Beszélgetés Kiss-Kuntler Árpád fotóriporterrel
A képszerkesztőnek egyben jó fotográfusnak is kell lennie, különben nem tudja megindokolni, hogy miért éppen azt a képet, miért úgy, miért éppen olyan képkivágással helyezi el a cikk mellett.
Kiss-Kuntler Árpád – Ahol az ég és a föld összeér – Szebeni Műhely
Ma már mindenki fényképez, és ma már mindenféle eszközzel. Fény-kép azonban nagyon kevés születik. Az igazi az, ami úgy bevésődik az ember emlékezetébe, hogy évtizedekig nem lehet elfelejteni. Kiss-Kuntler Árpád fotóriporter, képszerkesztő, rovatvezető, a HVG főmunkatársa fényképeire akkor figyeltem fel, amikor megláttam azt a képsorozatát, amelyen Budapestet fényképezte végig kilométerről kilométerre. Aztán több emlékezetest is láttam tőle. Több kitüntetése van, többek között Balogh Rudolf-díjas, s 1990-ben sajtófotó-pályázat portré-kategóriájának első díjasa.
Jutott-e valami más eszébe, mint a fotografálás, mert érettségi után mindjárt a Práter utcai fotóképzés következett.
Már érettségi előtt két dolog foglalkoztatott. Én 16 évesen C vizsgás vitorlázórepülő voltam. Sugárhajtású gépre szerettem volna kerülni. Százketten indultunk a kecskeméti vizsgán, a végén mindössze hárman maradtunk. Engem utoljára rúgtak ki. Ezt annyira zokon vettem, hogy aztán katona sem lettem.
Mi ébresztette fel a repülési vágyat, és hogyan következett ebből a fotó?
A repülés gyerekkoromtól kezdve foglalkoztatott. A szabadságérzés hajtott. Ezt ma már egy 650 köbcentis motorral élem ki, amellyel rendszeresen túrázom. Az én fotó iránti szeretetem egy nagyon érdekes történet. A gyerekkori barátom édesapja foglalkozott amatőrként fotóval, és a szoba-konyhás lakás spájzát alakította át néha laborrá. Ott égett a piros lámpa, és ami a tálcákban imbolygó folyadékokból előjött, az engem egy életre elvarázsolt.
A gimnázium után következett a szakiskola, s onnan egyenes volt az út?
Nem egészen. Az első év után mindenkinek volt gyakorlati helye, ki az MTI-hez, ki a Főfotóhoz, ki a FÉNYSZÖV-köz került, de nekem protekció nélkül nem volt helyem sehol. A Práterben azt mondták, hogy maradjak ott tanári segítségnek. Így lettem én gyakorlatilag a következő osztálynak a kvázi tanársegédje. Ebbe az évfolyamba iratkozott be azután Bánkuti András, Szigeti Tamás, és még sokan mások, akik ma is a sajtófotó meghatározó egyéniségei. Nagyon szerettem volna fotográfiai főiskolára menni, de az itthon nem volt. Az NDK-ban, Erfurtban igen, bár az nem egy kifejezetten fotográfiai főiskola volt, hanem inkább nyomdai fényképezés, repró, ilyesmi. Bár akkor én még jól beszéltem németül, de azért az túl messze volt. Egy kis szerencsével a gyerekkori barátom bekerült az MTI-be, és ott lett még egy világosítói hely, odavettek. Fantasztikus élmény volt húszévesen az MTI-ben megismerni azt, hogy hogyan is működik a rendszer belülről. Az minden politikai főiskolánál többet ért. Azt látni, hogy a megszólíthatatlan, érinthetetlen nagy emberek mennyire egyszerűek, életre szóló élmény volt. Ezen felül ott alapoztam meg a szakmai tudásomat.
Batha László – Kiss-Kuntler Árpád – Lakógép – részlet a sorozatból
Akkor a szakma legfelkészültebbjei dolgoztak ott…
Az úgynevezett „Szocialista életünk” rovatnál dolgoztam, ahol Danis Barna, Horváth Péter, Bisztray Károly, Branstetter Sándor, Ruzsonyi Gábor voltak a fotóriporterek. Hétfőn, kedden, szerdán mentünk vidékre, csütörtökön leadtuk az anyagot, pénteken pedig az utómunkálatokat végeztük. Fantasztikusan szabad élet volt ez. Olyan dolgokkal ismerkedtem meg, ami annak, aki komolyan gondolja a fotográfiát, egy beteljesülő álom. A 9×12 síkfilmtől a 6×6-ig mindent kellett használni. Például meg kellett tanulni lefotografálni egy papírgyári gépet, amely akkora, mint egy fél lakótelep, napi huszonnégy órában dolgozik, és nem lehet megállítani. Azt be kellett világítani, külön a munkást, külön a gépet. Színhelyesnek kellett lennie a munkásnak, a gépnek, az üzemnek, tehát mindennek úgy kellett kinéznie, mintha beállítás nélküli pillanatfelvétel lenne. Az egy nagyon nagy iskola volt. Engem azóta nem lehet eladni fotográfiai feladatok ügyében. Ez a lendület még ma is megvan. Amikor 2006 tájékán megbillent a gazdaság, azt gondoltam, hogy váltok. Elkezdtem háromdimenziós fényképezéssel foglalkozni, gömbpanorámákkal, virtuális túrákkal. A mai napig, ha bármilyen újdonság felbukkan a fotográfiában, azt hajlamos vagyok gyorsan megtanulni.
Ne ugorjunk ennyire előre. Az MTI-hez világosítónak vették fel, de nagyon hamar beindult a fotós karrier.
Ez így van, és ez egy elképesztő szituációnak köszönhető. 1979- ben kaptam egy világútlevelet, öt dollárt és egy harminc napos ablakot. Senki nem hitte a környezetemben, hogy hazajövök. Annyira nem hitték, hogy nem volt a bérem számfejtve az MTI-ben. Azután volt egy nagyon csúnya összeveszésem a fotográfia akkori atyaúristenével. Ő volt az MTI-fotó főszerkesztője, a Fotóművészek Szövetségének és a MUOSZ fotószakosztályának az elnöke egy személyben. A párnázott ajtaját úgy bevágtam, hogy körberepedt a vakolat. Másnap reggel behívatott az MTI párttitkára, hogy egy hetem van, vagy elmegyek, vagy kirúgnak. Ő mondta, hogy tudtával van a Népszavánál egy üres hely, keressem Rédei Ferencet, a fotórovat vezetőjét, hátha. Remegő lábbal, de fölkerestem. Ő megbízott, hogy készítsek anyagot egy autó-villamossági szakiskolában. Beállított a laborba, hívjam elő a kész filmet, nagyítsam le, és rakjam le az asztalra a képeket, majd bevitte a szerkesztésbe. Az anyag annyira jól sikerült, hogy nyolc kép le is jött másnap a Népszavában. Felvett. Ez azért számított akkor nagy dolognak, mert akkor szűnt meg a Lobogó című lap, ahol addig tizennyolc kádergyerek volt állományban, s őket el kellett helyezni. Nyolc évvel később tudtam meg, hogy Feri mennyire kiállt mellettem. A papák, rokonok egyenként telefonáltak a Népszava főszerkesztőjének, hogy ezt és ezt kellene felvenni a laphoz, ő pedig letelefonált a Rédeinek, hogy márpedig ezt a gyereket föl kell venni. Ő erre azt mondta, hogy nem lehet, mert itt van az ő embere, aki viszont tud fényképezni. Bekerülni a Népszava fotóscsapatába, az maga volt a mennyország. Elsősorban azért, mert ami ma már szinte sehol sem működik, mi szinte minden nap mindenkinek az anyagát letettük az asztalra és megbeszéltük. Láttuk, hogy a másik mit csinált, hol hibázott, én mit hibáztam, mit lehetne jobban csinálni. Fantasztikus közösség volt.
Kiss-Kuntler Árpád – A Déli pályaudvar hajléktalanjai – részlet a sorozatból
Ez Rédei Ferenc személyiségének volt köszönhető.
Bizonyára, mert láthattuk, hogy tíz évvel később micsoda csapatot hozott létre a Népszabadságnál. A Népszavánál én a lehető legjobb helyre kerültem. Ha úgy tetszik, ezzel beindult a fotós karrierem. Először az amatőr fotósok egyesületébe, a híres MADOME-ba kezdtem járni, elsősorban a fantasztikus szakkönyvtára miatt, majd felvételiztem a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába, amelynek később Stalter Gyuri és Tóth Gyuri mellett én lettem az egyik vezetője. Nagyon szép élmény volt, mert ott már saját ötleteinket dolgozhattunk fel, amelyhez támogatást is kaptunk.
Egy napilapnál mindent kell fotózni, és már nagyon korán formát öltött a markáns fotográfiai arculata.
A napilapnál engem minden érdekelt. Fantasztikus dolog, hogy például ott lehettem a recski rézbányában, 1263 méter mélyen, ahová egy vasbödönben engedtek le, s amikor leértem, ötvenkét fok volt. De az is felejthetetlen, hogy ott voltam a stewardessek záróvizsgáján egy vadonatúj TU-154 B2-esen. A kapitány egyszer csak elrendelte a dehermetizálódás kivédését, hirtelen zuhanás következett, és az összes csomag megállt a fejünk felett középen. Abban a pillanatban a 15 vizsgázóból hét megbukott, mert vészhelyzetben is cselekedni kell. És még sorolhatnám. Fantasztikus helyeken jártam, mint napilapos. Ez volt az igazi fotóriporteri munka. Engem nagyon érdekelt a hétköznapi élet, a társadalom a különféle problémáival. Nagyon hamar csatlakoztam olyan szociofotósokhoz, akiket szintén ezek a kérdések foglalkoztattak. Így Gera Mihály meghívására elmentem a Nagybaracskai Szociofotó Táborba. Ez fantasztikus lehetőség volt. Egy bátor művelődésiház-igazgatónak, Végvári Józsefnek köszönhettük a lehetőséget. Volt néhány vendégszobája, ahol a hűtőszekrényt feltöltötték paprikával, paradicsommal, parizerrel – ennél több nem is kellett nekünk. Két hétig semmi másra nem kellett figyelni, csak a választott témánkra és annak kidolgozására. Ez ment egy évtizedig, minden nyáron. Nagyon-nagyon hasznos volt. Ha valaki kíváncsi arra, hogy hogyan is nézett ki a szocializmus Magyarországa 1979 és 1989 között, akkor ezekből a fényképekből megtudná.
Kiss-Kuntler Árpád – Bálvány – részlet a sorozatból
Én a Váci úti sorozatnál jegyeztem meg a nevét.
Az még a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának beadott egyik projektem volt. Érdekelt, hogy miként lehet egy város arculatát úgy visszaadni, hogy én, mint alkotó, ne nyúljak bele, ne avatkozzam a képbe. Azt találtam ki, mi lenne, ha egy előre meghatározott főútvonalon készülnének a képek, de véletlenszerűen. Beállok az első a táblához, ahol ki van írva: Budapest, és ezer méterenként készítek egy kockát egészen a Budapest vége tábláig. Izgalmas lett a negyvenkét kép oda, és a negyvenkét kép vissza a másik oldalon. Még ennél is izgalmasabb lett, amikor tíz évvel később megismételtem ezt a fotózást. Majd húsz, aztán harminc évvel később is. Így negyven év anyaga jött össze. Olyan szerencsém volt például, hogy van olyan kép, amin még a HÉV üres kerítése látszik, majd tíz év múlva ott áll a Nemzeti Színház csicsás épülete. Illetve kopott raktárépületek sora a Nyugatinál, és azután ugyanazon a helyen áll a Westend. De olyan is van, amin látszik az aszfalton egy repedés, aztán nagyobb repedés, majd még nagyobb, a negyediken pedig már egy bokor is kinőtt a repedésből, mert senki hozzá nem nyúlt a negyven év alatt. Nagyon tanulságos volt ez a munka. Sok kritikát kaptam érte, ha nem is mindig pozitívat.
Kiss-Kuntler Árpád – Munkásőrség – Szerencs – 1988 – részlet a sorozatból
Napilapnál dolgozott, de viszonylag fiatalon kiválasztódott, mint vezető ember.
A rendszerváltáskor úgy gondoltam: ledolgoztam tíz évet a Népszavánál, most már más érdekelne. Először az Ötlet magazinnál dolgoztam azon, hogy képileg hogyan nézzen ki a lap. Így találkozott a nevemmel a Bíró Zoltán István, aki később a Világ című folyóiratot alapította, és rám bízta a képszerkesztést. Szabad kezet kaptam abban is, hogy milyen stábot szervezzek magam mellé. Nagyon jól együtt tudtam működni az akkori tördelőszerkesztővel, Kerék Antallal, akit a jó Isten áldjon még az égben is. Ha mi azt a lapot akkor pénzzel, paripával, fegyverrel felvértezve csinálhatjuk, akkor ma erős konkurense lehetne a HVG-nek, mert a fiatal és lelkes újságírók nagyszerű folyóiratot hoztak létre.
Más a fotográfia, és más a képszerkesztés. Kétféle szakma, kétféle látásmódot követel.
A képszerkesztőnek egyben jó fotográfusnak is kell lennie, különben nem tudja megindokolni, hogy miért éppen azt a képet, miért úgy, miért éppen olyan képkivágással helyezi el a cikk mellett. De a képszerző és a képszerkesztő két külön szakma. Van, aki látja a képet, érti a képet, tudja, hol lehet elvágni, hol lehet hozzátenni, hogy szervüljön a cikkhez. Tudnia kell, hogy milyen arányokban tud a kép az írott szöveggel együttműködni. Van, amikor egy gyufásskatulyányi nagyság is elég, és van, amikor másfél oldalas képet kell betenni, mert az önmagában többet mond, mint egy sok hasábos cikk. Természetesen a képszerkesztői munkám mellett mindig is fotóztam. A képszerkesztés számomra egyébként szép kihívás volt. Az 1990-es évek elején egyszerre csináltam a Világ című lapot, az Eratót, a Fitness magazint, a Video magazint – és ez mind külön fizetést jelentett. Ez ment 1993 magasságáig, aztán elfogyott a kiadó pénze. De akkoriban indult egy másik, a Pelikán Kiadó, amelyet Tarján Miklós gründolt össze, és a fotográfiát választotta fő profiljának. A kiadó művészeti vezetője Gera Mihály volt. Ő ma nagyon hiányzik a magyar fotográfiai társadalomból. Olyan szakíró volt, aki értette, amit beszélt, nem a lila ködöt magyarázta, és szakmailag nagyon sok embernek segített. A kiadónál indított egy sorozatot a magyar fotográfusokról. 1992-ben Bánkuti András volt az ötletadója az Év fotói című kiadványnak, amit én képszerkesztettem az első öt évben, s ez még ma is évente megjelenik! Megkérdeztem a kiadó vezetőjét, hogy mit szólna egy, a magyar fotográfusok munkáját évente bemutató albumhoz, s érdekes módon jutott rá pénz. Így indultunk a Pelikánnál. Az egyik este egy buszmegállónál várakozva mondta Gera Mihály, hogy mi lenne, ha újraindítaná a Fotót, és én lennék a főszerkesztője. Hát, az ajánlattól én köpni-nyelni nem tudtam, de ő győzködött, hogy meg tudom csinálni. Természetesen a korábbi Fotó című lapnak a kissé poros szellemiségét nem vittük tovább, próbáltunk egy vadonatúj, korszerű újságot létrehozni. Amikor tönkrement a Pelikán Kiadó, ezt a folyóiratot Moldován Tamás médiaholdingja vette át, de nála már Fotográfia néven folytattuk. Erre a periodikára a mai napig nagyon büszke vagyok. Molnár István tördelőszerkesztette, Szarka Klára, Barta Zsolt Péter és Kürti Ákos voltak a rovatvezetők. Tehát nagyon jó társaság jött össze. Tele voltunk jobbnál jobb anyagokkal. A szívem vérzett, amikor az is tönkrement. Utána egy nagyon nehéz időszak következett számomra, állás és biztonság nélkül. Már egy ideje nem voltam benne a riporteri életben a sok szerkesztői munka miatt. Akkoriban annyit dolgoztam, mint még soha, mert semmilyen munkát nem lehetett visszautasítani, hisz nem tudhattam, hogy legközelebb is megkeresnek-e, így az esküvőtől kezdve szinte mindent elvállaltam.
Kiss-Kuntler Árpád – Berci – részlet a sorozatból
De hát ez alatt az időszak alatt is sokféle közösségi feladatot vállalt…
Szebeni András és Keleti Éva hívtak, hogy létre kellene hozni egy szakmai érdekvédelmi szervezetet. Olyan emberek is támogattak, akiket személyesen nem is ismertem. Köztudott volt, hogy nem voltam tagja semmilyen pártnak, de a markáns politikai véleményemet soha nem rejtettem véka alá. Talán ezért is volt hitelem és lettem a Kamara főtitkára. Közel tíz évig töltöttem be ezt a posztot. Úgy jött létre a Magyar Fotóriporterek Kamarája, a rendszerváltás után nagyjából fél évvel, hogy először alakítottunk egy grémiumot olyan fotósokból, akiket mindenki, ismert és elismert – Korniss Pétertől Féner Tamásig. Ők hívták meg a tagságot, kizárólag szakmai teljesítmény alapján. A későbbiekben két kamarai tag ajánlása kellett ahhoz, hogy valaki felvételt nyerjen a kamarába. Demokratikus alapon működött is kiválóan mindaddig, amíg meg nem fojtotta a kamarai törvény 2003-2004 körül. Ezen kívül is rengeteg társadalmi munkát végeztem a rendszerváltás utáni években. A sajtófotó pályázatot teljesen átalakítottuk és újraindítottuk. Megpróbáltuk úgy csinálni, hogy abból némi pénz is legyen, amit visszaforgathatunk a fotográfiára. Mindenféle fotós összejöveteleket-rendezvényeket szerveztünk, többször a World Press Photo-val együtt, hogy nagy legyen a látogatottság. Ez olyan jól sikerült, hogy tizennégy-tizennyolcezren voltak kíváncsiak egy-egy közös kiállításunkra.
Az fantasztikus volt, hogy akárhova mentem segítségért, mindig sikerrel jártam. Persze magamnak soha semmit nem tudtam elintézni, de ha egy csapat állt a hátam mögött, amit képviselnem kellett, akkor az szárnyakat adott. Bármilyen minisztériumban, bármilyen asztalhoz oda mertem menni, és azt tudtam mondani: „Az nem lehet, hogy erre ne jusson pénz!” Érdekes módon megnyíltak az ajtók, mert látták, hogy nagyon akarunk valamit, és mellénk álltak. Így tudtuk végül a nagybaracskai fotótábort is folytatni.
Kiss-Kuntler Árpád – Tüntetés Erdélyért – részlet a sorozatból
Fiatalok voltak, amikor Bánkuti Andrással ebbe a közösségi szervezkedésbe fogtak. Hogyan sikerült az idősebbeket is maguk mellé állítani? A fotós szakma akkor is nagyon egységesnek tűnt.
Bánkuti András nevét hangsúlyoznom kell, nemcsak azért, mert több mint negyven éve a barátom, de ma is ő a motorja a Sajtófotó pályázatnak, az évkönyv kiadásához szükséges pénz megszerzésének. Az évkönyv létrehozásában nem az összeállítása a legnagyobb munka, hanem a megjelenéshez szükséges sok millió forint összeszedése – és András ezt már több mint húsz éve rendszeresen megszerzi. De hogy visszatérjek a kérdésre: nem tudok olyanokról, akik ellenünk lettek volna. Olyant viszont sokat tudok, akik az első pillanattól kezdve velünk voltak, Balla Demetertől kezdve Korniss Péterig. Keleti Éva és Korniss Péter rettentő sokat segítettek, de segített Féner Tamás, és mások is sokan, de nem akarok neveket sorolni, mert akkor biztosan kimarad valaki. Az idősebbek látták, hogy itt vannak a fiatalok, akik akarnak valami jót, hát álljunk mögéjük. Sajnos, mostanában nem jönnek a fiatalok. Nem az én korosztályomnak kellene ezeket a projekteket vinnie, a harmincasokra lenne szükség, de nem látjuk őket a szakmai közösségért mozdulni. Megértem őket, mert most sokkal nehezebb megélni, mint nekünk volt annak idején.
Mióta bejött a digitális technika, sokkal egyszerűbb lett a fotózás technikai része. Annak idején, a Rédei Feri alatt a Népszavában ha ki kellett menni a focimeccsre, fél tekercs filmet kaptunk, az ugye 18 kocka, de azt úgy kaptuk, hogy az elkészült riportban két gólnak mindenképpen ott kellett lenni. Ehhez nagyon kellett tudni a szakmát. Most mi történik? Lenyomnak ötszáz-hatszáz képet egy focimeccsen, és akkor mi van? Egy jó kép biztosan sikerül. Nagyon sok ember próbálkozik, aki nem biztos, hogy jól tudja a szakmát. De ő is képet készít. A megrendelő pedig, aki megveszi, nem feltétlenül ért annyira hozzá, hogy különbséget tudjon tenni jó és kevésbé jó kép között. A mai fiatalok ugyanolyan arányban tehetségesek, mint az én időmben, de sokkal inkább a megélhetéssel vannak elfoglalva, mert tíz körömmel kell kaparni a megrendelésért.
/Folytatjuk/
