A hallgatás kalitkája

|

Wajdi Mouawad: Futótűz / Radnóti Színház / POSZT 2017

Alföldi Róbert rendezése a megszokottnál eszköztelenebb, jobban hagyatkozik a dráma erejére. Lassan bontja ki a történetet, hagyja, hogy a néző az ikerpárral együtt lépkedje végig a megismerés egyre riasztóbb lépcsőfokait.

Kováts Adél, Rusznák András         Fotók: Dömölky Dániel

Az utóbbi hónapokban csak úgy sorjáztak azok a színházi bemutatók, amelyek részleteikben vagy egészben, áttételesen vagy nagyon is konkrétan reagáltak a menekültválságra. A k2 Színház Cájtstükkjében a töredékes történetek egyike szól egy menekült fiú befogadásáról és annak következményeiről, a Katona Sufnijában bemutatott Nem vagyunk mi barbárok is ebből az alaphelyzetből építkezik. A Bethlen Téri Színházban pedig egy húszéves darab, az Egy fiú Boszniából kapott új és szomorú aktualitást. Ahogy a délszláv háború borzalmait egy kamaszfiú szemszögén keresztül megmutató történet ráolvasható a mai traumákra, a Radnótiban most bemutatott Futótűz is mindig húsba vág majd valahol, amíg csak háború lesz a világon.

Szerzője, a Kanadában élő Wajdi Mouawad Libanonból kényszerült menekülni még gyermekkorában, és azóta is ebből a fájdalmas  tapasztalatból írja műveit, amelyek középpontjában a háború családokat megnyomorító kegyetlensége áll.

Olasz Renátó, Kováts Adél, Martinovics Dorina

A Futótűz is egyetlen család történetét mutatja meg, mégpedig úgy, hogy mi, nézők a főszereplő, Nawal Marwan (Kováts Adél) gyermekeivel együtt járjuk végig azt az utat, azt a felkavaró nyomozást, amelyre édesanyjuk végrendeletében kéri az ikreket. Ők pedig először kényszeredetten, aztán már egyre inkább belső indíttatásból keresik sosem látott apjukat és testvérüket, kutatják a család elhallgatott történetét. A darab két szálon fut, a múltban és a jelenben. A múlt Nawal Marwan fiatal lánykorától kezdve körülbelül 30 évet ölel fel, követve a főszereplő sorsát. A történetet nem kötik konkrét helyhez és időhöz. A díszlet (Menczel Róbert munkája) lángnyelvekre emlékeztető, festett háttere a címre utal, de szabad utat ad a képzeletnek. A homokhoz, apró szemű kavicshoz vagy sóhoz hasonlatos anyaggal feltöltött színpadi előtér, amelyben a szereplők gázolnak, jelentheti a – mindenhol és bárhol – elfolyó időt, de akár a sóval behintett, terméketlen földet is eszünkbe juttathatja. A menekülttábor, a háború, a börtön is lehet bárhol, de a szerző életútjának ismerete vagy az arab nyelvű szövegrészletek alapján gondolhatunk Libanonra vagy Szíriára is. Direkt aktualizálásnak azonban nyoma sincs. A térnek még két szimbolikus és szintén időtlen eleme van: a hallgatást és a lelki bezáródást jelképező üvegkalitka, amelyben Kováts Adél már akkor ott áll, amikor a nézőtérre belépünk, és egy piros bokszzsák – talán a sorsától, a másik embertől, a saját rossz döntéseitől és a történelemtől folyton pofonokat kapó ember jelképe.

A drámaszöveg (Molnár Zsófia fordította magyarra) néhol zavarba ejtően billeg a tiszta költészet és a közhelyes életbölcsességek határán. Hogy mégsem billentik el az olyan mondatok, mint hogy „meg kell tanulnom élni nélküle”, annak az az oka, hogy a történet ereje visszaadja a maguk igazságát ezeknek az elkoptatott mondatoknak is. Javára válik a szövegnek, hogy sokszor kihallatszik belőle egy ismétlésekre épülő, lírai lüktetés.

Martinovics Dorina, Olasz Renátó

Alföldi Róbert rendezése ezúttal a tőle megszokottnál eszköztelenebb, jobban hagyatkozik a dráma erejére. Lassan bontja ki a történetet, hagyja, hogy a néző az ikerpárral együtt lépkedje végig a megismerés egyre riasztóbb lépcsőfokait. A tempó az első felvonásban néhol lassúnak is tűnik, de a titok súlyát végig ott érezni a háttérben, és ez feszültséget ad ennek a résznek is. Mindezt képileg erősíti a színpadi történések hátterében élő felkiáltójelként végig ott álló, üvegkalitkába zárt főhősnő jelenléte.

És egyszer csak eljön az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy amellett, hogy egy asszony és egy család történetét látjuk egy olyan háborús övezetből, amelyikről naponta hallhatunk vagy hallhattunk harminc éve híreket, sokkal többet is látunk. Mert mindaz, ami vele megtörténik, elképzelhető a maga konkrétságában, de egyre sokasodnak a mitológiai és bibliai áthallások, és ettől egyszerre lesz konkrét és örök emberi történet. Mítosz, vagy ha úgy tetszik, ballada a bennünk élő Káinról és Ábelről, választásainkról és kényszerpályáinkról, a generációkon keresztül hurcolt titkokról, arról, hogy amit egy életen át keresünk, nem ismerjük fel, ha mégis rátalálunk, hallgatásról és beszédről, a kimondhatatlannak tűnő dolgok kimondhatóságáról. És arról, hogy megállítható-e a futótűz, vagy véget soha nem érő körökben adjuk tovább a gyűlölködést.

Kováts Adél, Csomós Mari

Pályakezdő és érett színművészek szép összjátéka juttatja el hozzánk mindezt. Kováts Adél egy teljes életutat játszik el, a fiatal lánytól az idősödő asszonyig jeleníti meg Nawal Marwan életének fordulópontjait, erős monológokkal megtűzdelve. A legemlékezetesebb talán mégis néma jelenléte az üvegkalitkában, ahogy a szeme megváltozik, amikor a gyerekeket nézi. László Zsolt Lebel közjegyző szerepében nagyra nőtt, örök gyerekként és sziklaszilárd, örök barátként téblábol, néha egy kis derűt is hozva a súlyos előadásba. Martinovics Dorina és Olasz Renátó az ikrek szerepében hétköznapi, a kamaszkorból éppen hogy kinőtt fiatalokat formálnak, akik közül a lány dermedt kötelességtudattal, a fiú lázadással reagál a végrendeletre, hogy innen jussanak el a közös szembenézésig. Sodró Eliza kicsi szerepében is karakteres jelenés egyszavas igenlő mondataival, két hosszú copffal és tágra nyílt szemekkel. Lovas Rozi jelenléte tele van energiával. Gazsó György monológja a megszakíthatatlan bosszúláncolatról, és Pál András arca a levelek elolvasása után szintén az emlékezetes pillanatok közé tartozik.

A lassú építkezés nyomán erős előadás épül, eljutunk a katarzisig. Hogy az igazsággal való szembenézés, a titkok kimondása után mi következik, arra válasz persze nincs, csak az a kis, esernyőnyi valami a nyomozás végére ért ikrek és az őket elkísérő barát feje fölött, amire apró kavicsokként zuhog az idő meg a történelem.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: