Henrik Ibsen: Hedda Gabler, Eugene O’Neill: Amerikai Elektra / MITEM
A Nemzeti Színházban negyedszerre megrendezett Madách Nemzetközi Színházi Fesztiválon óhatatlanul is azt figyeli a néző, hogy miben különböznek az idegen tájakról érkezett produkciók a hazaiaktól.
Hedda Gabler
Három jól szituált úr látható a vásznon a polgári nappaliban. A hozzánk legközelebb ülő a cilinderét a térdén tartva várakozásteljesen néz a kamerába, a másodiknak az arca sem látszik, csak ahogy olvasás közben néha lapozza a lepedő méretű újságot, míg a harmadik a jegyzetfüzetébe írogat kitartóan. Ejlert Lövborg, az egykori kedves, Brack bíró, aki most akarja a szeretőjévé tenni, és Jörgen Tesmann, Hedda Gabler újdonsült férje jelöli ki a szűkre szabott határokat, amelyek között az asszony élete telik.
Merthogy Anna Pettersson rendező nem a történet mesélése felől közelít Ibsen remekművéhez, hanem a címszereplőnő mindennapi fétisei: a pisztolyai és ruhája mentén érzékelteti a sztori főbb vonalait. A svéd Dramaten Stockholmi Királyi Színház előadása jócskán megosztja a nézői koncentrációt, hiszen az élőben játszó színésznő, és csak a vásznon, felvételről látható három férfiszínész (Mattis Herman Nyquist, Kim Haugen és Eindride Eidsvold) játéka egyaránt elmélyült figyelmet követel.
A vetítésre használt vászon és a nézőtér első sora közötti keskeny sávra szorított Hedda Gabler kiszolgáltatottságáról sokat árul el Electra Hallman elfojtott dühtől felfújt arca, máskor a nézőtéren ülők között cinkost, támogatót kereső mosolyai, grimaszai. Ibsen legtöbb darabja kicsit krimi is, és éppen ez az a dimenzió, amelyet posztmodern gesztussal a jelen előadás szétjátszat. Az asszony a kezdetektől a pisztolyait, mind az ötöt(!), rendezgeti, később gondosan megtölti őket, ráadásul a padlón szanaszét heverő papírokról többször olvassa fennhangon az írott szöveg egyik utolsó mondatát, amely arról tudósít, hogy Hedda halántékon lőtte magát.
Ahogy a napfény tűz a tenger felszínén keresztül a mélység beláthatatlan homálya felé, úgy változik felülről lefelé Hedda Jan Lundberg tervezte ruhája a világoszöldtől a haragos sötétzöldig. Azért is gyönyörű a jelmez, mert mintha fel- és elszívná a környezetében lévő fényeket, így azt is jelzi, hogy viselője irtózik a naptól.
Hiába is a nő kezében a távirányító, hogy szükség esetén a neki nem tetsző részeket a vásznon egyszerűen továbbpörgesse, az előadás nem hagy kétséget afelől, hogy igazából nem ő, hanem a férfiak dominálnak a saját életében. Nem megrendítő a svédek jó ritmusú vendégjátéka, mert talán ott is gondolkodtat, és így nem engedi hatni a cselekményt, ahol nem kellene, de Electra Hallman vibráló színészete emlékezetes marad.
Halk, szinte simogatóan kellemes muzsika fogadja a publikumot a norvég Det Norske Teatret Amerikai Elektra című előadásán. Eugene O’Neill klasszikus drámamonstrumát egy bárban, élő jazzkoncert keretében, három részre osztva játszatja Eirik Stubo rendező. A dobosból, zongoristából és gitárosból álló formáció (Steinar Sønk Nickelsen, Erik Nylander és Havard Stubo) által a felütésben játszott Shenandoah című tengerésznóta lágy taktusai kellően megágyaznak a vérből és gyűlöletből szőtt családtörténetnek.
Kissé nehezen indul a produkció, hiszen az első felvonás szövegközpontú színészi jelenlétet igényel, amely igen statikusnak tűnik. De aztán a második felvonásban, visszafelé is magyarázódik és beigazolódik az első rész esztétikája, hiszen a továbbra is szenvtelen színészi játékot ritkán látható módon teszi teljessé a visszafogott jazztől minduntalan elrugaszkodó zene.
Amerikai Elektra
Az Amerikai Elektrában a zene egy pillanatig sem kísér vagy húz alá színpadi helyzeteket, hanem magát a tragédiát jelenti. A szenzációsan előadott dalok nemcsak, hogy nem válnak magánszámmá, hanem érvényesen és az adott szituációról sokatmondóan, a lélektani folyamatokhoz hűen illeszkednek a cselekménybe. Az utóbbira gyönyörű példa Orin megformálója, Torbjorn Eriksen, aki a Doors Riders On The Storm című dalával mesél az amerikai polgárháború a személyiséget alapjaiban deformáló hatásáról.
Ha nincs is meg a rocktörténet legnagyobb sikolya, nem is lehet, mert ez már elvitathatatlanul Ian Gillan nevéhez fűződik, a végsőkig kétségbeesett, élete szerelmét sirató asszony földöntúli fájdalma elemi erővel jelenik meg a Christine Mannon szerepét alakító Gjertrud Jynge fantasztikus hangjában, amint a Deep Purple Child In Time című rockszimfóniáját sikoltja.
Legalább ennyire ütős Adam Brant kapitányként Lasse Kolsrud. You touch me énekli a Wild Is The Wind című dalban, amely a szenvedélyes férfi lelkének legrejtettebb bugyrait mutatja. Katartikus percek ezek, ahogy összességében az egész előadás ritkán érezhető intenzitással szól a szavakkal elmondhatatlanról.
Az Eugene O’Neill drámaírói életművének központi gondolata annak a színpadi nyelvnek és dialógustechnikának a keresése volt, amelynek segítségével írható (lett volna) a 20. században tragédia. A tehetséges amerikai szerző ebbéli törekvéseit nem mindig kísérte siker, ráadásul ma már kicsit túlírtnak tűnnek a darabjai, ám nem lehet kétségünk afelől, hogy a Det Norske Teatret megtalálta azt az érvényes formát, amelyet a véres történet igényel.
A Nemzeti Színházban negyedszerre megrendezett Madách Nemzetközi Színházi Fesztiválon óhatatlanul is azt figyeli a néző, hogy miben különböznek az idegen tájakról érkezett produkciók a hazaiaktól. Nos, mind a Hedda Gabler, mind az Amerikai Elektra alkotói rendkívül szabadon kezelik az írott szöveget, ahogy az előadások nagyban építettek az audiovizuális hatásokra is. A legszembetűnőbb azonban az egyszerűségre törekvő színészi játék, amely puritanizmusa ellenére, mégis megkapónak bizonyult mindkét esetben.
