Spiró György: Helló, doktor Mengele! / Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat – Deszka Fesztivál
Egy önjelölt nácivadász Mengeleként azonosítja. Náci tömeggyilkosnak nézni azt a Lénárd Sándort, akinek az öccse munkaszolgálatosként hal meg, akit a háború alatt a barátai bújtatnak a nácik elől Rómában – több, mint abszurd. Már-már fölfoghatatlan fordulat.
„…az elsõ s az utolsó kanál között enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut. Csak a borsólevesben, csak egy Schubert-quintettben van mindig otthon.”
(Lénárd Sándor)
Lénárd Sándor Fotó: Wikipedia
Orvos. Mint annyi író.
Élete utolsó harmadában ingyen gyógyítja a brazíliai település lakóit. Ezenkívűl még polihisztor, szépíró, költő, nyelvzseni, németül hét kötet verset, olaszul szakácskönyvet jelentet meg és orvosi szakkönyvet a fájdalommentes szülésről, magyarul pedig az élete lényegét. Magyarul mondja el, ki ő. (Miután szüleivel Bécsbe kerül, az ott hivatalos Alexander helyett mindenkivel Sándornak hívatja magát, és meg is tanítja iskolatársainak a név helyes kiejtését.) Nemzetközi sikerét azzal vívja ki, hogy latinra fordítja a Micimackót. Kétszázötvenezer példányban adják el Amerikában. Undok, pimasz, sokak szerint kibírhatatlan ember. Életének nagy fordulatára kis rosszindulattal azt is lehetne mondani, kihívta maga ellen a sorsot. Méghozzá abszurd módon hívta ki kora, a huszadik század abszurdra hangolt sűrű drámafolyamában.
Hatvankét éves korában hal meg Donna Emmában.
Vagy ahogy a Völgy a világ végén című könyvében nevezi a kisvárost, Donna Irmában. Belehal élete legabszurdabb sztorijába, miután zsidó létére egy önjelölt nácivadász Mengeleként azonosítja és följelenti. A messze legkegyetlenebb náci tömeggyilkosnak nézni azt a Lénárd Sándort, akinek az öccse 1944-ben fehér karszalagos munkaszolgálatosként hal meg, akit a háború alatt a barátai bújtatnak a nácik elől Rómában – több, mint abszurd. Már-már fölfoghatatlan fordulat.
Nos, ezt próbálja Spiró György drámája megfejteni.
Bessenyei István (Beöthy Ottó) és Kovács Nikolett (Szerb Klára) Fotók: Czinzel László
„Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit.” Fogalmazta meg nyelvünk legnagyobb csodáját és egyben tragédiáját Lénárd s vele a saját hitét is. Hitét a nyelvben, amely a közös erő, megtartja azt is, aki réges-rég távol került. A tengeren túlról, Brazíliából kapcsolatot ápolni egy közösséggel, melyet a háború után Európa túloldalára löktek, a lehetetlennel volt egyenlő. Mégis magyar volt. Magyarul gondolkodott, gondolatai kvintesszenciáját magyarul vetette papírra. Csak épp más lett az otthona… Egy burjánzó völgy a világ végén, melyet a fehér ember meghagyott az utolsó indiánoknak, hogy „festői háttér elõtt haljanak ki”.
Völgy a világ végén című kötete 1967-ben látott napvilágot a Magvetőnél.
Nyugati emigrációban élő szerzőt akkoriban megjelentetni minimum a csodával határos. Magyarországi publikálását Szerb Antalné (alias Klári) járta ki, ő is rendezte sajtó alá. Valamifajta liezonja is volt a szerzővel, több évi intim levélváltás után egy látogatás vetett véget neki, amikor is Lénárd nem igazán fogadta a várt örömmel… Sebaj. Az ajánlás már örökre ott marad: Klárinak. A könyv alattomosan kezdett terjedni Magyarországon. Amolyan kultuszkönyv lett, a szabadság zsenge fuvallata egy állampolgárság nélküli világpolgár tollából. (Valójában csak gyerekkorában élt itthon, aztán jött Bécs, majd az Anschluss elől Róma, végül 1952-ben az újabb világégéssel fenyegető hidegháború réme elől Dél-Amerika. Az állampolgárságát valahol út közben veszítette el.) Sok fiatal kezdett rajongani érte, akik vágyták a szabad levegőt, idézték a könyv mondatait, elkoszlott trapperfarmerek zsebéből kandikált elő, s aki egyszer elolvasta, cinkosan hunyorgott. Más nyelven beszélt magyarul…
Kultusza lett. Nem is csoda.
Egyetlen mondatában ott lappang a kora, egy rövid megjegyzéssel egész Dél-Amerikát megidézi. („Üdvös dolog ennyi bibliaidézetet hallani, de jobban esne nagyot szívni a kukoricalevélbe takart, koromfekete dohánylevélbõl. Várni kell, most nem illik. Még egy negyedóra, és a tiszteletes úr is másról fog beszélni: istentisztelet után káposzta- és veteménymagokat árul.”) Sőt. Ha jobban szemügyre vesszük, képes volt egyetlen mondatába magát a világot belesűríteni.
(„Róma fénye kiterjed az egész földre…”)
Élete túlmutat önmagán, ezt láthatta meg benne Spiró György.
Rappert-Vencz Gábor Lénárd Sándor szerepében
Helló, doktor Mengele! címmel előcsalogatja a „láthatatlan házból”. Föltámasztja a kultuszát. Filoszos drámát írt róla, lázadót. Mondván epikusabb formában is lehet a nézőhöz szólni. Másként, mint ahogy megszokta… Hogy a néző ezt mennyire szereti, az legyen a néző dolga. A helyszín a Déli Félteke. Pontosabban: Donna Irma falva, Dél-Brazíliában. És az Egyesült Államok, a földrész északi fele, ahol Lénárd klasszika-filológiát tanított. És Magyarország. Beutazzuk a Földet kétszer egy óra alatt. Végletes világok nyílnak meg meg előttünk. A múlt jelenidejűségét kutatjuk. A színészekkel együtt. Összezsúfolódva egyetlen színpadon. Ők mi vagyunk. Összefolynak a szerepeink. Megtörténhet bárkivel, bármi. Itt is meg ott is. Akármilyen abszurd…
A Lendvai Zoltán rendezésében készült szatmárnémeti előadást a kortárs magyar dráma fesztiválja, a debreceni Deszka látta vendégül.
Fotó: Máthé András
Hogy mennyire „öndráma” Spiró műve? Amennyire minden író minden művében ott az író maga. Nem kevésbé. Talán egy kicsit jobban. Élete első hetven esztendejében mindenesetre neki is volt része ebben, abban. Húzták, cibálták jobbról is, balról is. Nem csak itthon, szerte Európában.
Merthogy Spiró 70.
