Beszélgetés Kiss-Kuntler Árpád fotóriporterrel 2.
Hát ezek vannak, kiskezicsókolom.
A történetben még a kilencvenes éveknél tartottunk…
Kiss-Kuntler Árpád – Gyermekotthon – részlet a sorozatból
Igen, a keserves szabadúszó időszak után, 1997-ben egyszer csak fölhívtak a HVG-től, hogy lenne-e kedvem képszerkeszteni. Volt. Nagyon is volt. Ennek huszonhárom éve. Akkoriban kezdődött a szakmánkban digitális váltás, az internet megszületése, az eszközök frissülése, ami mindent megváltoztatott. Gyakorlatilag újra kellett tanulnunk a szakmánkat. A képszerkesztés oldaláról ma ez elképesztő könnyebbség. Én még úgy kezdtem, hogy megjelent a bőr aktatáskájával Czimbal Gyula az MTI-től (akkor ő volt az üzletkötő, ma már kiváló fotográfusként ismerjük), és a napi választékot kipakolta az asztalra. 9×12-es nézőképeket, amelyeknek a hátulján fityegett a képaláírás, sokszorosított stencilfecnin. Ha külföldről kellett képeket szerezni, az maga volt a pokol, mert a fekete-fehér telefax képeken, amit előnézetként küldtek, szinte semmit nem lehetett látni. Így kezdtem a képszerkesztést a HVG-nél. Ma már úgy készül az újság, hogy több monitoron egyszerre látom a saját adatbázisunkat, a külföldi képügynökségek felhozatalát, és mindeközben látom a lukra tördelt oldalakat is, hogy hová kellenek a képek. Ezt a munkát a húsz évvel ezelőttivel össze sem lehet hasonlítani.
Egyszerű volt ezt megtanulni?
Egyáltalán nem, de van affinitásom a számítógéphez, és aránylag könnyen tanulok, mert érdekel minden technikai újdonság.
A fényképezőgép is megváltozott.
Az alapja, a lényege nem változott. Nagyon nagy könnyebbség, hogy azonnal vissza tudom nézni, amit kattintottam. Nem kell rettegnem, hogy a színes diára mit exponáltam, hogy a labor mit csinál vele, hogy lejárt-e a film, hogy van-e rajta beszűrődés. Ma abban a pillanatban meg tudom nézni, hogy mi van a képen, ahogy elkészítettem, és ez tényleg fantasztikus. Vagy például van olyan gömbpanoráma képem, amit 720 önálló felvételből állítottam össze. Ez az analóg technikával elképzelhetetlen. Hatalmasat léptünk előre a mi szakmánkban. Igazi minőségi ugrás, hogy ma már magát az objektívet és a fényképezőgépet is számítógép tervezi. Okostelefonokkal is elő lehet állítani olyan minőségű felvételeket, hogy nem lehet megállapítani, milyen eszközzel készült. Természetesen a fényképezőgép nélkülözhetetlen, mert sok helyen nem lehet mobilkamerával fényképezni, de van olyan helyzet, amikor tökéletesen megfelel. A telefon mindig ott van nálunk. A legújabb pedig a drón, amely nagyon sokat segít a lapkészítésben, és a fotográfusoknak hatalmas könnyebbség. Egy tüntetésen például felküldöm akár néhány méter magasra, és máris jól látszik, mekkora a tömeg. A drónok megjelenése előtt bekönyörögtük magunkat egy rendszerint bizalmatlan nénihez a második emeleten, hogy lássunk is valamit.
Kiss-Kuntler Árpád – Disco 1980′- részlet a sorozatból
Köteteket, újságot, kiadványt szerkeszt. Megváltozott a képszerkesztés látásmódja? Most már más képeket akarunk látni és máshogyan?
Attól függ, a fotóriporteri munkára, vagy a fotográfiára gondol. A fotóriporteri munkában a technika fejlődött hatalmasat. Az autófókuszos objektívek ma tízezred másodperceket tudnak tűélesen exponálni. Olyan jeleneteket tudnak megörökíteni a sportfotósok, amelyekről nem is álmodtunk még öt évvel ezelőtt sem. A fotóművészet egészen más. Mi nagyon pici ország vagyunk, a nemzetközi trendeket pedig mindig is a nagy műkereskedők fogják meghatározni, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Van a tény- és van a koncepció-fotográfia. Mostanában a fotóművészetben inkább az érzések rögzítése került előtérbe. Nem akarom minősíteni, hogy az egyik többet ér-e, mint a másik. Bár lehet, hogy az érzés, a hangulat is jó lenyomata a kornak, és én megöregedtem látásmódomban. A nyolcvanas években a szociofotó-táborban mi is egészen más képeket készítettünk, mint amit Vadas Ernő az ő libáival és az élfényeivel a századelőn. Ma megpróbálom elfogadni, hogy az életérzés ábrázolása a fontos a fotóművészetben, de hogy ebből nem fog kiderülni, hogy az emberek hogyan élnek, és a társadalom mélyrétegeiben miként küzdenek a mindennapi betevőért, az biztos. Ennek felmutatása nagyon munkás, és nagyon sajnálom, hogy erre ma már semmiféle ösztöndíj nincs. Gondolja meg, hogy közel tízmilliárdot kapott a Magyar Művészeti Akadémia, és ebből a magyar fotográfiára mindössze néhány tízmillió forint jutott. Szégyen. Ha nagyon nagyvonalúan számolok, akkor is van vagy háromszáz olyan alkotó, akit támogatni kellene egy tízmilliós országban, hogy dolgozhassanak szabadon, mert abból bizonyosan érték születik. Csináltak egy olyan támogatási rendszert, ami úgy működik, hogy fizessem ki én a nyomdát, kiállítást és minden járulékos költséget előre, és ők esetleg utólag támogatják. Így melyik fotográfus tud dolgozni, tessék mondani? Megértem a mostani fiatalokat, hogy nem olyan lelkesek a mélyrétegek feltárásában. Szerencsés az, aki bekapcsolódhat a Szebeni András vezette alkotó telep munkájába (Szebeni Műhely). Neki sokat köszönhet minden fotográfus, aki valaha megfordult ebben a közösségben. Én is hálás vagyok, mert meghívásának engedve, évente két hétre kiengedhetek, és minden kötöttség nélkül azzal foglalkozhatok, amivel akarok. Akkor tudom elkészíteni azokat a fotográfiákat, amelyeket később – így vagy úgy – értékelni lehet. Elkészült a műhely eddigi öt év munkájáról beszámoló album és a kiállítás is, de a járvány miatt még nem volt látható a Nemzeti Múzeumban.
Kiss-Kuntler Árpád – Budapest kilométerenként – részlet a sorozatból – 48.km – XIII. Váci út 1.
Arra nem gondolt, hogy a tudását át kéne adni?
A tanításra sajnos nincs időm. Viszont működik nálunk a HVG-ben egy gyakornoki rendszer. Hozzánk az utcáról bárki bármikor bejöhet. Azt mondjuk neki, wellcome! És készítsen el egy próbamunkát. Például hozzon a Hősök teréről tizenöt képet, és ő határozza meg a sorrendjét. Egyetlen szempont van csak: úgy kell bemutatnia a teret, hogy egy olyan ember is megtudja, milyen ez a helyszín, aki még életében nem járt Budapesten. Én viszont az összes ott készült képet látni szeretném, miután a sorozatot letette az asztalra, teljesen függetlenül attól, hogy az éles vagy életlen, jól komponált vagy sem. Ez a belépő ahhoz, hogy nálunk valaki gyakornok lehessen. Sok-sok év elteltével már elég szép gyűjteményünk van arról, hogy hogyan is néz ki a Hősök tere. Volt olyan, aki elsőre hibátlant csinált. Egyébként minden gyakornok annyi időt tölt nálunk, amennyit szeretne. Vannak, akik már fotográfusként dolgoznak, de a mai napig visszajárnak. A legnagyobb szívfájdalmam az, hogy ezeket tehetséges srácokat, lányokat akiket kiképeztünk, akik megérezhették, hogy mi is egy szerkesztőség, mi az, hogy fotórovat, nem tudom ott tartani. A legbrutálisabb Mónus Márton története volt, aki két és fél évig volt nálunk, de nem volt státuszunk, hogy fölvegyük. Hívták az MTI-be, s természetesen elengedtem. Eltelt három hét, és megnyerte a Sajtófotó pályázatot azzal az anyaggal, amit nálunk kezdett készíteni és tőlünk adott be, a hajléktalanokkal. Ezután felhívott az akkori MTI-s szerkesztő, hogy ugye nem baj, ha azt írják ki, hogy MTI. Most erre mit lehet mondani? Persze, nem baj, de a szívem vérzik. Sajnos a hosszú évek alatt több kiemelkedő tehetségtől is meg kellett megválnom.
Kiss-Kuntler Árpád -Nagybaracska – A sírásó – részlet a sorozatból(1)
Mindig is fotózott, fotózik, sok-sok kiállítás résztvevője, s egy gyönyörű önálló kötetet, a Candor, Képpárok 1980-2000-at is kézbe vehetünk…
A mai napig meghatározó, hogy mindig sorozatokban gondolkodtam. Érdekes módon a legeslegelső ilyen sorozatom a Hősök terén született, amikor még nem is voltam a Népszavánál. A következő Farkas Bertalan története, azaz a „hős magyar űrhajós” megjelenése a magyar nép hétköznapi életében, ami nagyon felbosszantott. Később személyesen is találkoztunk, mert volt szerencsém az 1985-ös Moszkvai Világifjúsági Találkozón részt venni, mint tudósító. Ő valójában egy aranyos ember volt. Nem tehetett arról, hogy milyen propagandára használták fel, és milyen mítoszt formáltak belőle. Igazából az érdekelt, hogy a mindennapokban az ő személye hogyan csapódik le a társadalomban. Ott volt a fotója a tsz-elnök irodájában, az orvosi rendelőben, a cukrászdában, a paplanboltban, és volt olyan, hogy a hentes zsírból elkészítette a Berci szobrát, de volt például Interkozmosz márkájú tea is. Van olyan propaganda-kiadványom, ami azért érdekes, mert az 1979-es dátum szerepel rajta. Eredetileg ugyanis akkor akarták őket fellőni az űrbe. Abban az évben ez nem sikerült, viszont a propagandaanyag már elkészült ezzel a dátummal. Az eredeti dátumot végül fölülragasztották három piros csillaggal, s így használták fel egy évvel később. Akkoriban a barátaim is megajándékoztak a magyar űrprogrammal kapcsolatos relikviákkal. Így van nekem ma Magyari Béla kártyám, Magyari Béla plakátom, amelyen ő az első magyar űrhajós. Ennek az a magyarázata, hogy az utolsó pillanatban dőlt el, hogy végül is ki repülhetett, így az összes vonatkozó propagandaanyagot előre kinyomták mind a két űrhajósjelöltről, s amikor eldőlt, hogy ki megy az űrbe, akkor a másik kollekciót bezúzták.
Kiss-Kuntler Árpád – Candor – képpár az albumból
Ami még hasonlóan felbosszantott, s tíz évig fotóztam, az az akkori rendszer legfontosabb jelképe, az ötágú csillag. 1979-80-ban kezdtem a sorozatot, és egészen 1990-ig bárhol, ahol láttam csillagot, abban a szituációban, ahogy felleltem, lefényképeztem, pontosabban dokumentáltam. Érdekes módon nem kapkodnak ezért az anyagért ma sem, sehol. Pedig nagyon izgalmas és sokat mond az akkori viszonyokról.
A nagybaracskai alkotótelephez kötődően több szociográfiai anyagom készült. Képeslap stílusban csináltam egy sorozatot a faluról, mellette portrékat azokról az emberekről, akik meghatározói voltak az ottani közösségnek, és arról a munkahelyről, ahol dolgoztak. Majd a kettőt párosítottam, és a képpárokból született a sorozat.
Egy másik riport a garai egészségügyi nevelőotthonban készült, ahol az öthónapostól az ötvenkét évesig kényszerűen együtt éltek a mentálisan sérült ápoltak, akiket nem tudtak máshova elhelyezni. Szívszorongató történet az övék.
De olyan sorozat is született, aminek már a készítését is nagyon élveztem. Batha Lacival kitaláltuk, hogy bemutatjuk az átlag lakótelepi polgár életét anélkül, hogy megszemélyesítenénk. Szereztünk két kirakatbábut, egy férfit meg egy nőt, és velük eljátszottuk a lakótelepi élet mindennapjait. Ez egy koncepcionális munka volt, ilyesmit azóta sem csináltam. Valahogy sokkal jobban szeretem a „lelt” szituációkat.
Vagy ott a diszkó sorozat, ebben nagyon érdekelt, hogy mit tudok akkor csinálni, amikor alig látok, mert hol vaksötét volt, hol pedig vakítóan villogó fények. Esetlegesen lehetett csak komponálni, de úgy gondolom, egészen rendesen összejött a nyolcvanas évek diszkóinak hangulata.
Fényképeztem sokat a rendszerváltáskor is. Például Baján volt egy ukrán, lengyel, szerb, román hetipiac. Az árusok éjjel érkeztek mindenféle alkalmatosságokkal, és kirakták mindazt, amit el akartak adni, mindenféle csempészárut, a műanyagcipőtől a TU134-es cigarettáig. Mai szemmel nézve döbbenetes az elképesztő szegénység és a fékevesztett szabadság keveréke.
Kiss-Kuntler Árpád – KGST piac – részlet a sorozatból
Ha valaki tudni akarja, hogy milyen volt 1990-es év, akkor ebben benne van.
Éppen akkor volt a rendszerváltás, és tönkrementek a gyárak, tömegek váltak földönfutóvá. Tele volt velük a Déli pályaudvar váróterme is. Itt csináltam a következő sorozatot a kor hajléktalanjairól, a gyerekektől a hajlott korú nagymamákig. Ezeket az anyagokat ma már nem lehet megcsinálni. Ma már törvény van arról, hogy azt az urat, aki mondjuk, ott jön szembe, csak úgy lehet lefényképezni, ha előtte megbeszélem vele, és ő belegyezik.
Azt kell mondjam az úrnak, hogy itt a formanyomtatvány, és én őt mondjuk a HVG szeptemberi számához, ilyen és ilyen céllal, és ilyen és ilyen illusztrációként szeretném lefényképezni, itt tessék aláírni, és akkor szerzünk még két tanút, akik szintén aláírják. Akkor aztán megkérem az urat, hogy sétáljon oda vissza, és csináljon úgy, mintha spontánul jönne. Ez maga az őrület.
Akkoriban mi nem kérdeztünk senkit. Volt egy teljesen normálisnak tűnő megállapodás, ha a képen szereplőre nézve nem terhelő, ha nem hozom őt kellemetlen helyzetbe, nem élek vissza a szituációval, akkor az az én becsületem, hogy lefényképezem, és azt közölhetem. Mi arra nagyon vigyáztunk, hogy védjük az emberi méltóságot, ne legyen megalázó senki számára az elkészült anyag. Sokszor utólag meg is beszéltük velük, így kérve a kényesebb szituációkban az alanyok engedélyét. Ezt mára már teljesen elfelejthetjük.
Kiss-Kuntler Árpád: Tüntetés Erdélyért (1989) Részlet a sorozatból
Mostanában miket fotózik?
Mindig azt, ami éppen foglalkoztat. Úgy gondoltam, hogy készítek egy hommage-sorozatot azokról, akiktől sokat kaptam az életem folyamán, és akiknek így vagy úgy, de sokat köszönhetek. Róluk valamiféle fotográfiai emléket szeretnék állítani. Így már elkészült az André Kertész, Barcsai Jenő, Gera Mihály, Hamvas Béla, Joseph Beuys, Mondrian, Polc Alain, Szerb Antal, Stephen Hawkins képeim. De még nincs vége a példaképek sorozatnak, dolgozom rajta ma is. Folyamatosan készül a Bálványok című sorozatom is: archaikus bálvány, bukott bálvány, a hatalom bálványa. Továbbra is készítem a háromszázhatvan fokos gömbpanorámákat. Szeretném az így felépített virtuális túrákkal örökre rögzíteni azt, ami eltűnőben van. Ehhez a projekthez a kezdő lökést az akkor megszűnő Repülő Múzeum adta a Városligetben. Tudtam, menteni kell a kiállítás látványát. Az intézmény minden egyes meghatározó pontján készítettem gömbpanorámákat és azokat összekötöttem. Ez a virtuális séta nem olyan, mint amikor egy operatőr a maga nézőpontjából megmutat valamit. Itt a néző maga dönti el, hogy mit akar megnézni, mert ő választja ki az útvonalat és a látnivalót, amit közelebbről is meg akar nézni. Közeli terveim között szerepel az általam is nagyon kedvelt Király-fürdő jelenlegi állapotának dokumentálása, mert teljes felújítás előtt áll. Egyfajta digitális műemlékeket akarok létrehozni a beszántott intézményeknek, mert unokáink tényleg nem fogják látni. És készül a második kötete a Candor című albumomnak, amelyet a 2000-2020 között készült képpárokkal töltök meg. Több ötletem is van, bárcsak időm is lenne mindenre. De elmondhatom, hogy nagyjából megcsináltam azt, amit szerettem volna, társadalmi munkában, képszerkesztésben, egyedi képeimben, fotóriportban, szociofotóban.
Mostanában inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy hogyan támogassam a külföldi egyetemeken tanuló két fiamat a csökkentett fizetésemből.
Kiss-Kuntler Árpád – Hommage ‘ – részlet a sorozatból – Hommage á Rudolf Steiner
Hát ezek vannak, kiskezicsókolom.
Kiss-Kuntler Árpád Portré
Kiss-Kuntler Árpád (1957)
1976 – 1980: A Budapesti Fotóklub (MADOME) tagja.
1977: A gimnáziumi érettségi után fényképész szakmunkásvizsgát tesz, majd a Magyar Távirati Irodánál világosító.
1978: Elvégzi a Magyar Televízió segédoperatőri tanfolyamát.
1979 – 1986: A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának vendéghallgatója (1979-től), rendes tagja (1980-tól), egyik vezetője (1983-1986).
1979 – 1989: A Népszava fotóriportere.
1985: Diplomát szerez a MÚOSZ Újságíró-iskola fotóriporter szakán. Elvégzi a Marxista-Leninista Esti Egyetem esztétikai és tömegkommunikáció-elméleti szakkollégiumát.
1985: A Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja.
1986: A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának, illetve a jogutód Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja.
1989 – 1991: A Világ hetilap képszerkesztője, majd szabadfoglalkozású.
1980: Bekapcsolódik a Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelep munkájába.
1990: A Magyar Újságírók Országos Szövetsége fotószakosztályának titkárává választják. 1990-1998: A Magyar Fotóriporterek Kamarájának egyik alapítója, a szervezet főtitkára (1995-ig), elnökhelyettese (1998-ig).
1992: A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesület választmányába és a fotószakosztály vezetőségi tagjává választják.
1994: Főszerkesztőként újraindítja a Fotó című havilapot
1996 – 1999: A Fotográfia című periodika főszerkesztője.
1997 – A HVG képszerkesztője.
2001 – 2004 – 2006 – A Magyar Sajtófotó-pályázat zsűrijének elnöke
Beszélgetés Kiss-Kuntler Árpád fotóriporterrel 1.
Kiss-Kuntler Árpád és Fejér Gábor fotográfiái – Képek karantén idején, 2020.05.20.
