Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél / Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat
A burleszkszerű emberi karikatúrák jobbára mélység nélkül maradnak, nem tudjuk meg igazán, milyen személyiségek rejtőznek mögöttük.
Jelenet az előadásból
Feljön a cefre, motyogja hatalmas piros-fehér-zöld zászlóval a kezében a Részeg polgár, akinek fogalma sincsen, hogy melyik pártra szavazzon a másnap esedékes választáson. Arra vár, hogy végre megmondják neki. A Bukaresttől tizenhat órányi vonatútra lévő városka vezetői szerelmes levelekkel zsarolják egymást. A politika és a hálószobai titkok összefonódnak. A fafejű tisztségviselő a városházán belezavarodik az előre megírt beszédbe, és az előtte tornyosuló papírhalmokba. A zárlat vidám, népszínműveket idéző, hullarészeg hejehuja a közönség vastapsától kísérve. Hiába, na, így mulat a magyar.
Egy baj van csak mindezzel, de az bizony elég nagy: a román nemzeti klasszikusként számon tartott Ion Luca Caragiale 1884-ben írt, zseniális vígjátéka, Az elveszett levél sokkal keserűbb, jóval durvább világról szól. Ez a kőkemény politikai darab, bár 130 évvel ezelőtt íródott, a jelenkorunkat is górcső alá helyezi. A tanítani való dramaturgia azért működik fényesen, mert mindig akkor és úgy jelennek meg a szereplők, amikor és ahogy nem várnánk, az író ezzel bravúrosan csavar egyet a cselekményen. Mintha Molnár Ferencet olvasnánk, csak jóval keserűbb nála a román kolléga.
Rappert-Vencz Gábor, Kovács Nikolett Fotók: Czinzel László
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadása, amely Nemzeti Színházban volt látható, egyszerűen nem számol Az elveszett levél alapvető vonásával, a mindent átható és meghatározó romlottsággal. Ehelyett Sorin Militaru rendezésében dévaj, majdhogynem jópofa figurákat látunk. Nem világos, miért lenne félelmetes, holott legalább néha annak kellene lennie, a helyiek igazi problémáitól régen elszakadt városvezető, Tarhonyai Zakariás (Bessenyei István), aki azt ismételgeti folyton, mondanivalóját széles karmozdulatokkal kísérve, hogy icipici türelmet kér. Hasonló a helyzet Gyurival (Nagy Orbán), a sokgyermekes, a családjával minimálbéren élő rendőrrel. A burleszkszerű emberi karikatúrák jobbára mélység nélkül maradnak, nem tudjuk meg igazán, milyen személyiségek rejtőznek mögöttük.
A Seprődi Kiss Attila által fordított írott szövegben, a harmadik felvonásban a megválasztásában töretlenül bízó ellenzéki, liberális vezető a kereskedőket teszi felelőssé azért, mert az ország ipara nem működik. Ez az utalás sem hangzik el a színpadon, úgy tűnik, a cél az volt, hogy minél inkább hatástalanítsák a szöveg metszően éles társadalomkritikáját.
A szatmárnémetiek előadása nem tart görbe tükröt elénk, és nem gondolkodik el a jelenről, inkább a humoros szituációk minél teljesebb kiaknázására törekszik. Ez néha sikerül, néha nem. Így is lehet játszani, ám Caragiale jobb szerző ennél.
