Pénzért minden kapható

|

Lehár Ferenc: Luxemburg grófja / Budapesti Operettszínház

A Luxemburg grófja azonkívül, hogy a szerelemről szól, mint minden operett, a pénz mindenhatóságáról, a korrupcióról, a hatalom gátlástalanságáról is regél.

Fotók: Gordon Eszter

Na jó, persze csak módjával, illetve ez attól is függ, hogy ki rendezi. Most a kaposvári Csiky Gergely Színház és Budapesti Operettszínház közös produkciójában Somogyi Szilárd állította színpadra, így aztán ebben az esetben a módjával kifejezés az igaz. Húsz éve Ascher Tamás éppen Kaposváron rendezte méltán legendásan, és akkor előtérbe került az, hogy Sir Basil lehetetlen pénzeszsák, és nyilvánvalóan alkalmatlan egy ország vezetésére. Pénzért akar magának mindent megvásárolni, így a szerelmet is, és ez az akarnok, röhejes tökfilkó igencsak le akar uralni mindent és mindenkit. Na jó, valamennyire útját állják, kinevetik, de hát azért jócskán akad még ilyen alakokból, teli van velük az életünk. Bezerédi Zoltán, aki azóta szép kis palettáját mutatta be a fiókzsarnokoknak, játszotta felejthetetlenül, egyszerre volt pitiáner, ugyanakkor mégis elhatalmasodó, és mégsem nélkülözte azt a bájt, sőt még bizonyos mértékű szerethetőséget sem, ami akár a leggonoszabb operettfigurának is a sajátja.

Sir Basilként először látható az Operettszínházban Kálloy Molnár Péter. Hatalmas hassal és jókora energiával, bumfordi módon, szinte belibben a színpadra. A kövérség és a nagy vehemencia elegye kedves, ezért rögtön mosolyt csal a nézők arcára. Megvan az ebben a műfajban abszolút fontos hatásos belépő. Aztán egy ideig viccelődés van csupán, a lazaságnak inkább csak az imitációja, amihez valószínűleg a premier izgalma is hozzájárul, meg az is, hogy nehezen döccen be az előadás. De bedöccen, ahogy Kálloy Molnár is abszolút megtalálja szerepkörét, és a legfőbb humorforrássá válik.

A zene a kezdetektől szárnyal, röpködnek Lehár fülbemászóan ismerős dallamai, amik olykor már-már operai nívójúak, Makláry László tőle megszokottan invenciózusan vezényel. A színészi játék azonban még botladozik, nehéz túljutni a ki-ki csoda és mit akar stádiumán, amikor a néző számára is felvázolják a fő erővonalakat, bemutatják a szereplőket.

A kórus viszont azon nyomban teli torokból szól, és bőven van is mit énekelnie, meg a primadonna, Fischl Mónika is rögvest kitesz magáért az első áriája éneklése közben, és az első toalettjét is élvezettel mutatja be. Amúgy ez a toalett parádés, ahogy valamennyi öltözék az, Cselényi Nóra, a kaposvári színház tervezőjének jóvoltából, a koprodukciónak alighanem ez a legfőbb hozadéka. Cselényi rafinált módon keveri a hagyományos eleganciát, a nagyestélyiket és a frakkokat punkos, netán hippis, vagány elemekkel, úgy, hogy ez nem hat kimódoltnak, őrzi a tradíciókat, és mégis jelentősen modernizálja az eszköztárat. Jövőre, a színikritikus-díj szavazáskor, akár a legjobb jelmez kategóriájában is esélyes lehetne, ha a voksoló kollégák többsége rendszeresen járna az Operettszínházba. Túri Erzsébet díszletétől, ami az Eiffel torony színpadi mása, már nem vagyok ennyire oda, túl kézenfekvő a franciásan bohém világ megjelenéséhez, kopírozza a valóságot, ahelyett, hogy valamit tényleg kifejezne belőle, netán még fantáziadúsan is. Azt sem szeretem, hogy ez az egyetlen díszlet, ha egy operettben karnevál, farsang, báli forgatag van, akkor bizony ne tessék elspórolni egy pompázatos báltermet, hiszen a műfaj egyik alapeleme a grandiózus kiállítás.

Meg persze a jó színészek. Dolhai Attila musicalszínészből remek operettbonvivánná képezte át magát. Férfias, sármos, szenvedélyes, ki tudja ereszteni a hangját meglehetős érzelemdússággal. Erre aztán igazán nem lehet panasz Fischl Mónika esetében sem, mélyről fakadóan, akár megrendítően képes énekelni, miközben a játéka nem mindig ilyen intenzív. Primadonnák és bonvivánok tánctudását az esetek jelentős részében fedje jótékony homály, bár Barta Viktória koreográfus érezhetően próbálkozik. Az pedig nem kétséges, hogy a táncoskomikus Kerényi Miklós Máté és a szubrett Szendy Szilvi összeszokott párosa esetében kellő eredménnyel is jár. A tánckar esetében szintén egészen kiváló az eredmény, muszáj arról szót ejteni, hogy mióta Bodor Johanna vette át a tánckar irányítását, abszolút szemmel látható a fejlődés.

Kálid Artúr ugyancsak először lép az Operett deszkáira, ő Basil egyik főállású talpnyalója, ha úgy tetszik, minisztere, másik két társával, Oláh Tiborral és Pálfalvy Attilával együtt. Azonkívül, hogy ezeket a figurákat garantáltan tökkelütötteknek ábrázolják, a segítségükkel valamicskével többet lehetne beszélni a gazsulálás, a mohó pénzéhség, a hozzá nem értő ostobaság természetrajzáról. Ahogy a bírósági tárgyalás jelenetében pedig arról, hogy mennyire cseppfolyóssá, részrehajlóvá tehetők a törvények, milyen riasztóan tág tere lehet a megvesztegetésnek, a gátlástalan korrupciónak. Az előadás e tárgykörben azonban nem lép túl néhány poén elsütésén. Frankó Tünde viszont eljátszik, elénekel egy öregedő színésznőt, aki egyszerre intrikus és problémamegoldó.

Melis Gábor, ahogy kell, egy szálfaegyenes derekú, elegáns, tartásos lakájt alakít, akinek a nézéseiből, gesztusaiból, hangsúlyaiból kiderül, hogy igencsak megvan a véleménye a világról. A Lady Budapest előadásából az is kiderült, hogy Somogyi Szilárd rendezőnek is. Most ezt nagyrészt titkolja. Nemigen akar annál többet közölni, minthogy profi módon, sikeresen, színpadra tud tenni egy operettet.

CÍMKÉK: