III. Richárd / Radnóti Színház
E gyilkológép cinikus okosságát, maszkjai sokszínűségét, hallgatásainak mélységét, gesztusainak többértelműségét villantja elénk minden játékpillanata.
Sodró Eliza, Alföldi Róbert Fotók: Dömölky Dániel
III. Richárd – a címszereplő: Alföldi Róbert (rendező: Andrei Şerban). Sok figura, temérdek szöveg, állandó teszek-veszek, Alföldi szinte végig a színpadon, és mindig másképp ugyanúgy: hihetetlen teljesítmény, uralja a produkciót. Elég, ha az első rész csúcsjelenetét említem, a groteszk-kegyetlen feleségkérést. (Lady Anna férjét megölte, most a kezét kéri.) Megállítja a nőt, és némi hümmögés után belekezd, hogy ő szerelmes bele. A szokásos veszekedés, Sodró Eliza mint vérbíró olvassa fejére a bűneit, ömlenek az átkai. Alföldi higgadtan áll, nem érdekli a sóder, olykor hátrasimítja szemébe lógó haját, majd egész halkan megismétli a lánykérő szöveget. Anna mintha nem hallaná, továbbra is önti rá a jelzőket. Alföldi tesz egy kört a nő körül, és arca elé tartott kezében a smukk: „fogadd el gyűrűmet”. A jelenet hideglelősen kegyetlen: a cinizmus higgadtsága, a gesztus kiszámított játékossága, amit Alföldi produkál, egy pillanatra lefegyverzi Annát. Alföldit ez nem is érdekli, látja a gesztus hatását, és bár biztos a dolgában, még pár hízelgő szót mosolyog az özvegyre. Zsebében tudja a győzelmet, csak játssza a könyörgést. Anna elrohan és Alföldi utána, de megáll, a fenékszín előtt összegörbed a hangtalan röhögéstől, jó darabig e testet rázó, hangtalan vihogással ünnepli magát, alig bír előtántorogni a rivalda felé: „nyertek már asszonyt ilyen hangulatban?” – mondja a híres sorokat. A jelenet persze Shakespeare-nél is irracionális, Anna (feltételes) igenje két hulla felett még egy utolsó rúgásba csomagolódik, de a szavakon túl felcsillan a lényeg: Richárd megkapta a nőt, amiben Alföldi kezdettől fogva biztos volt. Alföldi pazar gesztussorozata, a Nagy Manipulátor bevillantása teszi igazi színházi pillanattá ezt a jelenetet.
Alföldi a temérdek szöveg dzsungelében zseniálisan tud bánni a ki nem mondott szavakkal – például ahogy Buckingham totojázását elintézi; nincs magyarázat, szinte látjuk Richárd agyát, ahogy vált, a pasi ejtve van – Alföldi a darab „mögötti” abszurd drámát tudja érzékeltetni. Még ennél is beszédesebbek a hallgatásai. Így, többes számban mondom, mert sokféleképp tud hallgatni – néha fél percig ül és néz – és a néző mindent tud, a szavak nélküli beszéd átjön, és többet mond minden magyarázatnál, Shakespeare-nél is. És Alföldi mesterien játszik ezekkel a néma pillanatokkal, melyek mélyre kavarnak e vérmanipulátor agyába.
Alföldi Róbert
Viszont sajnáltam, hogy a rendezés elvette Shakespeare zseniális húzását: a legaljasabb, gyávább tettei után jön a végső leszámolás, Richmond végez a „véres kutyával”. Csakhogy Shakespeare megadja azt a kegyelemdöfést, hogy Richárd nem nímandként megy a csatába – amiről tudhatja, hogy elveszti –, hanem „öt Richmondot” is megöl a kavarodásban, és csak a végén kerül szembe a halálos döféssel. Ám közben ott a híres mondat: „lovat!, lovat!, országomat egy lóért” – a hatalom irracionális egyenlete, amikor az, amit összegyilkolt maga köré, egy lovat ér csupán. Itt, a Radnótiban ezt alig halljuk, Alföldit betuszkolják egy földalatti lyukba és egy géppisztolysorozat végez vele. A játék nem adja meg azt a dramaturgiai kontrapontot, amit Shakespeare bölcsessége tudott: ez a véres-cinikus ölőgép azért mégiscsak valaki volt a törpék között. És Alföldi ezt a „valakiságot” tudta végigvinni, megtartani, villanásnyira felmutatni még a züllés és mocsok legalján is. És igen, itt a leszámolásnál is egy fejjel nagyobb marad a többieknél: „én bevárom a kocka szeszélyét…” – mondja, mikor már minden elveszett. E sorok és a jelenet húzás áldozata lett. Amivel ezt a „valakiságot” vették el Alföldi Richárdjától, amit az előadás során épített, és amit mindig meg tudott mutatni. A legnehezebbet.
