Vesszen, akinek veszni kell

|

Spiró György: Széljegy / Katona József Színház, Kamra

A lakásmaffia gyűjtőnéven emlegetett bűnözők meglehetősen heterogén közössége egy négymilliós piti átveréssel tuti nem éri el a magyar sajtó ingerküszöbét. Lássuk hát, a színpadon, hús-vér figurákkal megjelenítve.

Fotók: Szilágyi Lenke

 

                                    A színházaknál azt mondják, adnának ők merész új dolgokat, de nem kapnak az íróktól, az írók pedig a színházakat vádolják, hogy elfojtják bennük az újítás szellemét. Ebben a vitában csak az tudna igazságot tenni, aki ismeri az elő nem adott darabokat is, de ki van ilyen?

Írja Schöpflin Aladár 1934-es évadértékelőjében a Nyugatban. Mára annyit változott a helyzet, hogy a (kő)színházak már nem szívesen mondogatják, hogy nyitottak a merész, új  magyar darabokra. Ennek számtalan oka lehet, például az, hogy igyekeznek biztosra menni. Akárcsak anno.

Spiró György neve nagyjából a  biztos kategóriába tartozik.

Új darabja, a Széljegy nagyon mai, nagyon konkrét, már-már újságcikk aktualitású szöveg (Zeitstück), azzal a megszorítással, hogy a lakásmaffia gyűjtőnéven emlegetett bűnözők szerteágazó közössége egy négymilliós piti átveréssel tuti nem éri el a magyar sajtó ingerküszöbét. Lássuk hát, a színpadon, hús-vér figurákkal megjelenítve. Ha elfogadjuk a mű belső törvényszerűségeit, azaz hogy nem a tartuffe-i univerzum megteremtése, sokkal inkább egy adott eset kapcsán érzett megbotránkozás (s vele a megbotránkoztatás szándéka) vezérli az alkotót, megspékelve arra a közös tapasztalatra alapozott feltételezéssel, miszerint tudjuk, amit tudunk, akkor alapból el kell fogadnunk, hogy az adott ügyből következtet a társadalom állapotára és nem fordítva.

Azaz nem a társadalom ormain szemlélődve hoz létre egy szuverén sztorit.

Már ez a „következtetés” is el van túlozva némileg. Ugyanis kérdés, hogy valóban mélyenszántó következtetésekre akart-e jutni a társadalom állapotáráról avval a történettel, amely mindenfajta általánosítástól, stilizálástól óvakodik, vagy egyszerűen arra az álláspontra helyezkedik, hogy következtessen az, aki akar és azt, amit. Tény, hogy egy valóságos szituáció érzékeny pszichológiai olvasatát kapjuk, egy olyan dramatikus szöveget, magyarul fikciót, amely a műfaji törvényszerűségeiből eredően végül is legyűri a valóságot, azaz teljesen indifferens, hogy van-e valós alapja vagy sem.

Az írói univerzum megteremtődik.

Igaz, ami igaz, a Prahnál jobban bejött ez a fajta spirói Zeitstück, jobban meg is volt csavarva, hisz ott a szereplők fejben játsszák le, hogy mit kezdenének egy lottóötössel, és ezzel együtt fölmérik a lehetséges lépéseik következményeit. Ettől lesz egyre tragikusabb és tragikusabb a sztori, miközben a „játék” során globális létezésük csaknem minden részletére fény derül. Más és más fénytörésben. A Széljegy nem próbál eltávolodni a konkrét esettől. Az aha érzésen túl (bizony, bizony így működik ma a társadalom) nem igazán lendíti meg a fantáziánkat. Fölháborodást érzünk annak rendje és módja szerint, akárha egy újságcikkből értesülnénk az esetről, csak épp ez a felháborodás tovább tart. Kilencven percig. Mindenesetre nehéz eldönteni, a szerző azzal a céllal idézte-e meg korának egy valóságszeletét, mert alkalmasnak találta arra, hogy a dráma nyelvén meséljen a mai társadalomról vagy simán bevállalta a Zeitstück mint műfaj gyengéjét (alkalmasint könnyen elavul), mondván döntsön róla az utókor…

Spiró remekül ad címet.

Kötetcímet is. (Csirkefej – darabok) A Széljegy szépívű hangsorába is belelátta, a meglehetősen pejoratív asszociációkat keltő primer tartalmon túl, azt az eddig talán fölfedezetlen jelentést, amely messzire repít. Szelek szárnyán az Óperencián is túl, ahová jegyet váltottunk… Ám asszociációkkal vagy anélkül ezúttal maradunk a bús magyar rögön, ahol háromgyerekes szingli ügyvédnők kúrják át – kezdetben ugyan kissé hezitálva – a volt osztálytársnőt, aki nemcsak, hogy műszaki fordító, de gyerekügyben sem áll túl jól, mindössze egy örökbefogadott kiskorúval büszkélkedhet. Van még egy anya (utóbbié) és egy hímnemű ingatlanos, aki szoros együttműködésben az ügyvédasszonnyal, milliókat csal ki a zsebükből. A négy karakter nagyon valóságos, talán csak az ingatlanügynök van kissé túlkarikírozva.

Áldozat legyen a talpán, aki ezzel a habitussal hisz neki.

Zsámbéki Gábor azzal fogott hozzá a frissen elkészült szöveg rendezői munkálataihoz, hogy fölolvasta a társulatnak Csehov Pipogya nő című írását. Embertípus, aki nem tudja megvédeni magát. Saját bevallása szerint ez érdekelte leginkább a spirói mikrovilágból és neki legyen mondva, ez a mai magyar valóság egyik legérzékenyebb pontja. Egy társadalomé, amely napi szinten mond ítéletet másokról. Amely mellszélességgel vallja a vesszen, akinek kell veszni elvét.

Egy közösségé, amelynek mások szenvedése láttán elfogytak a könnyei…

Mindezen túl a színpadi megvalósításnak alapvető ellentmondásokkal kellett szembenézni. A szöveg eleve minimalizálja a stilizáció eszközeit, a színpadi játék viszont – természeténél fogva – eredendően stilizált. Ennél fogva rendre összeszikrázik a kettő és ez a bántó diszkomfort érzés kitart az elejétől a végéig. Fullajtár Andrea a csehovi „pipogya nőt” adja a maga gyógyíthatatlan naivságával együtt s rengeteg energiája megy arra, hogy az őt megillető mértékben csiholja föl a néző érzelmeit. Több-kevesebb sikerrel. Takács Kati idegesítően szószátyár, önmagát folyamatosan hájpoló, átlagostoba anyafigurája megteszi helyette is. Ő az, aki olyan megejtően gyanútlan, hogy elsőre beszopja a mások átejtésére szocializálódott ingatlanos „tessék elhinni nekem, kezicsókolom” jellegű szövegét, miközben öregesen félrecsúszott önképe szerint éppen ő lenne hivatott megakadályozni, hogy az egész családot átverjék. Bányai Kelemen Barna ingatlanügynöke a leglátványosabb példa szöveg kontra színpadi mű föloldhatatlan ellentmondásaira. Bányai figurája elsőrendűen nem arra játszik, hogy az áldozatoknak legyen rokonszenves, hanem a  közönségnek antipatikus. Ebből a fajta kettősségből Rezes Judit ügyvédnője valamivel jobban jön ki. Ő azt játssza, hogy eljátszik valakit. Egy ügyvédnőt, aki bűbájos arcot mutat, csak közben ideges kicsit.

Valójában ennek az egésznek egyetlen tétje van.

Nevezetesen, hogy korunk szerencsétlen sorsú áldozatai közül ez a kettő miként éli majd meg élete kudarcát. A tényt, hogy csúnyán átverték. És a spirói mű ezen a ponton tartogat meglepetést. Látszólag ugyan semmi váratlan nem történik, mégis van ebben a befejezésben valami, amit nem ártott a színház nyelvén is kimondani. Ez pedig nem más, mint a szégyenérzet hiánya. Az ügyeskedők önteltsége. A másokat tönkretevők felsőbbrendűségi tudata. Az össznépi pofátlanság, amellyel a lúzerek szemébe röhögnek.

Khell Csörsz színpadképe nagyon okos. És egyben lojális a nézőhöz. Az ellipszis két oldalán ülő nézők a játék minden részletéről értesülnek. Olyan mozzanatokról, melyekről amúgy nem biztos, hogy értesülnének. Átlátni az átlátszó műanyagbútorokon is, amelyek egy – mondjuk így – trendi ügyvédi iroda miliőjét hozzák be kifogástalanul. Átlátható világban járunk. A szemünk előtt történik minden… A show-t azonban ezúttal Szakács Györgyi lopja el. Ruhái embertípusokat képeznek le. Sorsokat mutat minden egyes darab. Olyan intenzitással, hogy már-már az az érzésünk, előre lejátsszák a sztorit.

CÍMKÉK: