Szobrocskákban nem lehet mérni a minőséget

|

Interjú Mundruczó Kornéllal

Nagy sikerrel zárult magyar részről a cannes-i fesztivál, Mundruczó Kornél már a nyolcadik alkalommal szerepelt a világ legrangosabb filmfesztiválján, ezúttal az Evolúció című filmjét láthatta a szakma. Régi terv, hogy leüljünk a rendezővel beszélgetni, apropó ugyan mindig volt, de most valami nagy együttállásnak köszönhetően Magyarországon „találtuk” a rendezőt…

Fotók: Gordon Eszter

A lapok a cannes-i úttal voltak tele, de utána – ha jól tudom – egy másik fesztiválon is „megálltatok”…

Igen, Franciaországban, azon beül is Avignonban, és valóban erről kevesebbet lehetett hallani, valamiért kiesik a köztudatból, ami abszurd, mert a legjelentősebb színházi fesztiválról beszélünk. Nekem úgy tűnik, a színház nem érdekli igazán a médiát, még a vezető lapoknak is ritkán van színházkritikájuk. Egyébként nagyon jó időszak volt ez, kezdtük a Velencei Biennálén a Nehéz Istennek lenni című darabbal, amit a Proton Színházzal csináltunk, aztán Cannes-ban volt az Evolúció című film, majd Avignonban a Pieces of a Woman Lengyelországban elkészített színházi változatával, ami még a film előtt született, csak ugye a pandémia miatt csúszott egy évet a fesztivál. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó, de szerencsére jól jöttünk ki belőle.

Avignonban hogyan fogadták a darabot?

Nagy siker volt, a lapok zöme ezt hozta ki a legjobb előadásnak.

Kint nagyobb hagyománya van a színházi kritikaírásnak?

Igen. Egyrészt azért nagyobb nemzetekről beszélünk, illetve ott még nem halott a papír alapú újságírás. Ami itthon megmaradt papíron, az főként a bulvár, illetve van egy-két lap, ahol még akad színházi kritika, de az online térből szinte teljesen kiszorult. És ha írnak is, nem arról a szegmensről, hogy a magyar alkotókkal mi történik külföldön, mert az már teljesen érdektelen. Az nem a miénk, nem a mi színészeink játsszák, tehát ez egy másik helyzet, de ezzel együtt tudok élni.

Mitől lehet ez?

Jó kérdés. Kicsit olyan, mintha a társadalom önmaga ellen dolgozna. Ez nem bánt engem személyesen, de érdekes megfigyelni, hogy a magyar társadalom hogyan fogadja a sikert. Kicsit megvetően. Ez egy olyan attitűd, ami nem visz semmit sem előre. Talán egy rossz reflex, ami velünk él.

Amikor meglátsz egy olyan szalagcímet, hogy Oscar-esélyes Mundruczó-film, akkor nyomást érzel?

Az Oscar egy furcsa dolog, kicsit bálványimádás, kicsit idiotizmus. Amikor mi kezdtük a szakmát, nem az az Oscarnak volt valós rangja, hanem az úgynevezett szerzői filmnek. Engem is nagyon vonzott, érdekelt, hogy mi az, ami rezonálni tud a közönséggel, nem érezted magad szubkultúrának. Az Oscart pedig a kommersz, utánzó és konzervatív filmek kapták. Két dolog viszont nagyon megváltozott: egyrészt a társadalom, hiszen látni, hogy ma művészfilmesnek lenni azt jelenti, hogy a szubkultúra része vagy. A szerzői film közönsége nagyon elolvadt, a moziba járás szokása még ugyan megmaradt, de az amerikai piac leuralt mindent, a filmek nemzeti karaktere megszűnőfélben van. Vagyis egy magyar ember nem megy el azért moziba, hogy a spanyol vagy a francia filmkultúráról többet tudjon, ahogy egyébként egy holland néző sem a magyar filmre fog beülni. Ma jobban odafigyelnek arra, hogy ki kapja az Oscart, de szobrocskákban nem lehet mérni a minőséget, sőt. Sokan úgy gondolkoznak, hogy már eleve azért kezdik a filmet csinálni, hogy az majd Oscart kapjon, aztán ha nem kap, akkor nem volt értelme a munkának. Szóval az Oscar egy nagy entertainment game, jó sok pénzzel és jó sok fájdalommal. Az általad említett szalagcímek pedig arra jók, hogy kicsit marketingeljék a filmet.

Cannes?

Cannes-ban bemutatni egy filmet nagyon stresszes. Veszélyes hely, hatalmasat lehet bukni, és nekem volt rá tapasztalatom – nem mondom a film címét –, nem jó érzés, de nagyon magasra is lehet jutni, szerencsére ez is megesett velem. Valahogy ott úgy működik, hogy bizonyos filmeket nagyon meg kell buktatni azért, hogy más filmeket meg fölemeljenek. Nekem a személyes véleményem az, hogy Cannes-ban olyan erős a szelekció, hogy valójában nincsen vonal alatti film. Ehhez képest sokszor túlzó az a kritikai visszhang, ami negatív vagy pozitív irányba fordul. Pálcát törnek a filmed fölött, vagy jó esetben felemelik. Szerencsére az Evolúcióval az utóbbi történt.

Miben méred a sikert?

A valós siker egy alkotó életében az az állandóság. Legalábbis én abban mérem. Csinálsz egy filmet, és nem kell szorongva azon gondolkozni, hogy lesz-e következő. Érzed, hogy szükség van rá. De ez egy hosszú út. Nekem tehát az a maximális siker, hogy több lábon állva három-négy évet előre látok, és nagyjából tudom, hogy milyen kihívások várnak.

Hol érezted meg, hogy szükség van a következő filmedre is?

Valahogy jött egymás után… Nekem hatalmas szerencsém van, mert olyan producertársam van – Petrányi Viktória –, akinek volt elképzelése arról, hogy hogyan kell fölépíteni egy céget, egy alkotót, egy műhelyt, és az élet visszaigazolta őt. Már talán elmondhatom, hogy kevesebb munkája van velem, de az elején nagyon sok energiát invesztált abba, hogy láthatóak legyünk, és hogy olyan partnereink legyenek, olyan cégek képviseljenek, amelyek fontosak és jelentősek.

Nem hiányzik egy állandó hely, ahol alkothatsz? Egy műhely, egy színház, egy ország…

Ami nagyon hiányzik – bár most megoldódni látszik –, az az, hogy egy városban felkeljen az ember, és ott dolgozzon. A gyerekek miatt pár évre gyökeret kellett verni, hogy az iskola mehessen, és most van az első olyan fázis, hogy a két nagyobb gyermekem már kirepülőfélben van, így most Berlinben lesz az előbb említett hely, ahol felébredek reggel, és dolgozom. A filmezés pedig egyébként is vándorélet, nekem az mindig olyan érzés, hogy elmentem valahová filmezni. A színház pedig egy egészen más műfaj, racionálisabb, egy szűk közösségnek szól, egy városnak, egy adott nyelven, amit ott beszélnek, és kialakul egy helyi sztárokkal teli szexi világ, mert mások is ugyanebbe a színházba járnak, és ez a valami – közös.  Ez így van Antwerpentől Varsóig, Berlintől Budapestig. Nagy dolog. A film pedig egy magányosabb és uniformizáltabb dolog a színházhoz képest.

A film vagy a színház az, amiben igazán otthonosan érzed magad?

A film. Az identitásom is filmes, ezt nem tudom levetkőzni, filmes lettem, a filmben oldódtam fel és lettem az, aki vagyok. Innentől kezdve a színházban is a filmes vagyok; a színházi produkcióim esztétikai végeredménye is abból fakad, hogy idegen vagyok a színházban. Nem is értek hozzá eléggé, nincsenek meg a tanulmányaim, nincs viszonyítási alapom, és nem is igazán ismerek nagy alkotókat, mint például a filmes világban, ahol azért tisztában vagyok a nagy trendekkel, tudom a filmtörténetet, hogy kik mit alkottak, és azt is látom, hogy mindehhez képest mit csinálok én.

Könnyebben gondolkozol filmekben?

Bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben pedig nem, mivel kötöttebb, és több a viszonyítási alap. A színházban sokkal naivabb és ezáltal bátrabb vagyok, éppen a „nem tudás” miatt. Az se zavar, ha fejbe kólintanak, az se, ha nem. Sokkal szabadabb vele a viszonyom, például az sem foglalkoztat, hogy mit írnak a színdarabjaimról.

De azért tudsz örülni, ha jót írnak?

Igen, de egyébként egy bizonyos kor után mindenkiről írnak mindent. Jó barátom volt Ács János, akit például egyáltalán nem érdekelt, ki mit ír, rég túl volt ezen, sőt azt mondta, mit csináljanak, hisz ez a dolguk, hogy írjanak. Nekem ez a kissé cinikus mondata mindig is furcsa volt, de valóban, aki hatvan-hetven évesen is azon izgul, hogy vajon mit ír róla a kritika, na, az már fura. A kritika nem feltétlenül az alkotónak visszaigazolás, de már az is jó, ha egyfajta közbeszéd elindul, illetve, hogy bizonyos alkotások ilyen módon dokumentálva legyenek. Sok olyan van, hogy egyszerűen nem marad nyoma színházi előadásoknak, mert a kevés számú előadás közül épp senki nem írt, a repertoárról levették, és senki nem tudja, hogy valaha létezett az adott produktum…

Már gyerekként behúzott valami a filmes világba?

Nem, semmi. Néztem persze filmeket, tévét, jártunk moziba, de egy kisvárosból, Gödöllőről jövök, ahol volt egy városi mozi és egy művelődési központ. A moziban a forgalmazásban lévő filmek mentek, a művelődési házban pedig volt egy filmklub, ahová két évig jártam. Ott az volt a tematika, hogy egy alkotó egy hónap, öt film.  Persze ez nagy hatással volt rám, kinyitott a világra.  De én ekkor sem filmes, hanem képzőművész akartam lenni.

És miért nem az lettél?

Mert megijedtem a végén: jártam rajszakkörre, de mindig az volt az érzésem, hogy a többiek jobbak nálam, ügyesebb a kezük, jobban rajzolnak. Felvételizni akartam a Képzőbe, így a választott érettségi tárgyam a rajz lett, ami ugye több részes, de a rajz részre hármast kaptam. És akkor úgy voltam vele, hogy meg se próbálom a felvételit. Szerető közegből jövök, de nem művészközeli családból, így elcsodálkoztak, amikor végül a Színműre mentem. Akkor azt gondoltam, oda nem kell készség, nem kell semmi olyan, ami látható, ez persze nem így van, de akkor így gondoltam.

A képzőművész múltad vajon hatással van a filmjeidre, színi rendezéseidre?

Nincs képzőművész múltam, csak vonzódásom, de szerintem nagyon meghatározza a munkáimat. A színházi rendezéseim is elég vizuálisak. Sokat olvastam, de tudtam, nem kell nekem bölcsésznek menni, sokat rajzoltam, de nem lettem képzőművész, színészként kezdtem, miközben nem érdekelt annyira a színház, hogy annak szenteljem az életemet.

Egy interjúban úgy fogalmaztál, nem emlékszel a gyerekkorodra. Ez hogy lehet?

Nem tudom, már kérdeztem pszichológustól is, de ez elvileg teljesen normális. Valaki inkább kihajigálja, valaki megtartja az emlékeit, én kidobtam. Persze ez nem azt jelenti, hogy semmire nem emlékszem, de sok részlet után erősen kutatnom kell. Kifejezetten nagy munka emlékezni, nem is vagyok ez a típus. Már azon is törnöm kell a fejemet, hogy tíz éve mi volt. A testvérem pedig ma is fejből felsorolja az összes gimis osztálytársának a nevét.

Ebből következtethetek arra is, hogy nem igazán vagy nosztalgikus alkat, adott esetben nem éled meg visszanézve a filmes sikereidet?

Megyek tovább mindig. Jó érzés dolgozni, jó dolog a folyamat maga, ha nincsenek horror körülmények, akkor kifejezetten élvezetes mind a filmes, mind a színházi munka. Jó emberek között lenni, felépíteni valamit. Viszont, amikor már túl vagy az egészen, az nem jó érzés. Nem érzem azt, hogy na, akkor tessék, itt van, amit csináltam, hanem azt érzem, milyen kár, hogy megszűntek a munkával töltött intim óráim. Ez egy szeparációs fázis, rájössz, hogy a te filmed vagy előadásod már többé nem a tiéd, miközben természetesen nem is azért csináltad, hogy a tiéd legyen. Kicsit olyan ez, mint a gyerek, amikor el kell engedni. Az elengedés folyamata viszont nem örömteli, ilyenkor csinálok egy új „gyereket”. Őszintén szólva, inkább ez az alkat vagyok.

Azt mondod, nem művészcsaládból jössz. Ti Wéber Katával mennyire lettetek művészcsalád, illetve mennyire vagytok otthon is a munka szerelmesei?

Jó kérdés. Remélem mi ezt le tudjuk tenni otthon. A rendezés és az írás nem napi szinten és szerencsére egymás mellett működik. Van egy fázis, amikor ötletelünk, általában még egy dramaturg és egy producer is jelen van, ekkor áll össze a szerkezet. Mindezekkel a tarsolyban Kata eltűnik írni, a próbákon vagy a forgatáson részben jelen van, de ezt sem művész-nosztalgiával kell elképzelni, mintha előadnánk Ady Endre Héja-nász az avaronját

Mundruczó Kornél és Szabó B. Eszter

Feltételezem, hogy egy film elkészítésénél az elején meg kell fogalmazni a célközönséget. Az Evolúció kinek szól?

Nekem mindig kell a nagyérdeműre gondolni, furcsának is tartom, amikor alkotók azt mondják, hogy egyáltalán nem gondolnak a közönségre. Nekem fontos, hogy hol fog megjelenni a film, mi lesz a környezete. Ha magyar filmet csinálsz, akkor természetes, hogy a magyar embereknek csinálod. A fesztiválok világa ilyen szempontból becsapós, olyan, mint egy nem létező világ, hiszen az egy szakmai közeg, ahol filmkészítő szakma találkozik. Ezeken a helyeken pedig eldől, hogy később hova kerül a filmed, hol láthatja a tényleges közönség. Az Evolúció magyar és német közönségnek készült, miután az utolsó rész a berlini élményeinket dolgozza fel. Az alapszál tulajdonképpen azzal foglalkozik, hogy miért ilyen flexibilis és folyékony az identitásunk a 21. században. Ez vezetett bennünket Kata családi történeteihez, kicsit személyesebb jellege van, nem úgy, mint a nagy fikciós filmjeinknek. Kata elveszítette az édesanyját, ez a film neki az emléke is. Valamint Monori Lili – a film egyik szereplője – valami olyat tud csinálni a vásznon, amit egyszerűen mindenkinek látnia kell. Láng Annamária személyeben pedig egy fantasztikus színésznő sorsával beszél az emigráció nagy kérdéseiről.

A film három nagy jelenetből áll, és egy kicsit mintha a közelmúltat, a jelent, és a jövőt is megmutatná. Szerinted mennyire lesz erre fogékony a közönség?

Ez egy experimentális mozi, legalábbis egy átlag néző szemszögéből. Három részből áll, ezek búvópatakként kapcsolódnak egymáshoz. Szerintem ez azoknak fog élményt okozni, akik szeretik a nem szokványos szerkezetű filmeket. Remélem, majd azt mondják, érdekes volt, és nem pedig azt, hogy ez nem is film. Egyébként sokat mond a magyar történelemről, arról, hogy hogyan kerülünk a bezártságból a még nagyobb bezártságba, hogyan lehet ebből kijönni. Sokak közös élménye ez, nem csak a zsidó kisebbségen belül létező történet, sőt, az elnyomásban élő többségről is szól, az elnyomásról, amitől nem vagyunk annyira messze, sőt, most sem a legmegnyugtatóbb kort éljük ilyen szempontból.

És talán az is fontos szegmense, hogy mennyire hordozzuk elődeink traumáit, és mit kell ezzel kezdenünk…

Traumáinknak van egy genetikai és egy pszichológiai aspektusa. Mi az, amit hordozol, nagyobb szavakkal szólva mi ez az egész, amit sorsnak hívunk? Ezzel a csomaggal talán nem dolgozunk elég reflektíven, ez nem csupán a pszichológiai kérdések feltárása, hanem hogy tudd, az előző generáció vágya, álma, kudarca, benned egyesül, és a te felelősséged, hogy ebből mit adsz tovább. Ezt sokkal tudatosabban kellene kezelni. Manapság sok szempontból széthullik az identitás, mert azt sulykolják, találd meg önmagad, sorold be magad: melyik piaci réteghez tartozol, melyik fogyasztó vagy, de még azáltal is meghatároznak, hogy mit eszel, mit veszel. Ott van a politika is: válassz oldalt, legyél primitív, ne gondolhass kétfélét.  Tehát az identitás kérdése sokszor nem belülről kezd tisztázódni, hanem gyakorlatilag a piac és a politika akarja megvásárolni. Közben ott van az internet világa, facebook-profil, insta-profil, ez is, az is te vagy, de ki vagy valójában? Ekkora nyomás feloldja tehát az identitást, ugyan érthető, miért nem könnyű feladat megtalálni magad. Az Evolúció nem holokausztfilm, hanem a 21. századi szétzuhanó identitás kérdésével foglalkozik.

CÍMKÉK: