Tech. Poet. Inst.

|

Anyegin / A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház a Tháliában

Ha valóban ez lenne a harmadik évezred nagy dilemmája, ha az emberi életet elsődlegesen nem a szerelem ösvényei jelölik ki, akkor az Anyegin örök érvényű története korunkból szemlélve egészen más megvilágításba kerül…

„Siet loholva élni, s érezni is siet.“

Elborzongató, ahogy a váteszi hajlammal megáldott Alakszandr Puskin mintegy öntudatlanul ráérez harminchét évesen bekövetkező korai halálára, s az Anyegin – Vjazemszkij hercegtől idézett – kezdősorával a korai halál kiszabta életprogramot tűzi a zászlajára. (A történet egy későbbi szakaszában az Anyeginnel párbajozó Lenszkij halálos sérülésével konkrétan azt is megjövendöli, miként fog meghalni…)

Kortárs tánc? Próza zenére? Puskin remekműve mozgással lekövetve? Soha nem látott színházi műfaj, amely a modern művészetek nyelvén szólaltatja meg a 21. századi mélylélek megkopott ősképeit?… Nagy kérdés, hogy valóban Puskin-e, ami a színpadon elénk tárul. A szöveg sérült, a történet már-már beazonosíthatatlan, az ösztöneink diktálják, mit érzékelünk és mit nem a tudatunkból kivetített színpadi világból. Szaggatott párbeszédek törnek elő, mintha a gyerekkorból, hogy ismét átadják helyüket a mozdulatlanságnak, a táncon túli táncnak, az emberi tudat távoli, beláthatatlan tartományaiból előhívott mozgássoroknak, a fehérre festett csontsovány agarak szobormerevsége sugallta kínzó emberi vágynak. A soha be nem teljesülés fájdalmas diadalának.

És innentől valóban Puskin…

A nyelv, amelyen az ifjú rendezőnemzedékhez tartozó Nagy Botond a gyergyószentmiklósiak Anyegin című előadásában megszólal – jóllehet nem előzmények nélkül való, mint ahogy semmi nem az –, meglepően újszerű színházi közlésmód. A maga komplexitásában, szerteágazó sokrétűségében is azzal a jól kivehető szándékkal, amely az önnön tudatába zárt emberi lét szabadságvágyát kutatja. A szabadulási ösztönt, mely mindenáron függetleníteni akarja magát a társadalom ránk erőltette – elavult, elközhelyesedett, kiüresedett – létformáktól. Azoktól a megmerevedett társadalmi normáktól, amelyek élhetetlenné teszik, eleve kudarcra ítélik a társas kapcsolatok, a társnélküliség, a társas magány, a férfi-nő viszony s az egyéb köznapi létformák különféle változatait és ezzel állandó önreflexióra, önnön életének szüntelen magyarázatára, újraértelmezésére kényszerítik a korral sodródó embert. És erre valóban alkalmas annak a saját árnyképét űző, egyébiránt végtelenül művelt és kifinomult Jevgenyij Anyeginnek a közel kétszáz éves története, aki látszólag érzéketlenül, mindenesetre lelki otthontalanságban tengődve utasítja el a felé áradó szerelmet, Tatjana szerelmét. Alkalmas azért, mert újra lehet írni vele az örök puskini kérdést. A ‘mi van, ha az elhárított szerelemmel elszalasztjuk életünk nagy lehetőségét’ helyett fölteszünk egy másikat.

Valóban meghatároz-e minket a másik léte vagy nemléte?

Átélhetjük-e a teljesség érzését más módon, mint ahogy a társadalom elvárja tőlünk? Mikor vagyunk leginkább önmagunk… Ha valóban ez lenne az évezred eleji újromantika dilemmája, ha az emberi életet elsődlegesen nem a társkapcsolatok (a szerelem) ösvényei jelölik ki, nos, ebben az esetben Anyegin örök érvényű története korunkból nézve egészen más megvilágításba kerül…

Az előadás értelmezési tartománya végtelen.

Ha képes rávenni a nézőt e végtelenség nyújtotta kalandra, akkor a műfajok modern kori zavarát – szabadon burjánzó kavalkádját – felmutató előadás jó eséllyel beteljesítette, amit akart. A lét mindennapjainak vég nélküli haláltánca (lásd maga Puskin) idegenül ismerős tájakra viszi a szemlélőt. Egy kultikus térbe, ahol Tatjana levele is megszólal, miként Puskin verses regényének egyéb, jól ismert szövegei. Foszlányokban. Zenével fölturbózva. Adott esetben a maga fülsiketítő gátlástalanságában is fölszabadítóan harmonikus technóra. A szöveg foszlányaiból fölépített öntörvényű világ ez.

Mint ahogy foszlányos minden, amit a valóságból érzékelünk.

Akár az a múltból itt ragadt, fájdalmasan szép, életmetaforaként is fölfogható argentin tangó. Valahol az előadás közepén. A különös műfaj különös színészi jelenlétet kíván meg. Önzetlenebbet. Részekből egészt. A színészi lét Gesamtkunstwerkjét, összművészeti kiteljesedést. Homályos háttérből kibontakozó homályos figurákat, akikre olykor kósza fény vetül. Szilágyi Míra, mint bátortalan, de önmagát meghatározni képes Tatjana… Faragó Zénó, a tétovaságát kegyetlen bőrkabátba burkoló Anyegin…  Máthé Annamária és Kádár L. Gellért, mint az utolsó tangó érzéki szerelmespárja, Olga és Lenszkij…

Nem könnyű kitapogatni, hogy ebbe a csillámlóan szertefutó előadásba mi mindent kódoltak bele az alkotói. Magában rejti-e azt, amit belelátunk? Több vagy kevesebb annál? Vagy simán csak az,  ami már rögtön az elején elhangzik? Prózaian egyszerű techno poétikus installáció?

Az Anyegin című előadással Nagy Botond rendező elnyerte a romániai ‚DbutanT‘ országos színházi fesztivál első díját. Az idén második alkalommal megrendezett seregszemle tavaly a debütáló színészeket, idén a pályakezdő rendezőket állította a reflektorfénybe.

Anyegin – Puskin nyomán. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház vendégjátéka a Thália Színházban

CÍMKÉK: