Pieces of a Woman
Mundruczó fragmentumokat ábrázol, amelyekből a film végére épül fel egy már érdekes karakter.
Mundruczó Kornél és Wéber Kata 2020-as filmje a Velencei Filmfesztiválon debütált, és a főszereplő, Vanessa Kirby elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat alakításáért. A rendező és forgatókönyvíró párosnak ez már a harmadik nagyjátékfilmje, amely nemzetközi viszonylatokban is megmérettetik, mondhatjuk: összeszokott csapat alkotása. Viszont a páros első ízben dolgozik amerikai sztárokkal a főbb szerepekben, és először kell számolnia az amerikai piac igényeivel és lehetőségeivel, a több mint kétórás filmet a Netflix forgalmazza.
Talán ez okozza, hogy nem vállal túl nagy kockázatot, megmarad a jól érthető, nem túl összetett költői nyelvnél szimbolikájában, európai művészfilmes benyomást kelt kamerakezelésével, vágóképek alkalmazásával, töredékekből építkező szerkezetével egyaránt, de egy jól irányzott, az amerikai filmeket sokszor megoldó és összefogó per-tematikával, tárgyalásjelenettel is operál, amelyben nem hagy erkölcsi tanulságot kimondatlanul, vagy társadalmi és személyes problémát szabadon lebegni. Ráadásul a végtelenül tragikus kezdést és a karakterek által többször megélt mélypontot kompenzálva, végül álomszerű happy enddel zárul.
Aligha kerülheti el a magyar nézők figyelmét a párhuzam a Molly Parker által alakított karakter megformálása és Geréb Ágnes története között. Viszont ennél nem válik konkrétabbá a kapcsolat, mindössze az otthon szülés társadalmi ügyét helyezi előtérbe a film egyik szála, amely a már említett tárgyalásjelenetben varródik el.
Vanessa Kirby
A kissé didaktikusan szerkesztett tárgyalásjelenetben tett vallomás, főszereplőnk, a gyermekét szülési komplikációk miatt elvesztő Martha Weiss életének fordulópontja. Előtte némaságba burkolózik, elzárkózik, hogy ne férkőzzön hozzá a családja, a környezete, egyetlen állítása van: maga akar megbirkózni a tragédiával. E küzdés nyelve pedig egy javában inkább iskolaköltői, de közérthető szimbolikus nyelv. Megkapjuk a szimbólumokat, épülő híd a ködben, embriópreparátumok, alma, mag, megépült híd, hamvak vízbe öntése – fa (családfa!). Kész a film, a szimbólumok lassú tempójú néma jelenetekkel kamerafókusszal kihangsúlyozva, szálaik összekötve, szöveggel megtámogatva: Milyen érzés volt a gyerekét a kezében tartania? Kérdezi az ügyvéd. Almaillata volt, válaszolja hezitálva Martha.
Az első nézésre szinte elsikkadó felvezetés után (hídépítés, munkahelyi babaváró, kocsivásárlás) az aprólékosan ábrázolt szülési tragédia során, csak kapkodjuk a fejünket, nem vagyunk felkészülve az intenzitásra, a nyerseségre a kézi kamera gyors térváltásai által. Talán éppen azt éljük meg a filmes eszközök által, de ezt is csak utólag ismerjük fel, amit a szereplők: a felkészületlenséget, a szülés lefolyásának váratlan banalitását és kiszámíthatatlanságát.
Mundruczó fragmentumokat (pieces) ábrázol, amelyekből igazán a film végére épül fel egy már érdekes karakter. Addig csupán rejtőzködik, nem igazán tudjuk, ki ő, csak azt tudjuk, ami történt, történik vele, nincs múltja, helyzete, azon kívül, hogy valamilyen középvezetői pozícióból, a szülés miatt a munkából az utolsó pillanatban, már nagyon kerek hassal, fájós háttal lép ki, de mindez csak már a film harmadik harmada táján nyer értelmet. A családja feletti kontrollra törekvő mamát, Elizabethet kifogástalanul alakítja Ellen Burstyn: az elnyomó matriarcha és a szenilisedő öregasszony között sok színt meg tud mutatni a karakterből. Közeledésük tékozló lányával, Marthával kiemelendő, mind a szöveg (utalok itt a magyar származású zsidó, gettóban született Elizabeth történetére), mind a színészi játék szempontjából: a két nagyszerű színésznő arc- és testjátéka képes a haragot, az elhidegülést a közeledést, a megértés vágyát vibráltatni egymás között.
A mellékszereplők a színészek által pontosan ábrázolt karakterek: testvér, akinek férje az autókereskedő, ügyvéd unokatestvér, akivel a Shia LaBeouf által alakított, labilis, de az elején igyekvő apa viszonyba keveredik, míg kapcsolatuk Marthával zátonyra fut.
Ellentétes rendezői szándékok működnek a vásznon: a tabudöntő, sokkoló realista és szimbolikus ábrázolás, másrészt a problémák lekerekítésének igénye; legyen világos a mondanivaló, de ne fordítsa a feje tetejére a sem a karakterek, sem a nézők világát. Talán ezek az egymást tompító erők okozzák, hogy a főszereplő karakterének lélekrajza, a film legérdekesebb hozománya első nézésre elsikkad, csak a vége felé tudunk igazán kíváncsivá válni rá. Elvonja a figyelmet az először teli, majd kiürülő mosogatótál pofonegyszerű szimbolikájának konstatálása. A film újranézést követel, de sajnos az első körben félremenő, elsikkadó karakter lélektani aspektusai miatt.
