Neil LaBute: Valami csaj(ok) / Rózsavölgyi Szalon
A szerző édesbús tévedése ez a darab…
(spoiler spoiler hátán!)
Őze Áron, Pokorny Lia Fotók: Éder Vera
Aki pocsékul ír, az egyéb bűnökre is képes.
Példának okáért tizennyolc évesen rútul elhagyja gyerekkori szerelmét. Máskor meg szemrebbenés nélkül megdugja a főnöke feleségét. A későbbiekben pedig beleszeret (vagy mégse?) igaz szerelme ikertestvérébe. Mindez a szemünk láttára tudódik ki, a történet szerint ugyanis egy nóném író, közelgő esküvője előtt, sorra invitálja régi szerelmeit egy eldugott szállodaszobába. Az már az első pillanatban kiderül róla, hogy az átlagosnál valamivel középszerűbb figura, az csak később, hogy wannabe író létére csapnivaló az írásművészete. Képzeljünk el egy középszerű darabot egy középszerű íróról.
Innentől akár még mulatságos is lehetne.
De inkább kissé unalmas színpadi darab. Ezzel együtt volt egy rövidke virágzása. 2005-ben bemutatták Londonban, 2006-ban az Off-Broadway-n, és egész estés film is készült belőle. (A detroiti születésű LaBute nem csupán színházi szerző, de filmrendező és forgatókönyvíró is egyben, az ő nevéhez fűződnek a Férfitársaságban, a Költői szerelem, a Kínzó közelség című, hullámzó színvonalú mozik.) A messze földön híres színikritikus, Michael Billington tömör egyszerűséggel így fogalmazott a londoni bemutatóról: Olybá tűnik, azt próbálja elmesélni nekünk, amit már amúgy is tudunk. („It seems to tell us things we already know.“) https://www.theguardian.com/stage/2005/may/25/theatre
És láss csodát.
A Some Girls – Valami csaj(ok) – magyarországi bemutatóját egy rendezői ötlet menti meg. Ugyanaz a színésznő játssza mind a négy női szerepet. Az elképzelés remek, a megvalósítás viszont hagy némi hiányérzetet.
Németh Kristóf rendezése finomabbra hangolhatta volna a különbségeket a nőalakok között, hogy a váltások aztán annál életszerűbbek, ütősebbek legyenek. Ám úgy tűnik, inkább csak ráerősített a figurák rikító különbözőségeire. Erre vallanak a vállaltan színpadias sminkek, a jelmezek túlzó, realitáson túli szélsőségei. (Példa erre az első nagy szerelem, a gimnáziumi időkből ott termett Sam, a kontraszt kedvéért homlesznek öltöztetve.) Ennek ellenére – és ezzel együtt – Pokorny Lia jókedvű komédiázása megsejtet valamit a színművészet (mint olyan) eredendő játékosságából. Abból a kiapadhatatlan örömforrásból, amely a színésznő éteri mosolya mögött rejlik. Ezzel a mosollyal az arcán ripacskodik, haknizik, reflektál viharosan önmagára, hogy aztán hirtelen elmélyüljön a karakterben, egyetlen gesztusába régvolt tragédiákat rejtsen, egy futó pillantással teljes sorsokat idézzen meg.
A szereposztás tehát hibátlan, más kérdés, hogy a színházi comme il faut szerint megvannak a maga következményei.
Jó lenne például szimplán csak megsejtetni – a szövegben erre értelemszerűen nincsenek utalások – miért van az, hogy egy látszatra átlagos férfi, hosszú szerelmi élete során, mindig egy fél fejjel magasabb nőt választ…
Őze Áron férfifigurája tipikus kontraszerep. Szűk mezsgyén mozogva lehet csak élettel megtölteni. Őze megtölti. Egy pitiáner, mondhatni szánalmas figura plasztikus képe bontakozik ki előttünk. Kortól, társadalmi környezettől függetlenül.
Akárhogy is, a szerző édesbús tévedése ez a darab.
És ettől nem menti meg semmi. Engem például érdekelne, hogy szegény írónk meglehetősen viharvertre öregedett első szerelmének miért az a legfőbb gondja, hogy a gimnáziumi évkönyv hányadik oldalára került az a lány, akivel anno megcsalták. A rejtély elsőre kiváló írói fogásnak tűnik, mert bármily banális, valahogy mindvégig izgalomban tartja a nézőt.
Aztán soha nem derül ki.
