Nem az egykulcsos szimbólumok világa

|

Tennessee Williams: Üvegfigurák / Radnóti Színház

Az alkotók számára az látszik fontosnak: kinek-kinek milyen túlélési lehetőségeket kínálnak a múlt terhei és a jelen nyűgei, a vonzások és taszítások formálta mindennapi taposómalom.

Kováts Adél, Porogi Ádám         Fotók: Dömölky Dániel

Tennessee Williams drámáit, azt hiszem, nagyjából ugyanazokért a jellemzőkért szokás  szeretni, mint amelyekért elutasítani. Többnyire persze nem irodalom- vagy színházesztétikai megfontolásokból kifolyólag, hanem pusztán zsigerből: az előadások kiváltotta közvetlen hatások nyomán. Az Üvegfigurák, a szerző első darabja, magán hordoz egy sor olyan jellegzetességet, amelyek afféle áruvédjegyként további munkáihoz is hozzákapcsolódnak. A Radnóti Színház bemutatójának egyik legfontosabb erénye, hogy – miközben a williamsi túlmagyarázgatásból, a könnyen ragacsosságra csábító érzelmi megcsordulásokból a lehető legtöbb felesleget leveszi – távolságot tart mindenfajta tanulságkereséstől. Ábrázolásmódjaként felvállalja a finoman kidolgozott pszichológiai realizmust, amelyet sok humorral sző át, és nem hatódik meg attól, hogy az író azt állítja magáról: ő a realizmusnak – akármit jelentsen is ez – költői válfaját műveli.

Magam elég sokáig úgy találtam: bármekkora sikerszerző is Williams, közhelyesség felé hajló élethelyzeteivel engem csak nem sikerül megszólítania. Talán az idő járt el felette, gondoltam. Aztán két évtizede találkoztam a Szász János rendezte nyíregyházi A vágy villamosa előadásával, amely – gyönyörű képeivel és a színészi viviszekció máig emlékezetes megoldásaival – az előbbiek átgondolására késztetett. Tovább erősítette az élményt a Radnóti Színház néhány évvel ezelőtti  Zsótér Sándor rendezte bemutatója (bár szövegkezelési ötleteivel nem tudtam teljesen azonosulni). Az előadás ugyanezen darab helyzeteinek kapcsán vallott nagyon őszintén és kíméletlenül az emberi kapcsolatok természetéről, középpontjában – csakúgy, mint most, az Üvegfigurákban – Kováts Adél remek alakításával.

Kováts Adél

Valló Péter rendezése nem az elhíresült williamsi önéletrajzi ihletettséggel foglalkozik. Az alkotók számára az látszik fontosnak: kinek-kinek milyen túlélési lehetőségeket kínálnak a múlt terhei és a jelen nyűgei, a vonzások és taszítások formálta mindennapi taposómalom. Az anya és két gyereke alkotta család sűrűre szőtt érzelmi hálója nem könnyen enged, még ha túl erősnek is érződik ez a szorítás, és talán nincs is olyan lehetőség, amely ne a többiek módszeres kikészítésével járna.

Az érzékeny darabközelítés egyik fontos pillére, hogy Barabás András új fordításának segítségével modernizálta, szikárította a szöveget. (Dramaturg: Morcsányi Géza.) A másik lényeges elmozdulás, hogy a darab idősíkjait az előadás közelebb hozza a mához. Amikor a narrátor az 1980-as években idézi fel a ’60-as években történteket, olyan időkbe kalauzol, amelyekhez a legtöbbünknek valamilyen formában személyes kötődése is lehet,  akár közvetlen emlékek, akár családi hatások, vagy akár innen-onnan összegyűlt benyomások révén. A Benedek Mari tervezte ruhák és a Horváth Jenny által kialakított szobabelső egyszerre tűnik ismerősnek és talán kicsit nosztalgikusnak is, miközben még az akkori idők kelet-európai vágyakozását is megidézi a tengerentúli élet kellékei iránt. Különös hangulatot teremt, hogy a zenék nemcsak az ábrázolt korokba, hanem azoknál régebbi évtizedekbe is visszavisznek; jól esik Laurával tartanunk, aki olyan boldogan von hangfüggönyt maga köré szülei generációjának muzsikájából. (Mivel a szórólap nem tüntet fel válogatót, az összeállítás feltehetőleg a rendező ízlését dicséri.)

A darab írásának korában még különlegességnek számító színpadi narráció helyzeteit – amely elég sok előadást segített már a színpadi epika unalmába fulladni – szintén sikerül az előadásnak helyén kezelni. Nagy szerepe van ebben a Tomot megformáló Porogi Ádámnak, aki hibátlanul oldja meg a kint is vagyok, bent is vagyok kettősségét és átmeneteit. Narrátorként szarkasztikus, önironikus felütéssel kezd, majd a továbbiakban is sokat épít arra az ellentétre, amely az elbeszélő intellektuális távolságtartása és fiatalkori önmaga érzelmi-indulati működése között feszül. A színpadi világok közötti átváltást kiváló díszlettervezői megoldások segítik: a színpadi tér meghatározó elemei a mobil falak, amelyek  zsinórfüggönyei könnyedén átjárást engednek időkön és tereken.

Lovas Rozi, Porogi Ádám

Hogy egy ponton túl meddig szikárítható az anyag, annak lehetőségei nyilván behatároltak: a címadó metaforát nem lehet teljesen kiiktatni. Az előadás azonban minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne az egykulcsos szimbólumok világa felé vegye az irányt. Az üvegfigurák gyűjteménye mint jelkép itt kevésbé kap hangsúlyt, sokkal inkább köznapi valójában mutatkozik meg, amelynek tagjait életre kelti és babusgatja a magába zárkózó, gyermeteg lelkű későtizenéves. A testi fogyatékosságtól és pszichoszomatikus zavaroktól gyötört lány portréját Lovas Rozi nagyon érzékenyen, az érzelgősséget elkerülve rajzolja meg.

Tom elbeszélésének, s így az előadásnak is az anya figurája áll a középpontjában. Kováts Adél Amandája a családanyák és az elhagyott feleségek játszmakatalógusának megannyi tételét elővezeti: hol „bezzeg én” típusú mártír, hol erőszakos mindentudomka; legendákat dédelgető, klimax közeli szépasszony és mindig sértett áldozat. Az az anyatípus, aki puszta szeretetből tökéletesen agyonnyomja gyerekeit, mégpedig anélkül, hogy valaha is eszébe jutna szembenézni bizonyos tényekkel. Eltart magától minden felelősséggyanús helyzetet; a múlton merengve a jövőbe hazudik. Reménytelen megmaradni mellette.

Tom, mielőtt végleg szétesik, a menekülést választja – Porogi kétségtelenné teszi: nem lehet más útja. Laura viszont, már csak fogyatékosságai okán is, maradni kényszerül. Lovas Rozi megmutatja, hogy ez a szeretettel teli, retardált lélek milyen távol van attól, hogy belegondoljon: neki is joga volna boldognak lenni. Miután pedig lezajlott a családja által összehozott, balul sikerült találka a kedves, segítőkész és vonzó, ám nem éppen állhatatos Jimmel (Nagy Dániel Viktor érzékeny alakítása), még kevésbé vár bármit is a jövőtől.

Lovas Rozi, Kováts Adél

A Radnóti Színház Williams-előadása nemcsak azt példázza, hogy a drámairodalom alkotásainak színházi szempontú megítélésére mennyire visszahathat egy-egy bemutató minősége. Arra is rámutat: milyen mesterséges törekvés éles határvonalat húzni művészszínházi és úgynevezett népszerű színházi célok között. Hiszen esztétikai élménnyé, művészi élvezetforrássá válhat bármely darab magas színvonalú adaptációja is – amelyben minden a helyén van, a szöveggel kapcsolatos dramaturgi szigortól a színpadi formavilágon át a színészvezetés precizitásáig és legfőbb helyen persze a kivételes minőségű színészi alakításokig. Nincsenek kétségeim: az Üvegfigurák hosszú széria elé néz a Nagymező utcában.

CÍMKÉK: