Fittler Katalin búcsúzik Kovács Dezsőtől
Csaknem fél évszázada találkoztam először Dezsővel, amikor a Kritika szerkesztőségébe került – nem kis idő. Annál meglepőbb (habár napjaink személyes kommunikációs viszonyainak ismeretében talán nem is annyira), hogy leginkább perc lehet a mértékegysége „érdemi” beszélgetéseinknek.
Alig több mint egy éve, hogy megtudtam: az általános iskola után szívesen tanult volna tovább a konziban, ámde akkor éppen nem volt felvétel trombita szakra. Módosult tehát korán egy potenciális pályaív, miközben a zeneszeretet nem csökkent.
Közös koncerthallgatási alkalom kellett ahhoz, hogy kiderüljön annak a viszonynak a bensőségessége, amely szakmabelieket megszégyenítő „értő” zenehallgatást eredményezett. Nem túlzás azt állítani: megélte a zenét. Ettől kezdve energiát nem kímélve kerestem az alkalma(ka)t a folytatásra, mert a közös zenei élmény ilyesfajta megosztása ritkaságszámba megy! De a mindennapok időmalmában minden igyekezet kevés eredménnyel járt – de az élmény sohasem maradt el. Mondhatni, szinte felülmúlta a zeneit! Éppen ezért ezek a koncertet követő percek (egy alkalommal: órák) a minőségük által felértékelődtek – és mostantól a befejezett múlt részesei lettek.
Dezsőt „megszólította” a zene, és ezért a megszólításért mindig hálás volt az előadóknak. Marton Éva, Netrebko – állócsillagok zenei világának térképén. És most már immár örökre beteljesületlen marad a vágy, hogy még egyszer élőben hallhassa Schiff Andrást. Beszélgetéseink egyik „vezérmotívuma” volt, hogy említettem: készülök Salzburgba, ahol majd hallom Schiffet – és jött, szinte megfeledkezve a realitás korlátairól, a vágy: bárcsak jöhetne ő is. Aztán részben neki szánt élménybeszámoló volt a leadott anyag, a kritikának aligha nevezhető elragadtatás szavakba öntése – és mindig ott volt a remény: esetleg személyes találkozás során részletezni mindazt, ami valójában megoszthatatlan.
Szubjektív kategória az idő, egy életen át gyakoroljuk a beosztását. De mindhiába: ebben a „gazdálkodj okosan” játékban ritkán érezheti magát valaki nyertesnek. A veszteségeket annál inkább érezzük, kiváltképp, amikor egy-egy játszma végzetes befejezettségével szembesülünk.
Dezső ritkán engedett bepillantást belső életébe – tette a dolgát, sokrétűen élte szakmai életét, s amellett ritkán engedett az időt-megállító csábításnak, hogy magánember legyen. Legutóbbi (két éve (?) megjelent) kötete inspirálóan hatott publikáló-kedvére: gyakori megjelenéseket tervezett, fokozva munkája intenzitását. Ilyen ambíciók mellett tiszteletteljesen visszalép a közös-élmény-kereső – aki ezt a gesztusát élete-fogytáig bánja. Mert magát fosztotta meg egy értékes barátság közös perceitől. A szeretet: önzés. Az önzetlenség ezúttal a veszteséglistát növelte. Mindörökre.
