Újvidék költője: Végel László

|

Bűnhődés, Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

Végel László életművében, így a Bűnhődésben is, a szűkebb szülőhely, a haza sorsa (és irodalmi sorsa) a tét.

Fotó: Wikipédia

Végel László a délvidéki magyar irodalom legjobbjai közé tartozik, egyik kritikusa, Radnóti Sándor szerint, egyenesen ő „Újvidék költője”. Végelnek, akárcsak Tolnai Ottónak sikerült az áttörés az országhatáron, műveik hamar a magyar irodalom szerves részét képezték – hála a legendás Új Symposion című, az akkori Jugoszláviában megjelenő folyóiratnak –, noha műveik többsége nem Magyarországon látott napvilágot. Végel könyveiből például meglehetősen kevés juthatott a határon innenre, és ha voltak is olvasói, jobbára szakmabeliek, írók, irodalmárok lehettek azok. Végel László életművében, így a Bűnhődésben is, a szűkebb szülőhely, a haza sorsa (és irodalmi sorsa) a tét. Hasonlóan szemléltető példával találkozhatunk Tolnai Ottó életművében is. Okkal, ha arra az irodalmi örökség vonatkozásában épebb állapotra gondolunk, amikor az ugyancsak délvidéki Kosztolányinak és Csáthnak még nem kellett a maga kulturális hovatartozásával bíbelődni, vagy másként: az elfogadtatást, egyáltalán a figyelmet, sem túlhangosított szólamokkal, sem szelíden, de mégiscsak erőltetni. Kár lenne elfeledni, hogy az eltelt lassan egy évszázadnyi idő alatt az úgynevezett „határon túli magyar irodalmak” bonyolult, külön fejlődésen mentek át, de mindjárt szögezzük le: ez nem rekeszti, rekesztheti el a magyarországitól a művelőit. De alaposan torz az a szemmérték, amely a más-más régióban történtekről csak akkor vesz tudomást, ha az mintegy a magyarországi uralkodó trend „jóváhagyását bírja”. Több, nagyszerű „határon túli író” panaszolta és fájlalta ezt; elég csak Tőzsér Árpádra, a magyar irodalom pozsonyi őrszemére gondolni. A több műfajú, nagy esztétikai iskolázottságú Tőzsér Árpád a közép-európai értékekre kivételesen fogékony alkat. Ezt a tulajdonságát saját maga kalapálta ki, és ez korántsem magától értetődő teljesítmény, ha (egy fél évszázadon keresztül ínséges körülmények között) Pozsonyban él valaki, és igazából csak egyes-egyedül egymagára számíthat. (Ezt életrajzának több pontja is alátámasztja, miközben erős és vigasztaló barátsággal kötődik több magyar írótársához Erdélytől a délvidékig.) Tőzsér Árpád is két világ határán áll – és nemcsak életrajzi, politikai-földrajzi értelemben, hanem alkatilag, lélektanilag is. A két világ határán az oszlopokat az érintkezés jelöli ki, az érintkezés pedig egyúttal többlet, rá- és szétsugárzódás az innen oda, az onnan ide helyzetre.

Szerencsére Végel László életműve már nem ismeretlen itthon; írói formátumát bizonyítja a Bűnhődés című műve is, ez az egyszerre remekül megírt esszé és átütő erejű regény, amelynek színtere a város, Újvidék. A regényből az derül ki, hogy az író számára Újvidék, hiába a VÁROS, egyúttal a hontalanság földje is. Erről ír bámulatos erudícióval, ahogy mondani szokás, „hamis tükrök és illúziók nélkül”. A megszámlálhatatlan, és szinte katalogizálhatatlan veszteségekről ír, amelyek következményei itt nyomasztanak mindnyájunkat, akik nem az újsütetű nacionalizmusnak és az olcsó politikai sovinizmusnak hódolunk. Regényének tárgya és mondanivalója: Közép-Európa, a közép-európaiság, mint életszemlélet és létforma elsüllyedése és kitervelt módon történt elsüllyesztése. Arról a végtelen szomorúságról beszél, amelyből az a fájdalom szól, hogy minden hiába, Újvidékről a magyarság is lassan eltűnik, eltünedezik. Ezért vált az ember és az író számára Újvidék a hontalanság földjévé. Azonban a volt-város, a maradt-város minden nyomeleme egyre mélyebben az emlékezetbe vésődik. Újvidék gyönyörű szecessziós épületei: „Az épületek nyomok lesznek, egy sosem volt, de kulturális képzetként eleven város romjai, amelyek megindítják a fantáziát. A száműzetés végül hazává válik” – ahogy egy kritikusa, Vári György szemléletesen és mély átéléssel írta. Továbbá: „Mi volt és mi lett volna Újvidék, mi volt és mi lett volna Trieszt, Közép-Európa, a Balkán? Mi is volt pontosan Közép-Európa soha be nem teljesülő ígéretének két legutóbbi letéteményese, a Monarchia és Jugoszlávia? – ezek a könyv kérdései”.

„Két valóságos történet ötvözése egy fiktív történetet szül, ami az egynyelvűség ellentéte” – írja Végel a könyv 157. lapján. Ezért tesz különös jelentőségre szert a regény második felében az a részlet, amelyben a Szerbiából „hazafelé” tartó balkáni vendégmunkások beszélgetése zajlik.

Saját magát, belső világát az író egyfajta „soklelkűséggel” jellemzi. Ez a soklelkűség alkotói elvként és poétikai módszerként jelenik meg a 2013-as Neoplanta avagy az Ígéret Földje (városregény) című műben, amely Újvidékről, Novi Sadról, Neusatzról tett igen személyes és varázslatos vallomás. Mindez úgy, ahogyan az írónak egy szerb fiákeres elmesélte, s ahogyan a mindent eddig túlélő magyar a saját tapasztalatain átszűrte. Megrázó látomás a margóra szorultak történelmi kínjairól és a kilátástalanságról, a félelem és a gonoszság maró erejéről.

Ezért is válhatott az egyik fontos magyar regényévé Végel László munkája az utóbbi évekből, továbbá a peremlét, a reménytelenség és a hontalanság különös ötvözetének megjelenítése miatt.

Bűnhődés (Berlin-szövegek) (naplóregény), 2012, és Neoplanta avagy az Ígéret Földje (városregény), 2013

CÍMKÉK: