Florian Zeller: Az apa / The Father
Florian Zeller első nagyjátékfilmje nemcsak az egyik leglenyűgözőbb darabja a vászonra adaptált színműveknek, hanem egyúttal az olyan ritka géniuszok közé is emeli az író-rendezőt, mint amilyen Martin McDonagh.
Megtévesztően egyszerű drámaként indul Az apa, amelynek főszereplője, Anthony (Anthony Hopkins) egyedül él londoni lakásában, és elmondása szerint kiválóan boldogul egyedül is, ezért sorra üldözi el maga mellől az ápolókat. Lánya, Anne (Olivia Colman) egy nap bejelenti, hogy megismert egy férfit, és Párizsba költözik. Amennyiben nem sikerül a férfi számára is megfelelő ápolót találni, csak egy megoldás marad. Ekkor kezd el minden összekuszálódni Anthony életében, amiért szüntelenül környezetét okolja.
Zeller rendezése több szempontból is újító, hiszen habár sok film foglalkozott már a demenciával (Megmaradt Alice-nek, Szerelmünk lapjai, Zuhanás), azonban ezek mind objektíven követik a beteg változását; a The Father viszont a tudatfilmek narratíváját követve a demens szemszögéből láttatja az eseményeket, ezáltal szinte belehelyezve a nézőt Anthony fejébe. A mű egyik bravúrja pedig pont ebben rejlik: a gyanútlan kezdés miatt kifogás nélkül elfogadjuk, sokszor tényként tudatosítjuk a kizárólagos nézőpont által tapasztaltakat. Anthony másképp érzékeli a valóságot, amit Zeller zseniálisan mutat be hol narratív, hol vizuális eszközöket használva: Anthony második gyermekkorának építése során nemcsak a tér változik, hanem az időt is kénye-kedve szerint hajlítgatja, egyúttal az ismerős környezet körvonalait, a jól ismert arcvonásokat is elmosva.
Olivia Colman
Anthony egy nap a felújított lakásában ébred, aminek nappalijában egy férfi ül, aki elmondása szerint Anne férje, az ingatlan pedig szintén a nőé. Ezt követően nemcsak Anthony veje és Anne, hanem a helyszín is folyamatosan változik, a cselekmény világa teljesen a férfi perspektívájához idomul. A környezetben megjelenő változások nem feltétlenül a teljes enteriőr cseréjét jelentik, néhol csupán a kék bevásárlótáska változik át fehérré; azonban ezek összessége és a kivitelezés módja az egyik leglenyűgözőbb vászonra adaptált darabbá emeli Az apát, így teljes joggal kiérdemelt a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díj is.
A lázálomszerű utazás pedig, amelyre a rendező hív minket, igencsak megterhelő emocionálisan. Bámulatos az emlékfoszlányok, a képzelet és a valóság folyamatos vegyítése, ami miatt sosem tudjuk biztosan, hogy az adott szekvenciának van-e a realitástartalma. Minél inkább haladunk előre a történetben, és minél inkább válik minden értelmetlenné, annál jobban érezzük mi is Anthony dühét, zavarodottságát, elveszettségét, valamint élünk a gyanúval, hogy valóban a valóság esküdött össze a férfi ellen – utóbbit a film a fináléig lebegteti is. Zeller pedig olyan okosan játszik a perspektívával, hogy lehetetlen bármilyen érzelmi távolság fenntartása, illetve a külső szemlélő szerepének megőrzése, tekintve, hogy a direktor a beteg – sokszor horrorisztikus – szemszögével való azonosulásra kényszeríti nézőjét.
Az álomszerű jelenetek kavalkádjában semmilyen fogódzót nem nyújtanak az alkotók
A szürrealista hatást kiváltó folyamatos helyszínváltások, a szüntelen bizonytalanság és az álomszerű jelenetek kavalkádjában semmilyen fogódzót nem nyújtanak az alkotók; az egyetlen biztos pont Anthony órája, amely mint a realitás utolsó stabil darabja hol eltűnve, hol véletlenszerű helyeken felbukkanva a valóságérzékelés, az elmeműködés folyamatos romlásának szimbólumává válik. Anthony többnyire megnyugszik, amikor az óra a csuklóján van vagy visszakerül oda, de sosem lehetünk biztosak abban, hogy ez egyúttal az adott jelenet objektív valóságát is jelölni hivatott.
Az apa sikerét a tehetséges formaérzékeny rendezőn túl a kivételes színészi alakításainak is köszönheti. Anthony Hopkins a személyére írt szerepében túlzás nélkül a színészet magasiskoláját nyújtja. Mélyen átélt játékával az érzelmek teljes skáláját felvonultatja, van, hogy egy jeleneten belül: új ápolója bemutatásakor a színész (a közösségi médiából is ismert) imádnivaló, bohókás idős urából a pillanat tört része alatt válik cinikus agresszorrá. Olyan lágysággal és nyitottsággal játssza Anthony karakterét, amelyet ritkán látunk tőle, egyúttal ellenállhatatlan karizmája, és életöröme is átjárja Az apát. Hopkinst sokan a pszichopata orvos megformálása miatt tartják géniusznak, pedig a The Fathert látva tény, hogy Hannibal Lecter csupán tehetségének a felszínét kapargatta. A finálé, Anthony tragikusan őszinte összeomlása, amelyben kétségbeesett, reszkető kisgyerekként az anyai biztonság után sír, a filmtörténelem egyik legmegrázóbb és legemberibb drámai képsora, amelynek élménye jó ideig elkíséri nézőjét. Olivia Colman őrlődő szeretete, emberi gyarlósága, tehetetlensége teszi Anne drámáját átélhetővé, méltó társa Hopkins diadalának. Habár Anne férjének (Rufus Sewell) kevés játékidő jut, a forrongó dühvel számonkérő vej indukálja Az apa leghorrorisztikusabb jelenetét.
Anthony Hopkins a színészet magasiskoláját nyújtja az Oscar-díjat ért szerepben
Florian Zeller filmes karrierjét egy végtelenül emberi, megrázó mestermunkával indította, amely az időskori leépüléstörténetek között új stílusminőséget reprezentál. A téma új formanyelvvel való feldolgozásával és Hopkins játékával elért nagyfokú szubjektivitás megteremti a néző számára azt a pszichodrámát, amellyel szinte kézzelfogható érzéki élménnyé válik, hogy milyen érzés, amikor életünk minden szilárdsága futóhomokká lesz, a betegség kilúgozza az emlékeket, az apát, és csak egy rá emlékeztető testet hagy maga után – amikor elmúlunk, pedig még élünk. Az egy helyszínes kamaradráma olyan csontig hatoló élmény, amelynek megtekintése kortól és nemtől függetlenül kötelező.
Oscar-díjak 2021 – Harsányi Domonkos tudósítása
Az apa a Magyar Filmadatbázison
