Shakespeare: Tévedések vígjátéka / Gyulai Shakespeare Fesztivál, Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat
Bocsárdi ismét beleveri a fejünket a kiábrándító valóságba, vaslogikával végiggondolt koncepciójával.
Fotók: Kiss Zoltán
Dermesztően rideg a Bocsárdi László által rendezett Tévedések vígjátékának a tere. Mintha sterillé kiglancolt laboratórium lenne, ahol mikroszkóp alatt vizsgálják az alanyok viselkedését. Bartha József díszlete hangsúlyosan művi világot mutat, ha úgy tetszik, filmstúdiót, ahol fehér háttér használata mellett, hideg fémtraverzeken elhelyezett reflektorok garmadája világítja meg a szereplőket, igencsak fókuszba állítva, már-már premier plánba hozva őket, hogy jól kivehessük minden mozdulatukat, arcrezdülésüket, mintha mikroszkóp alatt bámulnánk valamennyiüket.
A szándék szerint nyilván így van ez a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának színpadán, ahol a produkciót bemutatták. Csakhogy az előadás Gyulára, a Shakespeare Fesztiválra érkezezett, ahol eredetileg a Várszínházban játszották volna. De oda a fémmonstrum nem fért be. Ezért a Tószínpadra telepítették, ahol viszont a nézők és a játszók között jókora mennyiségű víz van, ami ugyan hangulatos, de igencsak távolivá teszi a színpadot. Nem véletlen, hogy főleg zenés dolgokat szoktak itt játszani, prózára eléggé alkalmatlan, ha csak le nem fedik a vízfelületet. Ez nem történt meg, így azonban a színészek már a második sorból nézve is eléggé eltörpültek, hogy aztán a mimikájuk jól kivehetőségéről már ne is beszéljek. Ez valószínűleg sok mindent módosított, kényszerűen erősebb gesztusokat kellett használni, amik gyakran még így sem voltak elég hatásosak, ahelyett, hogy szinte filmszínészként dolgozhattak volna a szereplők. Vendégjátékokon fokozattan figyelni kell arra, hogy megteremtsék az eredeti körülményeket, vagy a meglévőkhöz igazítsák a játékmódot, ezúttal valószínűleg egyikre sem volt mód, ami viszont megmutatkozott az eredetileg feltehetően pontos elgondolás alapján készült, minden bizonnyal ütős produkción.
Az előadás szinte testvére a Bocsárdi által a saját társulatával Sepsiszentgyörgyön rendezett Liliomnak. Az is rideg, kemény, egyenes gerinccel nehezen élhető világot mutat. Ahhoz szintén Bartha József tervezett hideglelős fémmonstrum díszletet, száműzve az akácillatos, könnyzacskókra ható ligeti romantikát, a fémkolosszus inkább emlékeztet börtönre, mint zöldövezet szabad terére. Előre ki lehetett találni, hogy Bocsárdi első szatmárnémeti rendezésében a Tévedések vígjátékát nem játszatja majd, ahogy általában megszoktuk, mókásan, bohózati elemekkel teletűzdelten habkönnyűen, a nevetőizmokra bazírozva. És, ha jól belegondolunk, Shakespeare Plautus hatását mutató korai műve sem ilyen. Hiszen rögtön azzal kezdődik, hogy a darab helyszínén, Ephesusban, az odakerült idegen, ha nem tud leperkálni egy busás summát, hamarosan kivégzik, bár nincs semmi bűne. Itt bizony dúl az idegengyűlölet, ez a herceg uralta hely meglehetősen diktatórikus, háborúskodástól sújtott, káosszal teli világot mutat. Évtizedekkel ezelőtt, a még jóformán kezdő Mohácsi János vette ezt igencsak komolyan, amikor Kaposvárott remekül vitte színpadra a darabot, megteremtve a lúdbőröztető félelem légkörét, de úgy, hogy a féktelenül abszurddá váló szituációkon rengeteget lehetett nevetni, sőt röhögni.
Gyulán viszont keveset nevet a közönség, némiképp a melankolikusan fásult alaphangulat uralkodik, ami a monotónia veszélyével fenyeget. Holott érződik, hogy bár lidércesen eldurvult világról van szó, ami abszolút kihat a magánéleti kapcsolatokra, a szándék szerint nekünk is sokat kellene nevetnünk, hiszen ekkor érvényesülne igazán a játék groteszksége. Ami egyébként egyáltalán nem hagyományos szerepépítést igényel a színészektől, hiszen nincs arra módjuk, hogy például bejöjjenek vagy kimenjenek, mert a jelenetek végén totál sötét lesz, eltűnnek az addig jelenlévők, és amikor újra kigyúlnak az erős fények, már ott vannak a következő szituáció résztvevői. Mintha snitteket látnánk. Nincs fölvezetés, ráhangolódás, levezetés, azonnal a topon kell lennie mindenkinek, és meg kell vívnia a maga csatáját. Hiszen itt mindenki viaskodik, hol másokkal hol magával, a totálisan elvesztett önkontrolljával, hol fantomokkal. Permanens háború folyik, mert mesterségesen is hergelik az embereket, és persze ez egy idő után automatizmussá válik, hergelődnek ők már maguktól is. Zsigereikbe hatolt az utálat. Az egymást kereső, majd harminc év után meglelő ikerpár története mintha egyáltalán nem tartana a vígjátékian boldog vég felé, ami különben a szatmárnémeti produkcióban az egymás karjába borulás dacára, lényegében nem is következik be. Ott állnak az évtizedek óta tartó keresés után, ami tulajdonképpen az esetükben a boldogságkeresést is jelenti, a testvérek egymással szemben, és nem nagyon jön ki hang a szájukon. Ennyi idő eltelte után nemigen tudnak a másikra hangolódni, nem nagyon van mondandójuk egymásnak. Az elkótyavetyélt évtizedek eljátszott lehetőségeket is jelentenek. A közös élmények elhalványulását, újraélhetetlenségét. Azt, hogy nincs már értelmes közös jövő. A színészek, Kovács Nikolett, Rappert-Vencz Gábor, Diószegi Attila, Nagy Csongor Zsolt, Orbán Zsolt, Bodea Tibor, Bessenyei István, Nagy Orbán, Frumen Gergő, Varga Sándor, Nagy Tamás, Méhes Kati, Moldován Blanka, Budizsa Evelyn, Kovács Nikolett, Keresztes Ágnes, hősiesen állják a sarat.
Bocsárdi ismét beleveri a fejünket a kiábrándító valóságba, vaslogikával végiggondolt koncepciójával. Csak ez most Gyulán kevéssé vált igazán fájdalmas, felejthetetlen élménnyé, mint annyi nagy produkciója, mint például a Kasimir és Karoline, az Ilja próféta, A csoda, a Lear király, az Yvonne, a burgundi hercegnő, vagy éppen legutóbb a Liliom.
