Orosz Ildikó: Marton László – Összpróba
A könyvespolcon a visszaemlékező írások között a helye – ha csak nem akarunk „kedvencek” címszóval új sort kezdeni.
Marton László Fotó: Vígszínház
Az Ünnepi Könyvhét újdonságaként jelentette meg a Park Kiadó ezt a maga nemében ritka (az utóbbi időben, sajnálatos módon, szinte egyedülállónak mondható) kötetet. A rétegezett cím egyszerre próbál ráközelíteni, ugyanakkor kissé el is távolít a tartalomtól: Összpróba – Múzsák és mesterek, avagy egy rendező emlékezései. Szakmai érdeklődésre számíthat, az nyilvánvaló, de mihelyt belelapozunk, kiderül: a szó szoros értelmében mindenki érdeklődésére számot tartó olvasmányról van szó. Ezúttal az előszó korántsem túloz, Radnóti Zsuzsa a munkatárs bennfentességével nemcsak a könyvet dicséri, hanem egyúttal hitelesíti az emlékező és az emlékezések önazonosságát. Manapság, amikor boldog-boldogtalan publikál, könyvformátumban fényezi múltját és jelenét, sajátosan elrajzolva távolabbi és közeli környezetét, társadalmat, intézményeket és személyeket, fehér hollóként hat ez a könyv.
Egyes szám első személyben íródott, de – első kontrollként – a végleges verziót Marton László Orosz Ildikóra bízta, aki már Halász Judit „Nem születem varázslónak” című önéletrajzi könyvének társszerzőjeként bebizonyította rátermettségét. Az olvasnivaló olyan, hogy az ember szinte hallani véli Marton László hangján. Mégsem valamiféle „csak ülök és mesélek” monológ, hiszen Marton par excellence rendező, tehát remekműveken edződött forma- és arányérzékkel bír. Annyiból viszont tényleg „mese”, hogy minden fejezet egy-egy lekerekített történet, önmagában megálló egész, a fejezetek egymásutánjából pedig sokdimenziós korkép alakul. Folytatásos történet, amely családtörténetként indul, és később jó érzékkel megválasztott távlatokat ad az egyes fejezeteknek. Nem törekszik következetes adatolásra; az első fejezetben is történik utalás a nevelőapára – személyére a következőben derül majd fény. A „nem mese ez, gyermek” érzése magával ragadja az olvasót, aki – életkorától függően – előbb, mint utóbb, szembesül azzal, hogy közösen megélt jelenünkről (is) van szó.
Érdemes figyelmesen olvasni a kötetet, hiszen az általános érvényű lényeget közvetítő mondatok ugyanolyan betűtípussal jelennek meg – s a némi dramaturgiai érzékkel megáldott olvasó csak álmélkodik azon, ahogyan logikusan-szervesen kapcsolódnak az epikus szakaszokhoz-szakaszokba a szentenciák.
Marton László mélyen megélt eseményeket idéz fel, tiszteletre méltóan nevesítve megannyi közreműködőt, elő- és hátramozdítót, közismert személyiségeket és olyan ismeretleneket, akik akár egy-egy jelentős gesztusuknak köszönhetően megérdemlik, hogy ily módon megörökítődjenek.
Marton László művész, aki tudja, hogy az előadó elengedhetetlen feladata a beleélés, az átélés (személyes visszaemlékezésről lévén szó, ez természetes), ám azzal is tisztában van, hogy a hatást a közönségre kell gyakorolni. Tehát, a nagy átélés következtében ne az előadó sírjon vagy épp nevessen, hanem produkciójával ezt a reakciót a hallgatóságnál érje el. Marton sohasem ragadtatja magát (afféle „előénekesként”) indulatkitörésekre, megmarad annál, hogy őszintén feltár tényeket-összefüggéseket, s rábízza az olvasóra, hogy hogyan reagál… Ugyanakkor iránytűt is ad lényeglátó mondataival, lehetővé téve, hogy a fiatalabb generáció tekintete ne tudjon átsiklani a történeti jelentőségű mozzanatokon.
A vígszínházi modell című fejezet például a tanulságok kincsestára. Színháztörténeti tényként szögezi le, „hogy a 20. század második felétől fontos változás történt: az elit kultúra valójában elszakadt a népszerű kultúrától”. A francia példát hozza fel, a Jean Vilar képviselte párizsi eszmét, amelynek lényege, hogy olyan műsorpolitikára kell törekedni, „amellyel meg lehet szólítani a nagyközönséget, ugyanakkor értéket is képvisel”. És a bekezdés végén az ars poetica-értékű zárómondat: „Ebben a szellemben próbáltam meg színházat csinálni és vezetni az intézményt 25 évig”.
A címben beígért múzsák és mesterek közül a Mesterek kapnak nagyobb hangsúlyt. Bújtatott egypercesekben állít, akár több alkalommal is, emléket Várkonyinak, Nádasdy Kálmánnal – de a muzsikusok sem panaszkodhatnak. A családi barátként számon tartott Ferencsik János is többször feltűnik a lapokon, és örvendetes, hogyan különböző nézőpontokból megközelítve járja körül azt a tényt, hogy voltak évek-évtizedek, amikor vezető művészeink nemzetközi karrierjét maximálisan lehetetlenné tette az elzártság. Ami az előadóművészet-történetben akadályozta a megmérettetést, fantasztikus aranykort teremtett idehaza – tehát a nézők-hallgatók voltaképp haszonélvezői lettek a kultúrpolitika ilyetén alakulásának. És megindító történetek sokaságával példázza, amit sommázatként meg is fogalmaz: „Az Opera, a Zeneakadémia világa mindannyiunknak az elveszett európai kultúrához való tartozást jelentette”.
Életének személyesen megélt eseménye a Vígszínház felújítása körüli hercehurca. Ennek néhány markáns eseményét is felidézi Marton, és tiszteletre méltó higgadtsággal véleményezi a helyzetet: „Számomra ez a történet nagyon jól jellemzi az akkori Magyarország légkörét, amelyben még voltak közös ügyek, tisztességesen lehetett lobbizni, és pártállásról függetlenül természetesnek számított, hogy a Vígszínház nem maradhat sötétben.” Majd továbbvezeti a gondolatmenetet: „Elgondolkodtató, hogy azóta hova jutottunk. Vajon létezik-e még bármilyen közös ügy ebben az országban, amiben az egész parlament egyet tudna érteni?”
Minősítés nélkül, tények egymás mellé állításával aktivizálja az olvasó gondolkozását: „Akkoriban, ha bármi érdekes megjelent, azonnal hívtuk egymást: Olvastad? Láttad? Ehhez képest ma a közöny korát éljük, az életünk kizárólag a politikai szenzációkról szól.” Ebben ugyanaz a mentalitás érhető tetten, amelyet pedagógiai ars poetica érvénnyel fogalmaz meg másutt: „Nem örök igazságokat kell átadnunk, hanem az önálló gondolkodás képességét, a kreativitást.”
Imponáló a műveltség, amelynek megszerzése mintegy „magától értetődő” volt, lépésről-lépésre, a sokdimenziós tudás-várat továbbépítve.
Ahogy haladunk előre az olvasásban, mind több eséllyel találkozunk olyan témákkal, amelyeket megélt élményeink birtokában személyesebbként fogadunk. Nagy öröm, hogy még a 2016-17-es szezon is szóba került. E tekintetben „naprakész” a kötet, amely a mérleg másik serpenyőjében az „időtálló” kritériumnak hasonlóképp eleget tesz.
