Én lenni, élet vágni engem nyakon

|

Szedjetek szét / Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, Kisvárdai Fesztivál

Mezei Kinga rendezése olyan sűrű anyagot alkot, amely magába szippantja, s az előadást követően is bizonytalan lebegésben tartja a nézőt. Emigráció, munka, embernek maradni a kitaszítottságban – az előadást mindezek szorongó kétsége alkotja.

„én gondolni / én nem menni haza / fogni kapa / emelni életszínvonal / kapni gerincből / görbe vonal”, írja Domonkos István a Kormányeltörésben című versében. A számos Domonkos-műből táplálkozó előadásnak ez a gondolat adja a gerincét, amely a cselekmény előrehaladtával valóban görbévé, megtörtté válik. Nem dramaturgiailag – morálisan és szó szerint véve. Bár ez az ismert vers is fel-felcsendül az egyik szereplőnek, egy félénk emigráns fiúnak köszönhetően, az előadás legnagyobb mértékben azonban Domonkos A kitömött madár című bűnügyi művészregényének cselekményéből és alakjaiból táplálkozik. A regényben fellelhető töredékesség az előadás cselekményének áramlását is meg-megakasztja: betétekkel, közbeékelt jelenetekkel egészül ki a lineáris történetvezetés, amelynek köszönhetően élesebben elválik Szergyó, az író, és Skatulya Mihály, a nagybőgős narratívája. A regénnyel ellentétben Skatulya azonban nem kifejezetten kifelé beszél, így a narráció, a merengés és a közvetlenül a nézők felé fordulás megmarad az író sajátjának. A rendező kiváló érzékkel nyúl ahhoz a Domonkos-sorhoz, gondolathoz, amely az adott jelenethez leginkább illeszkedik. Nem didaktikus és nem válik fogyaszthatatlanul töménnyé – ilyen módon az előadás az egész Domonkos-életmű előtt tiszteleg, s ösztönöz arra: ha valaki nem ismerné, feltétlenül olvassa!

Az Adriai-tenger környezetét, hangulatát a funkcionális absztrakt díszlet hivatott ábrázolni. Ondraschek Péter munkája sokoldalúan támogatja a színészek munkáját. A lépcsőzetesen kialakított emelvények, a nagy dobogón lévő kis dobogó biztosítja a jelenetek közötti gördülékeny váltást, megemelésük pedig lehetővé teszi, hogy a legalacsonyabban lévő színpadi elem az egyik jelenet során váratlanul padlássá változzon át. A pódiumok pozíciója teret enged annak is, hogy a színészek körbecsónakázzák az építményt, amelynek köszönhetően a tengeren több, a különböző cselekményszálakhoz kapcsolódó, egymáshoz viszonylag közel elhelyezkedő képzeletbeli sziget is bejárható. A tenger állandó jelenlétét a díszlet egészén megfigyelhető víz-vetítés hangsúlyozza, amely egyfajta meditatív, álomszerű állapotot hoz létre és segíti, vizuálisan összetartja a töredékes cselekményszerkezetet.

Skatulya Mihály megformálásáért – valamint a Szabadkai Népszínház produkciójában, A gyászoló családban nyújtott alakításáért – Pálfi Ervint a legjobb férfi alakítás díjával jutalmazták a kisvárdai fesztiválon. Skatulya alakja, a többi karaktertől eltérően, visszaemlékezések által árnyalódik, amelyben családi életére és megélhetési nehézségeire is fény derül. Igazi protagonista, aki harcol akkor is, ha minden körülmény ellene szól. Felébreszti szimpátiánkat naiv tenni akarásával. Pálfi Ervin alakításában Skatulya Mihály jellegzetes vajdasági cigányos beszédmódja nem válik parodisztikussá, sértővé, mindazonáltal kitűnően mutatja társaitól, a zenészek bandájától való különbözőségét. Minden színész legalább kettő, három karakter megformálásáért felelős, ami sokszor azt jelenti, csupán másodpercek állnak rendelkezésükre egy-egy váltás, öltözés között. Ahhoz, hogy ezt sikeresen kivitelezzék, elsősorban elengedhetetlen az, hogy a társulat mindegyik tagja állhatatos és agilis legyen. Másrészt szükséges hozzá a mesteri szerkezet, a pontosan kimért, kiszámított színpadi alapanyag. Nem csoda, hogy a rendezői tevékenységek mellett Mezei Kinga – Oláh Tamás munkáját kiegészítve – a dramaturgiai munkában is részt vett. A dramaturg, a rendező, valamint a díszlettervező gondos körültekintését dicséri, hogy a színészek megvalósíthatták a villámgyors szerepcseréket.

A rendezés finom hangsúlyt helyez a kivándorlók elkeseredett (mind anyagi mind morális) helyzetére, valamint hazaszeretetére, amely a tengerparton eltöltött estéik ellenpontozásaként jelenik meg. Ahogyan Domonkos István műveiben, úgy az előadásban is más színnel, mintegy vízjelezve – nem tolakodva, szinte láthatatlanul, ám az egész művet meghatározva – bukkan elő a hazavágyódás. Az előadás csúcspontjaként tekinthető, amikor a szezonális vendégmunkás zenészek egyszerre fejezik ki vágyukat az iránt, hogy egész évben a tengerparton maradjanak, ahol biztos a megélhetésük, jó a levegő, fedél van a fejük felett és étel a tányérjukban. Ám itt gyökértelenül, identitásuktól megfosztva kénytelenek létezni, miközben elviselhetetlen hiányérzetet okoz számukra minden emlék, amely szülőföldjükhöz kapcsolódik.

„én állni márványtalapzaton / élet lábujjhegyre állni / vágni engem nyakon” Érezheti-e valaki magát otthon, ha egyszer emigránssá lett? Elmenekülhet-e az otthoni felelősségtől külföldre, s elmenekülhet-e a külföldi morális dilemmák elől vissza haza? Ezek a kérdések az előadás után finoman lebegnek a tudat felszínén. A rendezés nem ezt, hanem Skatulya Mihály személyes példázatát bontja ki és tárja elénk, egy életérzést közvetít és bont ki a szereplőkön keresztül.

A legjobb társulati munka díját érdemelte ki a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Szedjetek szét című előadása a Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválján.

CÍMKÉK: