KOSZORÚ

Kovács Dezsőhöz, az Art7 alapító főszerkesztőjéhez és örökös mentorához

A HALÁLHÍR PILLANATA
In memoriam Kovács Dezső

nem tart itt fönt már semmi
el innen, innen el menni
elpártolt évek után vesződve
kis nyiladékon vissza a földbe
hol kuporogva agyaggá válva
vándorbot nélkül megszelídülni
és elmerülni, elmerülni

Mohai V. Lajos

Utolsó beszélgetésem Kovács Dezsővel: „Hogy vagy?” „Holnap meg fogok halni.” – Nem hittem el, – és elment, az utolsó barát.

RIP

Almási Miklós

Dezső volt az első, aki meglátott bennem valamit, aki szakmailag nem csak tanított és lehetőséget adott, de felemelt és büszke volt rám. Én pedig büszke voltam – és vagyok – arra, hogy része lehetek a közösségnek, amit megteremtett. Tőle tudom, hogy milyen a jó színház, hogy mit jelent jó embernek lenni. Mert Ő nagyon jó ember volt.

Bécsi Éva

1987 óta ismertem, először szerzője voltam a Kritikának, 1991. januárjától rovatvezetője es képszerkesztője. Tíz évig – amíg a Nagylexikon művészeti vezetését el nem vállaltam – ültünk egymás mellett, akkor már kicsi volt a szerkesztőség. Cikkeket utána is küldtem a Kritikának, egészen annak megszűntéig. Szerettem és hatalmas a veszteségem a halálával.

Józsa Ágnes

Azon a képen egy négylábú áll az ölében (az enyém). Nem szerette a macskákat. Bár ezért az egyért sokat tett. Megjelentetett egy könyvet, aminek a főszereplője volt. Imígyen az örök macskamezőkön örökké hálás lehet neki. És most – hogy így – akár meg is látogathatják egymást. Vagy ki tudja…
Dezső, bújj az utolsó ünneplődbe és szeresd a macskákat is (jól jön az ott), hisz annyi mindent szerettél. Színházat, barátot, irodalmat, szenvedélyt, emberi nagyságot. Ha kellett, az alkoholmentes sört is. Vigyázzon rád 7 múzsa.
Megyünk majd.

Kállai Katalin

Barátom, Dezső

Tanulhattam tőle nyitottságot, szeretetet, megértést, kíváncsiságot – azt, hogy hogyan kell dicsérni – soha nem föladni, szívósan kutatni a művészi igazságot is. Régóta ismertük egymást, régóta figyeltünk egymásra – hasonlóan láttuk a bennünket körülvevő világot és szűkebb szakmánkat is.

Abban viszont nem voltunk hasonlóak, hogy ő sokkal türelmesebb volt, sokkal inkább képes volt több oldalról vizsgálni a vita tárgyát – amikor én indulatosan fölfortyantam valamin, ő akkor is higgadt tudott maradni, igyekezett megérteni a másik nézőpontját is.

Bocsáss meg, drága Dezső, hogy ebben a pár sorban nem a gazdag életutadat méltatom, hanem azt az emberei-szakmai tisztességedet, a nekem sokat jelentő barátságodat, ami annyira jellemző volt rád, és ami nekem olyan sokat jelentett.

Tegnap óta ez zakatol a fejemben: ki lesz most már a barátom?

Lőkös Ildikó

MEGSZABADULVA MINDEN JELENIDŐK KÖTÖTTSÉGEITŐL

Dezső szelíd elvárása, alaptétele a filológiai pontosság. „Szövegeidet a lehető legnagyobb rendben, a legtisztábban és legérthetőbben hagyd az utánad következőkre” – mondja. Dezső lassan beszél, a képzelet és a valóság határán egyensúlyoz, mint mikor két óceán mérhetetlensége egybeér. Lassan beszél, s ebben a lassúságban az irántad kifejezett megbecsülést érezheted. Átgondoltságával a te időd értékére ügyel, nem pazarol, de nem is bízza a megértés valódiságát a véletlenre. A színházban hisz. Hisz a színházban, ahol a megírt szöveg, a retorika, a poétika, a stilisztika, a nyelv és a képzőművészet együtt él az emberi testek mozgásával. Izzadsággal, illatokkal, szagokkal akár. A színház sűrű levegőjével. Ahol a játék, az indulat és a pontosság egybeér. Dezső szelíd, ám határozott. Határozott figyelme és teljes európai – legkiütközőbben Kárpát-medencei – műveltsége, irodalmi, művészeti, színházi ismeretei kiváló kritikussá tették, hogy azután szelíden az előadásokról, alakításokról írt esszék műfaja felé forduljon, így választva le magát minden jelenidők kötöttségeiről, megszabadulva ízlésbeli vonulatoktól és olykor tudomásul vehetetlen szempontoktól, így téve igazán személyessé önnön színházi világát. „Színház az egész világ…” – Kovács Dezső ehhez a teljes világhoz intézi lassú szavait, félig leeresztett szemhéja mögött minden darabok élettel kavargó látomásaival.

Fábián István

Köszönettel tartozom Neki, ugyanazért, amiért sok más fiatal társam is. Nemcsak közölte az írásaimat, de szóba is állt velem, beszélgetett, meghallgatott, majd egy ponton túl fel is hívott csak úgy, vagyis kitüntetett atyai figyelmével. A mesterem lett Ő, aki írástudásra, figyelemre és emberségre tanított. Örülök, hogy felfogtam, mekkora szerencse ért, hogy szellemi nagyapám vagy nagybátyám ez a férfi. Köszönet, köszönet még egyszer és még ezerszer.

Sokan leírták, hogy milyen remek kritikus és ember volt. Én csak azt szeretném ehhez hozzátenni, hogy élni is nagyon szeretett. Szerette a fehér borokat, a tollászkodó kacsákat, a vízen játszó nap- vagy holdfényt, Bágyogszovátot, a Rábát, a gyerekkorát, a finom vacsorákat, a pontosságot, a kellemesen hűvös nyári estéket. Szeretett mesélni és másokat is meghallgatni. Szerette a mértékletességet és a cinkosságot is, ám nem állhatta a hamissággal közös ügyeinket romba döntő hatalmakat.

Szeretett velünk és köztünk lenni és most itt ülök, ahol utoljára ültünk együtt és szívesen siratnám őt, de az aszály elapasztotta a könnyeimet is. Űr maradt utánad Dezső.

Kocsis Marcell

Egy lélek kihunyt

Szél mozgatja a leveleket, lehullanak a szárazak, éltek eleget. A meleget, 23 fok, s lassan kúszik fölfelé, nem is érzem a hűvösen simogató szélben a teraszon. Olyan gyönyörű minden, hogy itt és most, legalább is ilyenkor kéne meghalni, belesimulni ebbe a gyönyörűségbe…és újra anyaggá válni fájó lélek nélkül. A madarak is csendesek, néha csirpent csak egy-egy, tán barátka madárka, feketerigó vagy pinty. Kókák-kukák, mint én.
Szól a telefon: hír, hogy hajnalban eltávozott egy lélek. Alig ismertem. Egyszer, két éve tán elvitt kocsival Lajos egy barátjának kiállítás megnyitójára egy bájos kis zsákfaluba, Nógrádba. Egész úton hajdani intellektusommal igyekezett kapcsolatot teremteni, vagy inkább villogott előttem, a jó karban lévő késő hetvenes előtt, akinek látta a videóját, amelyen egy jóga-hevederen lóg fejjel lefelé.
És aznap hajnalban halt meg, amikor azt gondoltam, ma lenne érdemes meghalni, olyan szép a világ.

Szendrő Borbála

Az első találkozásunkkor legalább három órát beszéltél nekünk a színházról. Sose fogytak ki a történetek; ha színházról volt szó, megállt az idő. Behúztál bennünket a világodba, és szárnyakat adtál nekünk. Igyekszünk méltók lenni ehhez a gesztushoz. Valahol bennünk örökké szólnak majd a történeteid, a tanításaid, és abban is biztos vagyok, hogy egyszer majd együtt folytatjuk onnan, ahol most abba kellett hagynunk…

Szabó B. Eszter

Drága Dezső! Eljött a kényszerű, a végleges búcsú ideje. Nehéz lesz nem felhívni Téged, hogy átbeszéljük a friss előadásokat és a lap ügyeit. Nem kérdezhetem meg többé hogy érzed magad. Nagyon szépen köszönöm az elmúlt 20 évet, amelyet előbb a Kritika című, társadalomelméleti és kulturális folyóiratnál, később az ART7 portálnál töltöttünk együtt munkatársakként. Tanítványod, kollégád és barátod búcsúzik Tőled….

Szekeres Szabolcs

Sokkal több nekem, mint kritikusi munkám elindítója és legfőbb mentorom a szakmában. Dezső közeli barátom, rengeteg jó sztoriban és közös kalandban társ és tanítóm, aki nélkül ma nem tartanék ott, ahol. Többet köszönhetek neki, mint amit akár egy esszé elbírna, nemhogy ez a pár sor. Így itt álljon csak ennyi: emléked mellett az ART7 is örök!

Harsányi Domonkos