Rossz embert keresünk

|

Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz / Katona József Színház

Franz Biberkopf alapjában jó ember lenne, de nem az. A kor megtalálja benne a rosszat. Mészáros Béla berlini munkásembere pikareszk antihős. Kalandor, akinek esze ágában sincs kalandozni.  

Fotók: Dömölky Dániel

 

Továbbá: kurvák, rokkantak, orvosok, betegek, berlini járókelők.

A szereposztás nagyjából mutatja a mű lényegét. A miliőt és a karaktereket. A történet mélyén lappangó, sötét fenyegetést. Minden történelmi korban ott a robbanás lehetősége. Többé vagy kevésbé. És az ember, mint olyan, a fáradhatatlanul zsibongó történelem állandó pezsgése közepette, nem átallja rossz irányba terelni az eseményeket. Ezt látta meg Döblin vadul csapongó, expresszionista regénye a saját korát szemlélve. A lecsúszott társadalom morális ellehetetlenülésének fenyegető mivoltát.

Az állandó zaklatottságot, a testetlen félelmet, a nyüzsgő élet végtelen magányát.

Döblin művében az a legborzongatóbb, hogy olyan, mintha a történelmi tények ismeretében a huszadik század második feléből tekintene vissza a korára. De nem. Az 1920-as évek végén festette le az 1920-as évek végének Berlinjét. Alaposan szemügyre vette a kortársait és hű képet rajzolt arról, hogy merre halad a kor.

Mészáros Béla, Pálmai Anna

Alfred Döblin elme- és idegorvos megjövendölte a pusztító jövendőt.

Már azzal is, hogy egy gyilkost jelölt ki főhősnek. A weimari köztársaságban vagyunk, a német császárság és Hitler uralomra jutása között. A demokrácia szabadsága elbizonytalanítja a frissen szabadult Franz Biberkopfot, akit barátnője halála miatt ítéltek négy év börtönre. Próbál az új körülmények között új életet kezdeni, de a hatalmas metropolisszá duzzadó Berlin nyüzsgő idegenségében képtelen eligazodni. Békét keres, miközben kényszerűen elmerül a város egyre terebélyesedő fertőjében.

„Montázstechnikával íródott szociológiai-biológiai mítosz.”

Vitákat és indulatokat kavaró expresszionista városregény. Az európai expresszionizmus korszakos alkotása. A címkék csak később ragadtak rá. (A korabeli Magyarországon sem fogadták egyértelmű lelkesedéssel. Ellentmondásosságát mutatja, hogy 1934-ben a Nyugat párhuzamosan két szerzőt is fölkért a méltatására. Míg Magyar Bálint kategorikusan elutasítja a művet: „Berlin, Alexanderplatz a könyv címe, de nem érezzük az aszfaltot, a fényreklámokat sem, a városból sem kapunk sokat, csak valami pincelevegőt és benne élő degenerált roncs-embereket”, addig Fejtő Ferenc, jóllehet neki is vannak fenntartásai, Döblin-kortársként fölfedezi, miért válik a későbbiekben kultikussá a szöveg: A könyv igazi értéke nem is a zaklatón csiklandozón modern hangszerelés, bűvészkedő, hajszolt eredetieskedés, hanem azok a rejtett részek, amelyekben Döblin a betörő és prostituált maszkok mögött megmutatja a züllöttségben is tiszta emberarcot.”)

Mészáros Béla, Keresztes Tamás

Franz Biberkopf alapjában jó ember lenne, de nem az. A kor megtalálja benne a rosszat. Mészáros Béla berlini munkásembere pikareszk antihős. Kalandor, akinek esze ágában sincs kalandozni. Nyugodt életre vágyna, de beszippantja a nagyváros. Mocskos kalandjai egyre mélyebbre és mélyebbre lökik, miközben döntéseit egyfajta valóságtól elidegenedett, ostoba idealizmus, naiv jóakarat vezérli. De nem az etikum. Az erkölcsiséget  megölte benne a kor…

Szokott morálunkkal megítélhetetlen a figura.

Oly mértékig teszi próbára a beleérzőképességünket, hogy egész erkölcsi rendszerünket kell (kellene) vele újragondolni. Beleélve magunkat egy olyan korba, amelyben még nem dúl háború, de a bűnt már természetesnek veszik. Alattomosan átszivárgott a mindennapokba… Mikor a gyilkos ösztön fölzabálja a várost és az, amit addig jónak hittünk, megszűnik létezni… Mikor a rossz emberben kell a jót keresnünk. Mit tehet ilyen helyzetben a szegény jó Franz, azaz a szerencsétlen főhősünk? Züllöttségében is tiszta arcot mutat.

A fejtői, megoldhatatlannak tűnő színpadi varázslat Mészáros Bélának, ha egy-egy pillanatra is, de sikerül.

A berlini járókelők további szerepeiben Reinhold, a haver, a Keresztes Tamás formálta eredendően bűnös alak és a Biberkopf  körül bolyongó nők, Pálmai Anna józan gondolkodású Évája, Mészáros Blanka két szélsőségesen valósághű karaktere, Lina és Trude, Pelsőczy Réka nyafogó énekesnője és a szintén duplázó Rujder Vivien, a világot nagy, kerek szemekkel szemlélő két nőalak, Minna és Franzie szerepében, mind-mind a cseppfolyós erkölcsiségű kor szülöttei. A kisebb szerepekben is olyan villanásoknak lehetünk tanúi, mint Tasnádi Bence nagyvárosi szélhámosromantikával körüllengett Willije és Szirtes Ági angyalian taszító Bastnéja.

A látvány technikai zsonglőrmutatvány

Mikó Csaba színpadi átiratát a rendező Kovács D. Dániel Bíró Bence dramaturg segítségével fésülte mai színpadra. Helyenként bátor, máskor szemérmes a szöveg. Szemérmesen elmossa a nőfigurák prostituált mivoltát, így aztán némileg érthetetlenné válnak a történet főbb mozgatórugói. Nevezetesen, hogy Biberkopf barátnői, a halott Ida (Borbély Alexandra filmkockákon életre keltve) és a Pálos Hanna formálta elárvult lelkű Mieze hol lépik át azt a határt, mikor az állati haragra gerjedő Biberkopf már nem csupán kuncsaftnak, hanem valódi fenyegetésnek tekinti a vetélytársait.

A látvány maga technikai zsonglőrmutatvány.

A regény lefordíthatatlannak tűnő nyelvi kollázstechnikáját a Horváth Jenny tervezte tér káprázatos színpadi nyelvre fordítja. Művészi erejű filmmontázsok (hommage à Fassbinder), az előttünk zajló eseményekre izgalmasan reflektáló, emblematikus szövegrészletek, színpadi „képkivágások” keltik életre a túlzsúfolt nagyvárosi történetet. S mikor eltűnik a vetítővászon, bizarr érzéki csalódást kelt maga a színpad is. Úgy fest (szándékosan vagy sem), mintha a vetítővászon keskeny tartólécei óriási tükörlapokat kereteznének. Mi pedig ebben az óriási tükörben látnánk az eseményeket. Kereshetnénk magunkat a szereplők között… Döblin műve a színpadon se adja könnyen magát. Csúfos kudarcot vall minden erkölcsi mérce, amelyet próbálunk ráerőltetni. A berlini zsánerképek között vágóhídi jelenetek villannak föl elviselhetetlen kegyetlenséggel, emberi étkezésre szánt, szenvedő állatok kizsigerelésének képi dokumentumai. Mintegy összekötve korunkat a Döblin jövendölte korral. A morál olyan kérdéseire irányítva a figyelmet, melyeket eddig nem vizsgáltunk. Megérkeztünk. Ez már a 21. század.

***

„És ha valaki még azt kérdezné, van-e igazság ezen a világon, az kénytelen lesz beérni a következő felelettel: Egyelőre nincs, legalábbis nincs e hét péntekjéig.“  (Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz)

***

(Az előadást beválogatták az idei POSZT-ra.)

CÍMKÉK: