alapjául szolgáló Gaston Leroux regény nem véletlenül alapszik a szépség és a szörnyeteg régi motívumán, és így az ellentétek vonzásán is. Annak romantikus elképzelésén, hogy a naiv tisztaság szerelmével az eltorzult rútság megváltóvájá válhat. Nem véletlen, hogy amikor a befejezés előtt Chistine eljut odáig, hogy megsimogatja a Fantom arcának taszítóan sebes felét, vagyis ezzel a gesztussal elfogadja őt, akkor engedi elmenekülni a lányt Raullal, a hozzá illő fess férfival. Az elfogadás gesztusa szükséges az elengedéshez. A Kocsák Tibor zenei vezetésével megszólaló tomboló zene is kis időre érzelmesre vált. A Fantom ősereje megszelídül, a téboly valamennyire megengesztelődik.
A mit rejt az álarc talánya mindig izgalmas, akkor is, ha valaki nem hord igazi maszkot, jócskán tudja magát álcázni, nem a valódi énjét mutatni. Természetesen a sokféle zene is jellemez, a komolyzenétől a popig, az operettes dallamoktól a jazzig mindenféle stílust egybe gyúrt Webber. Néhány dal, és nem csak a darabbéli operaénekeseké, csaknem operai hangot igényel. A Madách első nagy musical sikerében, a Macskákban, inkább táncolni kell nagyon tudni, a „Fantomban” az énektudás a döntő. Azért Seregi László koreográfus zseni az utóbbin is jócskán rajta hagyta a keze nyomát, ami főleg a maszkabál fergeteges kavalkádján érződik.
Ebben a kicsattanó, felhőtlen életöröm, a mámoros szórakozás vegyül a fenyegetettség érzéssel, a rettegő félelemmel, amikor az addig energikus táncmozdulatok megdermednek, megremeg a test attól a lidércnyomástól, hogy megszólal a semmiből a „rém” hangja és egy táncos alakjában, vérvörös jelmezben megjelenik az az alteregója. Mind lejjebb és lejjeb jön azon a Kentaur által tervezett hatalmas, díszes lépcsőn, amin nagyestélyiben és frakkokban olyan ünnepélyes büszkeséggel lehet vonulni. Fölbolydul a méhkas. Világvége hangulat lesz úrrá a kiöltözött társaságon. A látszólag könnyedén szórakoztató musicalnek mögöttes tartalmai is vannak. Égszakadás-földindulásról, megsemmisülésről is beszél, ami sajnos manapság túlontúl aktuálisnak tűnik. Kivetíti rettegéseink tárgyát, ahogyan a horrorfilmek is teszik, és ezzel jó esetben még némiképp meg is könnyebbülhetünk tőle. Ez szintén hozzájárulhat a sikeréhez, Kentaur pompázatos, jól mozgatható díszleteivel, és Vágó Nelly gyönyörűséges, színpompás jelmezeivel együtt.
Az Operaház Fantomja, Fotó: Madách Színház
Szirtes Tamás rendezőt, aki két felvonás között pár mondat erejéig megjelenik a színpadon, a helyéről felpattanva, állva ünnepli a közönség. Vérprofi, pontosan tudja, hogy a musicalhez kell a látvány, a csillogás, a revü, szükségesek a show elemek, de azért nem árt, ha van más is, némi elmélyülés, érzelmek áradása, és persze jó színészek tobzódása a deszkákon. Webber a videóüzenetében elmondta, hogy tán ez a Fantom produkció fut leghosszabb ideje a világban, ami nem angol nyelvterületen van műsoron. Köszönte a színháznak, Szirtesnek, a közönségnek, a színészeknek. Ezen a jubileumi estén főleg azok léptek föl, akik az elmúlt két évtizedben sikerre vitték a darabot, amiben többen az utolsó alkalommal léptek fel. Ők nem csak a színpadon, hanem a banketten is meghatottan búcsúztak a nagyon hozzájuk nőtt szerepüktől. Így például Krassy Renáta, Fonyó Barbara, Mahó Andrea intett búcsút Christine-nek. A Fantomnak nem szükséges fiatalembernek lennie, így Posta Viktor, Csengeri Attila, Sasvári Sándor továbbra is állnak a vártán. Raoul viszont ifjú. Homonnay Zsolt amikor a nála fiatalabb Solti Ádám váltja a szerepben, jelentőségteljesen visszanéz a színpad széléről, jelezve, hogy ez részéről ennyi volt, nem könnyű az elválás, de most már az utódai következnek. Nyíltszíni tapsot kap.
Majd nyilván következik az ezredik előadás, hiszen a kilencszázadikat már szintén hasonlóan különlegesen, megünnepelte a színház. A Fantom mágnesként vonzza a publikumot. Mielőtt bekerült az országba, utazási irodák szép számmal egy napos buszos túrákat szerveztek Bécsbe, színházjegyekkel együtt, akkora volt iránta az érdeklődés. A jókora példányszámú Reform című lap két újságoldalt is adott, hogy ecseteljem az ez irányú élményeimet. Amikor a Madách bemutatta, mindhárom szereposztást megnéztem, és a Magyar Hírlap ennek szintén két oldalt szánt. Ez akkoriban is ritkaságszámba ment, a kiemelkedő érdeklődésnek szólt. Ma már nemigen léteznek ilyen terjedelmek, de a Fantom változatlanul hódít, pusztít, öl, és felemel, rombológép és a művészet angyala egy személyben.
