Márai áthallásos vádirata

|

Márai Sándor: Hallgatni akartam / Vígszínház – Házi Színpad

Hegedűs D. Géza nem alakít: beszélget velünk. Mesél, elmond, tanít, felidéz. Tanú és krónikás.

Hegedűs D. Géza

Hegedűs D. Géza         Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Márai Sándor naplóiból kiderül, hogy szerzőjük sokat gyötrődött, mire papírra vetette a három éve napvilágot látott töredéket, az Egy polgár vallomásai befejező részét. Többször nekirugaszkodott, mire végleges formába öntötte a szöveget. Lelkiismereti kérdésnek tekintette, hogy elszámoljon a magyar polgárság sorsával s önnön írói létével is, az után, hogy hazája önkéntes száműzetésbe üldözte őt, a hajdani polgárság megtestesítőjét. A polgári írót, aki nem lett társutas a bolsevikok oldalán.

A világháborús trauma – otthonának, egzisztenciájának, életeszményeinek elvesztése – számvetésre késztette, s erkölcsi kötelességének érezte, hogy szembenézzen a Horthy-korszak gyötrelmes örökségével, s a ’45 után kibontakozó kommunista diktatúra következményeivel.

Ugyanakkor úgy rendelkezett, hogy keserű számvetése ne kerülhessen idegen nyelven a külföldi olvasók elé, hanem majd valamikor, magyarul jelenjen csak meg, már demokratikus viszonyok között. A megjelenésre egészen 2013-ig várni kellett: a szerző halála után 24 évvel s a mű megszületése után 63 évvel kerülhettek a vádló mondatok a magyar olvasó elé. Mert hiszen a Hallgatni akartam vádirat, a magyar jobboldal s az országot pusztulásba taszító keresztény úri Magyarország nagyszabású vádirata.

Miről is beszél Márai ebben a megkésett, síron túli üzenetben? A felelősségről. A felelősségünkről. A jobboldaliság igazi lényegéről. A polgárság, a polgári értékrend szétzúzásáról. A magyar s az európai történelem kisiklásairól. A miniszterelnökök felelősségéről, Bárdossy Lászlóéról, Bethlen Istvánéról, Telekiéről, többek között.

A kimerevített időpillanat, amit bemutat, 1938 márciusa, az Anschluss ideje, Ausztria német megszállásának időszaka, amely Márai és sok európai gondolkodó számára a korábbi világrend felbomlásának kezdetét jelentette. „Közel jött életemhez valami, ami addig is volt, féltem tőle – de az emberi természet olyan, hogy amíg nyolcszáz kilométer távolság választ el valakit a valóságtól, hajlandó mindent, a valóságot is ködnek és lidércnek tekinteni.” A történelmi pillanatot sokan megörökítették, legutóbb a Katonában, Thomas Bernhard Heldenplatzjában láthattuk, mint emlékeznek a tanúk a náci szimpatizáns Ausztriában Hitler bevonulására a békebeli császárvárosba.

Az előadás, Hegedűs D. Géza színpadi jelenléte megrendítő. Másfél órán át szerepel egyedül a színpadon, s hibátlanul fenntartja az epikus szöveg drámai feszültségét úgy, hogy szinte semmit nem használ érett színészi eszközeiből: akárha „civil” kitárulkozásnak lennénk tanúi.

Azért is olyan hatásos a produkció, mert szinte teljesen dísztelen, majdhogynem érzelemmentes Hegedűs szerepformálása. A monodráma alaphangja a rezignált keménység,  a szkepszis. Rezignáció, de illúziótlan, szikár rezignáció. Ugyanakkor a nyilvánosan kimondott szavaknak elemi erejük van, ezért is retteg tőlük a mindenkori hatalom.

Dísztelen a tér is, a Vígszínház Házi Színpadának kopár fekete terme. Csak néhány viharvert bőrönd a díszlet, s egy magas, szétnyíló hajókoffer, amely könyvtárat, polgári szobabelsőt idéz – átmeneti viszonyokat, persze.

DSC_3687 (1410x2000)

A színen a ballonkabátos magyar író         Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A színen a ballonkabátos, kalapos magyar író. A kassai polgár.

Hegedűs nem alakít: beszélget velünk. Mesél, elmond, tanít, felidéz. Józanul, tárgyilagosan, illúziók nélkül, fájdalmasan. Magába néz, hunyorít, szünetet tart és folytatja. Tanú és krónikás. Társalgó, vitapartner és kőkeményen vádoló. Közel jön hozzánk. Előttünk, testközelben mondja a megdöbbentő, súlyos mondatokat. „Mi volt a cselekvés igazi értelme? Valamilyen nagy nemzeti megújhodás? Nem, cselekvés alatt a zsidóság kirablását, kiűzését, teljes megsemmisítését, majd sorjában a magyar műveltség igényének megsemmisítését értették.”

A szövegkönyv a Hallgatni akartam gondosan válogatott passzusaiból, Márai naplóiból (a Teljes Naplóból), publicisztikáiból készült. Összeállította: B. Török Fruzsina, dramaturg: Radnóti Zsuzsa. Marton László rendezése a lehető legkevesebb beavatkozással teremti meg néző és színész együtt-gondolkodásának keretét. Lágyan szivárgó zene képezi a hangkulisszát (alkotó: Tallér Zsófia), a takarékosan színre tett, útipoggyászt jelentő tárgyak alkotják a díszletet.

mc3a1rai-naplc3b3-ill-1940-01

Márai Sándor

Áthallásos az előadás, 1950 asztalfiókba rejtett mondatai a mába érnek. Amit az úgynevezett jobboldaliságról, a zsidóság kirablásáról és elpusztításáról, a sajtó s az irodalom megzabolázásáról elmond az író, s szenvedélyesen megjelenít Hegedűs, az a mai napig kibeszéletlen a magyar társadalomban. S újra teremtődnek a veszélyzónák, mert időről időre elkövetjük ugyanazokat a mulasztásokat és bűnöket, amelyek társadalmi kataklizmához vezethetnek.

Kifele menet arról beszélgetünk, hogy ki mindenkinek kéne látni ezt az előadást. Aztán abban maradunk, hogy mindenkinek. Azaz az iskolásoknak, a politikusoknak, a jobboldalnak, a baloldalnak. A milliárdos cégvezetőknek. A szegényeknek. A jómódúaknak.

A Vígszínház előadása, Hegedűs D. Géza súlyos jelenléte abba a színházi paradigmasorba tartozik, amely szívós kitartással mutatja be újra meg újra a történelmi tényeket, s késztet önvizsgálatra. Mert az igazság megismeréséből sosem elég. Még az olyan keserűből sem, amit a Hallgatni akartam elibénk állít.

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: