Színházkörkép a Művészetek Völgyéből

|

RS9, Globe, Tünet Együttes

Kócos fesztivál, kies völgyek és dombok, kergetőző kutyák és gyerekek, az éjjeli Csigabuszra váró szerelmes fiatalok: többek között ezek a július 20-a és 29-e között megrendezett 28. Művészetek Völgyének legmegkapóbb vonásai.

Folyóügy – RS9 Színház         Fotók: Kósa Boglárka

A három faluban tartott, áttekinthetetlenül sok programot kínáló fesztivál már abban is eltér legtöbb társától (bár tudjuk, hogy szerencsések vagyunk, hiszen hazánkban sem áll már ebben a műfajban egyedül a Művészetek Völgye), hogy Kapolcsra lassítani érkeznek az emberek. A százszámra tolakodó lehetőségek közül választani kell: emiatt metszetszerűvé válik az élmény, esetlegesek a Völgyből érkező tudósítások is. Ez a potenciális élménygazdagság még egy sajátos jellemzővel ruházza fel ezt a tíz napot– a döntéseink függvényében láthatunk jó vagy kevésbé jó színházi előadásokat is.

Ugyan mind Kapolcson, mind Vigántpetenden találkozhatunk színházi produkciókkal, de a Völgy „színi fővárosa” egyértelműen Taliándörögd: az SZFE Globe, a Nemzeti Szín-tér és a Színház Színpad is a Kapolcsnál sokkal békésebb völgyháti falucskában rendezkedett be; ide érdemes átmenekülni, ha a központban hétvégére fullasztóvá válik a tömeg és az átutazó turisták zaja.

„Hívása fontos számunkra”

Nyaranta a taliándörögdi művelődési ház belső tere változik át Színház Színpaddá: ezen a színpadon adták elő az RS9 Színház játszói a Braun Barna által írt és Csáki Rita rendezte Folyóügy című, leginkább abszurdnak címkézhető drámát. A kortárs egyfelvonásos a való életből átemelt, mindenki számára ismert szituációkat sarkított ismerősségük segítségével nyomasztóvá, olykor pedig, a túlzás eszközeit erre is felhasználva, nem várt helyeken humorossá.

Az előadás az első pillanattól kezdve autópályasebeséggel halad: a színészek már a térben állnak, hangjukkal hívásfogadókat és bántóan éles telefonhangokat szórnak maguk elé. A konvencionális cselekménnyel nem rendelkező történet fő szálára, legalábbis a központi motívumra, a cím is utal: egy telefonos ügyfélszolgálat munkatársa hív fel embereket, akik előbb vele, majd másokkal sem találják a használható kódot, közös nevezőt, emberien szóló hangot. A szavak is pengeként, durván hatolnak felénk, a színpadon álló alakok pedig vívnak vele, néha kiejtik kezükből, máskor pedig saját magukba szúrják. Érdekes, hogy ebben a folyamatban alig van, legalábbis alig látszik szerkesztett ív: az első pillanattól kezdve durván elidegenítőek a benyomások.

Folyóügy – RS9 Színház

A folyton manipulált díszlet minimalista, a kosztümök jelképesnek is csak jóindulattal nevezhetők, de ez a pőreség bármi másnál jobban passzol a rögvalóság kifordításához, egy egyszerű jegyellenőrzés pokollá váló egyszerűségéhez, a taxisofőr magányához, a nagyothalló néni üvöltő tévéjéhez. A színészek legfőbb fegyvere valóban a hangjuk, amivel zajokat kreálnak: egyszer valami nedves csattog, máskor pedig a körúti villamos csenget ránk. Az egymásnak stafétaként dobált gegek hosszú sora nyomasztó, de az időben elhintett viccek felszabadítanak; ugyanakkor egyes elemek annyira elnyújtottak, hogy percekbe nyúló üresjáratok is akadtak, amik levontak a száguldás vad értékéből, pedig a valódi kérdésfelvetés hamar megszületik: ugye ezek nem a közép-európai hétköznapok?

Hiába haltak

Az SZFE Globe faterme a budapesti színművészetisek felségterülete, ennek megfelelően merész és kiszámíthatatlan, e két tulajdonság minden természetes előnyével és hátrányával. A faszínház egyik, különösen érdekesnek ígérkezett előadása Euripidész Helenéje volt, amelyet Szokol Judit alkalmazott színpadra és eredetileg az Ódry Színpadon mutattak be.

Helené – SZFE Globe

A produkció a beavatószínház műfaját értelmezi újra; egy darab elkészültének különböző fázisaival adós marad, de a trójai mondakör alapján született, egyes jegyeiben formabontó Helenét ízekre szedve mutatja be. Ebben a sebészi műveletben Karsai György színháztörténész és filológus a kalauzunk: nála avatottabb révészt nem kívánhatunk, ám az általa a nézőkre zúdított információözön, különösen az előadás elején, majdnem megoldhatatlan feladat elé állítja a befogadót. A fiatal hallgatóságnak, akik amúgy is kevésbé vannak kondicionálva erre az ingerre, majdhogynem megoldhatatlan feladatot jelent ennek, a cselekményt folyton folyvást megszakító adathalomnak a rendszerezése és megértése; más kérdés, hogy talán enélkül, érzetekre hatva is működhet az előadás.

Az informatív kommentárok azonban sikeresen adják vissza az ókorban is botrány övezte dráma dramaturgiai különlegességét; napjainkban is léteznek kurzusok, amik ezt a sajátos fordulatot saját legitimációjukra veszélyesnek éreznék és bizalmatlanok lennének vele szemben, ugyanis a Helené ars poeticája pontosan a valódi fennkölt alap hiánya. Euripidész szerint Trójába Paris herceg nem a spártai királynőt, hanem annak árnyalakját hurcolta, akit Héra teremtett a görögök megtévesztésére: hiába haltak meg tízezrek a legjobb harcosok és férfiak közül, Odüsszeuszék a semmiért vívták a hosszú háborút.

Helené – SZFE Globe

Ennek a történetnek a Taliándörögdre tájoltatott előadás csak a darabos keretét nyújtja át, de többet nem is szeretne vállalni. A kommentárok közötti jelenetek kezdetben szögletesen és tompán görögtek, aztán egyre frissebb erők szabadultak fel, ahogyan a színészhallgatók is elengedték magukat, játszottak. Figuráik kézzelfoghatóan, archetipikusan jellemesek: Sztarenki Dóra éteri, gyönyörű és erélyes Helené, Hevesi László a megbízhatónál jóval sokoldalúbb, folyton átváltozó mellékalak, Vizi Dávid pedig az első pillanattól kezdve a törődött, de mindenre elszánt Menelaosz. A mezőnyből kiemelkedik Kotormán Ábel, aki egyszerre formál meg zsarnokot és látót, mindezen karaktereket úgy láttatva, hogy a végzetszerűség aurája mellett a humor váljon a második legfontosabb mankóvá. A darab során a színészi munkának az érdeklődés fenntartásában hatványozottan fontos szerepe volt (dacára a megszakító mozaikosságnak), hiszen a nem megszokott, szabálytalan alakú színtér miatt majdnem csupaszon álltak a nézők tekintete előtt, ráadásul az egyszerűségében is állandóan felhasznált díszlet (Devich Botond) sem engedte őket egy percre sem „elbújni”.

Az éjszaka csodái

A Tünet Együttes Az éjszaka csodái címet viselő produkciója a modern mozgásszínház és kortárs színházi tánc legerőteljesebb és legérzelemdúsabb elemeit ötvözi hang, fény és árnyjátékkal; valahol egy pontosan szerkesztett vonalakkal rajzolt kép és a csapongó intuíció hajszálvékonyra szabott határmezsgyéjén táncolva. Ez a telítettség lírai szépségűvé teszi az előadást: az éjszaka lehet fullasztóan meleg és sötét, nyomasztó hangokkal, vagy frissen harmatos, miközben a gyepen szeretkezünk, de az sem lehetetlen, hogy egy balettozó elefánt siklik el a Hold előtt; az álomkép és a valóság állandóan átértelmeződik, fúzióra lép Szabó Réka és társai víziójában. Ennek a változatosan érzelmes víziónak az életre keltése nemcsak a két táncost, Furulyás Dórát és Szász Dánielt állítja lankadatlan kihívások elé, hanem a darab művészeti-technikai gárdáját is, akiknek egységbe kell hozniuk a színpadot uraló drapériára vetített animációt (Mezei Ildikó) és a legalább ennyire fontos, sőt, uralkodó zenét (G. Szabó Hunor) is.

Az éjszaka csodái – Tünet Együttes

Az éjszaka pedig hálás, kimeríthetetlen téma, ha mesélni szeretnénk róla: az álomképek torzképpé és lidércnyomássá alakulhatnak át, hasonlatossá a csillagfényes óceán mélyén élő különleges állatokhoz; álomkép és lidércfény között, mese és valóság között pedig pont olyan vékony a különbség, amilyen finom és lebbenő a teret széltében kettészelő vászon, amelyre az állandóan változó alakokat és formákat vetítik. A két táncos folyamatos, megszakíthatatlan kapcsolatban áll ezekkel a képekkel, a hivalkodóan átható zenével és természetesen egymással is: a komponáltság erre a hármas rendre, illetve a tér és rétegek felderítésére épül; nem lehet eléggé hangsúlyozni a vékony vászon többszörös fontosságát, amelynek segítségével a borzasztó is lehet szép. Ez a tanulság pedig leginkább a gyerekek szemével fedezhető fel – a Vigántpetenden felállított cirkuszsátorban számos gyerkőc ült, akik nemegyszer a helyükről felállva csodálkoztak rá a kognitív módon semmiképpen sem értelmezhető látványra.

Az éjszaka csodáinak van kútmélye és csillagmagassága, karc nélkül és ellentmondást nem tűrően vezeti figyelmünket: hiába a kusza erdő, hiába lehet letérni az ösvényről, egy idő után kézen fog és tovább vezet, hogy meséljen időről, nőről és férfiról, álomról és éber létről.

CÍMKÉK: