Evolúció
Hamisítatlanul kelet-európai sorskép, szürreálist a realistával ötvöző motívumrendszerrel, egy család három generációjának történetén keresztül.
Hogyan értelmezzük sorsunkat? Milyen identitást vallunk sajátunknak? Mi definiál minket, mint személy és mint személyiség: nemzetségünk, hivatásunk, esetleg származásunk? És egyáltalán, feltehetjük még ezeket a kérdéseket publikusan a 21. században?
Első húsz perce ellenére egy nagyon is mai film Mundruczó Kornél legújabb mozija, olyan kérdéseket feszegetve, melyeken, nemzeti és társadalmi szinten is érdemes elgondolkodnunk. Leginkább mégis egyénként tesz minket próbára. Akárcsak legutóbbi filmje.
A Pieces of a Woman univerzális motívumaihoz képest sokkal tematikusabb és lokálisabb irányt választott az Evolúcióval, de megmaradt a család közegénél.
Megannyi párhuzamot lehetne vonni a két film között, de most talán elég annyi, hogy az alig egy év különbséggel készült munkák mind a Mundruczó-Wéber páros egy színdarabján alapulnak, és legérzékenyebb, személyes élményeikből merítenek. Az Evolúció a Proton Színházban 2019-ben bemutatott, majd a német Ruhrtriennale fesztiválon is nagy sikert arató zenés színházi produkció adaptációja, személyesen az alkotóktól. Hamisítatlanul kelet-európai sorskép, szürreálist a realistával ötvöző motívumrendszerrel, egy család három generációjának történetén keresztül. Három különálló fejezetbe szervezve.
Hamisítatlanul kelet-európai sorskép
Ezek közül az első, az a bizonyos húsz perces kezdőjelenet a rendezőtől már-már megszokott módon marja bele magát az elmébe. Egy auschwitzi gázkamra belsejéből indítunk. A kamera különös táncot lejt három férfi körül, akiket a helyiség takarítása közben némán hatalmába kerít a borzalmak fullasztó közege. Zörejek viharában a zenei aláfestés hiányának vákuumában tapinthatóvá növekszik a feszültség. A nézőtér elnémul, a popcornropogás megszűnik, a lebilincselő mozgásfolyam pedig egy kisgyermek sírásában éri el crescendóját. Nehéz lenne újításnak vagy kuriózumnak nevezni manapság az egysnittes jelenetek használatát, sok esetben egyenesen hatásvadász szemfényvesztésnek is tűnhet. Az összesen, talán ha nyolc vágást tartalmazó Evolúció esetében mégsem válik soha öncélúvá a technika.
Mundruczó vágatlan szekvenciái zseniális színészvezetéssel és bravúros kamerakoreográfiával (operatőr: Yorick Le Saux) élesen választják el a deszkától a vásznat, mégis megőrzik a darab intimitását. Még annak ellenére is, hogy a színdarab legfőbb inspirációjául és szervezőelveként szolgáló szerzemény, Ligeti György Requiemje nem szerepel aláfestő zeneként a filmben. Helyét a hanghatások gerjesztette húsba maróan életszerű atmoszféra veszi át, ami az első jelenetben kap központi szerepet, ám a triptichon középső epizódjába is átível.
Egy otthonosan berendezett amerikai konyhás lakás belsőtere, Berlin, napjainkban.
Láng Annamária
Az előző jelenet síró csecsemője hetven év elteltével egy demenciával küzdő nagymamaként jelenik meg előttünk. Lánya beviharzik a térbe és kezdetét veszi az egysnittes családi dráma. Wéber Kata borotvaéles dialógusai a színdarabban alakított szerepeikbe visszabújó Monori Lili és Láng Annamária szájából annyira természetesnek hatnak, hogy szinte kényelmetlenül érezzük magunkat, ahogy legbensőbb sérelmeik a felszínre törnek egy kiszolgáltatott helyzettől katalizálva.
Mundruczóék mesterien csomagolnak komplex és rétegzett témákat egy anya és lánya közti heves interakcióba, ami a fizikai helyett itt az érzelmek és tónusok hullámzó táncává áll össze. Érdekek ütköznek, a szeretet és a megvetés csap össze Láng Annamária Lénájában, miközben Monori Lili Évája marad kiismerhetetlen enigma.
Egy ilyen szerepben világlik ki a művész valódi nagysága, és Monori Liliben egy színészkolosszust láthatunk. Visszafogottságában és törékenységében félelmetes erő rejlik, egy önmagában is rendkívül bonyolult karaktert tesz még dimenzionáltabbá, ráadásul anélkül, hogy egy ütemet is tévesztene a félórás, monológokkal tarkított, vágatlan jelenet alatt. Kicsit sem túlzás párhuzamba hozni az idén Oscar-díjjal jutalmazott Anthony Hopkins-szereppel Az apa című filmben (ami a nyilvánvalón túl abban is egyezik, hogy rendezője saját színdarabját vitte benne vászonra).
Monori Lili
Az alakítások mellett tematikailag is ez az epizód a szerkezet legerősebb tartóeleme, ahol az igazán súlyos kérdések megfogalmazódnak. Több, mint intim bepillantás egy holokauszttúlélő családjának színfalai mögé, egy feldolgozhatatlan trauma generációkon át tartó hatása – anyák és gyermekek közti konfliktusok. Kettejük fájdalmasan valóságos küzdelmét figyelve válik csak igazán nyilvánvalóvá az alkotók személyes érintettsége.
Lénából és Évából csak úgy kiszakadnak a legsúlyosabb sérelmek, miközben a körülöttük lavírozó kamera folyamatosan váltogatva a szemszöget, állandó bizonytalanságban tartja a nézőt. Gyakorlatilag lehetetlen stabil álláspontot foglalni, amikor a témák olyanok, mint: mit jelent jó anyának lenni; elvárható-e egy olyan embertől, akinek sosem volt gyermekkora, hogy meleg otthont teremtsen; vagy, hogy lehetséges-e megállítani egy emberi sorstragédia által elindított családi lavinát.
Az utóbbi kérdésre kísérel meg választ adni a zárófejezet Léna fiának nézőpontján keresztül. A Berlinben született fiú felnövéstörténete csatangol legmesszebb színdarab-gyökereitől, modern lakásbelsőkbe és belvárosi utcákra ültetve át az eredeti, lézerfényben áztatott disztópiáját. Témáját ellenben megőrzi: Jónás (Goya Rego) a társadalom szövetébe beivódott előítéletek és az antiszemitizmus elszenvedője osztálytársai által, de a túlzottan empatikus és konfliktuskerülő német oktatási rendszer árnyoldala is célkeresztbe kerül egy feszült vitajelenetben a fiú és édesanyja közt.
Goya Rego
Két elemi erejű „felvonás” után az alkotópárosnak nem volt könnyű dolga a méltó lezárással, és nem is vethető szemükre, hogy ne tettek volna meg mindent. A párbeszédek továbbra is tűpontosak és a hangsúlyt is sikerül végig a helyén tartani, a vágások és jelenetváltások beemelésével azonban feszességéből veszít valamit az elbeszélés.
Amit korábban néhány rezdülés mondott el, az itt – kissé feleslegesen – verbálisan is fogalmazódik meg, a gyerekszínészek és tömegjelenetek mellett pedig inkább logisztikai, mint színészeti vagy történetmesélői teljesítménnyé válnak a hosszú, kézikamerás szekvenciák. Jónás és Léna már említett lakásjelenetén túl egy kibontakozó szerelem története teszi teljessé az évszázadot átívelő narratívát.
Ahogy a zsidó fiú egy szivárványszín szalagokat viselő muszlim lány karjaiban talál menedéket, egy új világ reménye sejlik fel a horizonton. Még ha a lezárás nem is képes teljesen felérni a film első órájában megalapozott elvárásokhoz, a tisztalelkű, optimista végkicsengés bocsánatossá teszi minden egyenetlenségét.
Egy új világ reménye
De miután elhagyjuk a vetítőtermet, jövünk csak rá, mit is láttunk valójában: egy színészi, rendezői és írói mesterművet, melynek felszíne alatt Mundruczó Kornél eddigi talán legemberibb története bújik meg.
