Búcsú Kovács Dezsőtől
Kavarognak az emlékeim, de inkább csak óvatos, elvont kavargással, nem akarok benyitni a hozzájuk vezető összes ajtón.
fotó: Szkárossy Zsuzsa
Dezső az egyik legrégebbi barátom, régebbre visszavezethető barátság nem is lehet: babakoromban ismerkedtünk meg. Innen elágazva nem is csoda, hogy sok ajtó vezet ide-oda az emlékezés folyosóján. Aztán, persze, immáron kognitívebb változatomban újra megismerkedtem vele, szüleim jóbarátjaként. Végül kiforratlan, gimnazista kiskamaszként, futári minőségemben, anyám kéziratát (írógépelve) vihettem neki vagy leendő kézirathoz recenziós példányt tőle – nem emlékszem jól, ő talán tudná pontosabban. Szokta tudni pontosabban. Figyelmesen, részletesen emlékezett fontos dolgok körülményeire is, általában is érdekelték a körülmények, dolgok háttere, emberek kontextusa, az a bizonyos nagy egész. De ezekről majd később.
Mindenesetre dilettáns gimnazista folyóiratkísérletem egy példányát bizonyosan elvittem neki, ő pedig, elolvasva a gyermeteg kiadványszerűségben valamely írásom, látott bennem valamit (hogy miből és mit láthatott, felfoghatatlan), és cikket íratott velem a Kritikába, mikor még nagykorú sem voltam. Atyai jellegű barátságát és írásaim szerkesztői egyengetését innentől afféle életjáradékként tudhattam magaménak. Ez nem az én történetem, hanem kulturális újságírók, szerkesztők és művészek generációié – soraimat most egy olyan fórumnak küldöm el, melynek szerkesztőségéből, szerzőgárdájából már mind kevesebbeket ismerek, új nevek, arcok adták egymásnak a kilincset az elmúlt években is szakadatlanul; bizalmam feléjük mégis teljes körű: Dezső szemével választattak ki, tőle tanulták a szakmát, és, ami fontosabb: mellette, vele együtt dolgozva. Fáradhatatlan figyelemmel követte a mindenkori legfiatalabb tehetségeket. Később, immáron az Art7-et alapítva, megtisztelt azzal, hogy a legelsők közt osztotta meg velem színvonalában régi vágású, online formulájában viszont túlgyorsult életünkhöz igazított kulturális portálja terveit, melyek meghatottak, de, nincs mit szépítenem, együttérzőn megmosolyogtam őrültnek tetsző ötletét, ad notam: az is bolond, aki ma Magyarországon kulturális portált tervez indítani. Ha jól számolok, két etapban összesen épp hét évet dolgozhattam bizalmas kollégájaként, rovatvezetőjeként e fórumon.
Sok mindent lehetne mesélni ezekről az időkről, de egyelőre az emlékezetnek csupán egy ajtaját nyitnám résre. Egyeztetjük a rovattükröt Dezsővel (ez nem egyedüli emlék, hanem sok-sok ilyen eset általánosodott csoportja), én hadarom, melyik könyvről milyen határidővel ki vállalta a kritikát – hadarni kell, hiszen hosszas a felsorolás, Dezső azonban folyvást megakasztja, összetéveszthetetlen „ácsi!”-kkal. Ki a cikkszerző? Honnan ismerem, mit tudok róla? Írt már korábban valahova? Ha igen, kikről mit, mely hasábokon? Hány éves, hol tanult? És így tovább. Jót derültem, értetlenkedve, akkoriban ezeken a kérdéseken, ahogy idétlenségekre hajlamos képzeletemben kávéházi jelenetünk pár évtizeddel korábbi, groteszk kémfilm paródiájává nemesedett. Adtam hát Dezső képzeletemben titkosügynöki kérdéseire rövid káderjelentésekként megélt válaszaimat, s csak évek távlatából értettem meg igazán: a szerkesztő, a tanár, a kritikus és főképp a mindenkori tehetségek felhozatalát pásztázó értelmiségi szervező, egyszemélyes iskola felvételi eljárásának első köréhez asszisztáltam épp.
Miután távoztam az Art7-től, a lap továbbra is (legalább az én számomra) új és új nevekkel színesedett, egytől egyig viselve a megelőlegezett minőséggarancia megkülönböztető jegyét: Dezső legapróbb részletekre kiterjedő, de kiváltképp a fő komponensre, a tehetség potenciáljára fókuszáló, kitüntető figyelmét.
fotó: Simara László
Még egy ajtón bekukucskálok, de ezen már óvatosabban, éppen csak résnyire vagy csupán csak a kulcslyukon. Elvégre szörnyű emlékeket rejt, kollégák, bajtársak, jóbarátok lassan tömegsírrá terebélyesedő hiányaiét. Az Art7, mint annakidején megálmodtuk, régi vágású kulturális fórum, ilyetén minőségében pedig elkerülhetetlen, hogy nekrológokat, elhunyt kollégákra emlékező írásokat is közöl. Morbid és rémes ilyenkor a szerkesztők feladata. Felkérni valakit ilyen írás elkészítésére, eleve, kitalálni, kit kérjünk fel, kit ki búcsúztasson, kire ki emlékezzen (s arra az eshetőségre, ha nem vállalná: ki legyen akkor hát helyette), adott esetben a szerkesztőség nevében ki írjon visszaemlékezést. Rémesen utáltuk, érthető okokból, mikor ilyen egyeztetésekre került sor, s minél inkább személyesen érintettek voltunk egy-egy veszteségben, annál kevésbé és nehezebben akaródzott a szánkra (klaviatúránkra) jönni a szó. Ebben is hasonlítottunk Dezsővel, a búcsúzásra való képtelenség bénító vonásában. Többrendbeli emlékem, ahogy egymást kérleljük: ezt vagy azt az ilyesféle búcsú- avagy emlékező írást a másik vállalja el – nem érezvén magunkban az erőt, hogy az emlékezés csarnokának frissiben átadott egyik-másik folyosóján végignyitogassuk az ajtókat. Nemigen helyezhettünk volna a másikra súlyosabb terhet, mint annak felismerését, hogy ha egyikünkről ilyen sorokat kéne írni, nem utasítható vissza e rémes feladat, akkor sem, ha sehonnan sem kapunk rá hivatalos felkérést.
Most hát le kell írnom, nem tehetek másképp, múlt időben, befejezett múltban, hogy elvesztettük Kovács Dezsőt. A kiapadhatatlan érdeklődésű színikritikust, aki mindig a jóra, a sikerültre fókuszál inkább, de épp ezzel összefüggésben a hibát, a kevésbé sikerültet is mindig, következésképpen észreveszi és – elegánsan, finoman – felmutatja. A szerkesztőt, aki, miután hosszú éveken át szerkesztette a nyomtatott magyar sajtó közelmúltjának egyik legfontosabb, méltán nagy nevű, egykori folyóiratát, a semmiből épített egy másikat az internet ingoványos közegébe leverve szimbolikus cölöpöket, melyek körül lassan egész kikötővé, oázis létesült. A tanártól, aki mindenkire, mindig kíváncsi volt, nem fölényesen, hanem szelíden, saját példájával oktatott – messze nem csupán a katedráról. A figyelmes olvasót, halkan is diszkréten, de mindig lényegre tapintó beszélgetőtársat, a fanyar humorú, anekdoták végtelen antológiáját előszeretettel fel-felnyitni képes, magáról beszélni nemigen szerető, a másik iránt viszont folyvást, őszinte figyelmességgel érdeklődő jóbarátot. Utolsó személyes találkozásunkkor, mely inkább volt véletlen összefutás, mintsem előre megbeszélt alkalom, egy Hegedűs a háztetőn előadásról áradozott, nem csupán nekem és láthatóan még teljesen az elementárisként megélt élmény hatása alatt. Személyes invesztáltsággal mesélt róla, a díszlet, az előadás, a szereposztás, a zene, a színészvezetés bravúrmegoldásairól. Lényegében a hogy vagy, mi van veled kérdésekre válaszolt elragadtatott, élőszóban elmondott színikritikájával. Más személyes, vele kapcsolatos dolgokra még harapófogóval húzkodva is alig-alig, egy-két szó erejéig lehetett csak rávenni, hogy kitérjen. Örömeiről, bánatairól, élete fordulópontjairól csak kitüntetett pillanatokban, a bizalom nagyon erős kötelékének meglétében mesélt, ritkán és tudtommal keveseknek.
Lassan, óvatos mozdulattal teszem be a résnyire megnyitott ajtókat, mint aki mások álmát félti, nyikorgástól, csapódástól. Okkal teszek így, mert az emlékezés csarnoka nem kihalt és üres, rengetegen járunk épp erre. Mind, akik ismerték Kovács Dezsőt, mind, akikkel szakmai és – szemléletében ezzel összefüggésben – személyes, emberi relációk szövődtek. Nem is illik hosszan elidőzni az emlékek soránál, akár tömött múzeumban, egymás sarkában lépünk. És ez mindennél többet elmond arróĺ, akiről most ezeken a hasábokon megemlékezünk.
Nyugodj békében, kedves barátom, bölcs főszerkesztőm. Köszönöm, hogy ismerhettelek.
