No dogs, no cats

|

Martin McDonagh / Hóhérok / Katona József Színház

Az angol hóhérok leszomorúbb korszaka a hatvanas évek…

Fotók: Dömölky Dániel

 „Nem csak a kocsmád szar, hóhérnak is szar voltál.”

A jó hír az, hogy Martin McDonagh magyarországi helytartója, Gothár Péter ismét egy McDonagh-ot rendezett. Gothár humora ugyanis kompatibilis a közkedvelt szerzőével, aki az elmúlt tízegynéhány esztendő alatt nem kevesebbet, mint a brit drámairodalom fenegyereke megtisztelő címet vívta ki. A britek nyilván szeretnek szembesülni a saját idiótaságukkal – elég csak végignézni a szerző nálunk bemutatott darabjait –, de legalábbis benyalják azt a hétköznapian trágár, pikánsan odamondogató, egyenesen a brit hagyományok emlőin nevelkedett, mégis egészen eredeti humort, amely mintha nem is őket figurázná ki. Pedig igen.

Ez nálunk is működik.

Sőt. Még annál is inkább. Simán kiröhögjük ezt a fajta idiotizmust, mondván, a hülye angolok (angol hülyék) kavarnak valamit, it is not our business. Mindezt egy 1965-ös, alkoholmámorba fúló, ezzel együtt történelmi jelentőségű napon, mikor is Nagy-Britanniában eltörölték a halálbüntetést. Nagy nap ez az emberiségnek, de még nagyobb a teljes hóhértársadalomnak, amely egy emberként kénytelen – már csak a megélhetés végett is – jól jövedelmező kocsmát nyitni.

Így tesz az első számú főhóhér, maga a rettegett Pierrepoint, akit majdnem a történet végéig csak hírből ismerünk. És az örök második, Harry Wade is, aki nem kevésbé hóhérszerű feleségével egyenesen az orrunk előtt vezeti a begyöpösödött honpolgároktól nyüzsgő, retardált észak-angol kisváros kocsmáját. (Ezzel az „itt Észak-Angolban” kezdetű dél-angol lenézéssel lesz még dolgunk, de itt Közép-Magyarban szignifikánsan nem tudunk vele mit kezdeni. Fordító: Morcsányi Géza.)

A nyitókép a legerőteljesebb. Az ember azt veszi észre, hogy egy másik ember halálát kívánja. De legalábbis azért könyörög, hogy érjen már véget annak az ártatlanul akasztófára küldött elítéltnek a haláltusája, aki a halálfélelem rémületében padba, rácsba, tartószerkezetbe, keze ügyébe kerülő ajtófélfába kapaszkodva, ordítva és rúgkapálva, hisztérikus rémülettel próbálja védeni az ártatlanságát és az élethez való mindenféle jogait. Egészen addig, míg föl nem akasztják…

Ezen kell túlesni, utána már többnyire csak röhögünk.

Rezes Judit, Tasnádi Bence

A keserű társadalomkritika igazából nem oszt, nem szoroz. Vagy nem olyan keserű, vagy nem olyan társadalomkritika, hogy erőteljesen bezavarna a képbe. A krimiszerű történetvezetés egy Mooney nevezetű, önmagát veszélyesnek mutató fickót vezérel Wade kocsmájába és onnantól a Wade házaspár szellemileg kissé visszamaradott (jó, jó, befelé forduló) lányáért, a tizenöt éves Shirley-ért aggódhatunk, miközben a kocsma népe (tisztességes, feddhetetlen erkölcsű alkeszok) vicces dialógusokat folytat. De akárhogy is…

Az angol hóhérok legszomorúbb korszaka a hatvanas évek.

Ám a letűnt szép idők nem múlnak el nyomtalanul. A hóhérok közti versengés továbbra sem lankad, nagyrabecsült helyi lapok hasábjain üzengetnek egymásnak és ennek megvan az az előnye, hogy végre a legendás főhóhért, Pierrepoint-ot is megismerhetjük, aki az újságban olvasottak hatására jelenik meg Wade kocsmájában. Hatásos antréja Máté Gábor jutalomjátéka. Az a néhány perc, amíg a színen tartózkodik, és kollégája fejéhez vágja – a maga kifinomult jelzőrendszerével együtt – a fent idézett mondatot, mélyen az agyunkba hatol.

A szerző, aki írnek született Kelet-Londonban (nem kell röhögni) a londoni Royal Court Theatre felkérésére írta a darabot és ezúttal nem bőszen ostorozott írjei, hanem született angolok a történet szereplői. Mindez bizonyára magában rejti azt a (magyarra gyakorlatilag áttehetetlen) pikantériát, hogy ír létére mit gondol az angolokról. (Nagy vonalakban ugyanazt, mint az írekről.)

Jordán Adél, Mészáros Béla

A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások. Csak venni kell valami nyelvjárást, egy egyszerű kis történetet, néhány karaktert és már kész is van. Vallja némi kis öniróniát sem nélkülözve. Ezt talán úgy fordíthatnánk le a saját nyelvünkre, hogy szereti, ha a nép egyszerű fiaiban nyilvánul meg az emberi lényeg. Úgy mint sekélyesség, érzéketlenség, az empátia tökéletes hiánya, továbbá olyan mértékű ostobaság és tompaagyú idiotizmus, hogy a fal adja a másikat.

Kedves tőle, hogy ezzel együtt többnyire szerethetőek a figurái.

Ebben a néhol nagyon is összetettnek tűnő, ám mindenekelőtt   primer jelentésekkel operáló szövegben talán maga az ötlet a legnagyszerűbb. Egy nap, amely megrengette a brit társadalmat. Az elején isznak is a kötél általi halál végére, ahogyan ők nevezik, s a kezdő jelenet tudatában itt egyenesen úgy érezzük, hogy hatásos politikai kiáltványt látunk a halálbüntetés ellen, miközben látszatra – a pimaszul egysíkú társadalomkritikán túl – egy abszurdra hangolt krimikomédia bontakozik ki két ártatlan hulla kíséretében.

Gothár humora kompatibilis a közkedvelt szerzőével

De bármilyen műfajba soroljuk is a szöveget, arra mindenképp alkalmas, hogy a társulat tagjai remek stílbravúrokban tobzódjanak.

Fekete Ernő gerincferdüléses Harry Wade-je, Tasnádi Bence mint Mooney, a délről jövő, enyhén szólva is gyanús pubifiú, Ötvös András izgalmasan tompafelfogású Syd-ja, Mészáros Béla, Kocsis Gergely, Bezerédi Zoltán, mint a kocsma felhőtlenül egyszerű népe, Rezes Judit fájóan szögletes kocsmárosnéja, továbbá a féltett gyermek, Jordán Adél, fölül gátlásos, alul kipárnázott lábú Shirley-je (jelmez: Tihanyi Ildi). Ha más nem is lenne, már csak a figurákon elnézelődne az ember. De ott a díszlet is.

Gothár a díszlettel remekel.

A gyors átalakulások, a tér izgalmassága, a megannyi jelentéses, aprólékosan kidolgozott részlet mutatja az erényeit. Az egyik jelenetben váratlanul megindul a forgó, s ez a lassan tovatűnő, változó környezet önkéntelenül is behoz egyfajta gondolati, filozofikus hátteret. Továbbá van egy tábla a kocsmaajtón.

No dogs, no cats.

Ez mindent elmond. Már, ha jól értettem.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: