Radu Afrim színháza; Én vagyok a szél

|

Kínai selyemhernyó selymet ereget

Amikor telihold ragyog a turkáló felett – Kisvárdai Fesztivál
Az elrajzolt sorsokból kibontakozó szomorú, szívszorító dimenzió egy feszesebb kompozícióban hatna.

Telihold idején (ekkorra időzítették a szervezők az előadást) szabadul el az őrület a sepsiszentgyörgyi (most a kisvárdai Művészetek Háza színpadán megnyíló) tiritarka, meglehetősen eklektikus látványvilágú elitturkálóban: megelevenednek, feltámadnak a ruhák korábbi viselői, felerősödik a bolt állandó látogatóinak és személyzetének többes identitása, személyisége, felpörögnek hóbortjaik. Egyikük például felváltva románul és magyarul beszél éjfél körül a hold hatására. Megidéződik a többé-kevésbé sikeresen elfojtott múlt, mint Bulgakov A Mester és Margaritájának tavaszi holdtöltéjén, ám Afrimnál vérbő humorral, kifogyhatatlan bohózati módban, ragyogó stand-upokkal. Nem akar szűnni a mókázás, a szóviccek áradata, újabb és újabb szürreális, groteszk csavarok kerülnek a cselekménybe. Elfáradunk tőlük, telítődünk és a közepétől immunissá válunk; a társadalomkritikai vetület, például a használt ruhák viseletének felmutatása az újak helyett akkor érvényesülne, ha például a táncos-dalos-filozofikus lírai betétekből lenne több, amelyek átmeneti nyugvópontra juttatják az ötletkavalkádot. A mágikus realista kabaré-noir végére már észre sem vesszük, hogy az egyik titokzatos, túlbonyolított, talán megátkozott női alak, Puskás Hajnalka (Gajzágó Zsuzsa), aki egy ál Pataky Attila-profillal is csetelget, a Zara üzletlánccal paktált le. Az elrajzolt sorsokból kibontakozó szomorú, szívszorító dimenzió egy feszesebb kompozícióban hatna. Emlékezetesek Karcsika (Kónya-Ütő Bence) fürdőkádból íródott spontán versikéi a nyitóképben, az élettörténetében a Victoria ipari város pályaudvarán rekedt magányos nőnek, a turkálótulajdonos Golyó (Erdei Gábor) régi barátjának (Dima Carmen: Pál Ferenczi Gyöngyi) számtalanszor ugyanolyan komoly, tragikus hangon előadott megvalósulatlan szerelme – vagy a helyi blogger-riporternő (Tamara: P. Magyarosi Imola), amint ott terem, ha valami történik a poros városkában, ahol megállt az idő. Szövevényes kapcsolatrendszerükben ugyan nehéz kiigazodni, de ez nem is baj, érdemesebb az előadást a posztdramatikus színház életképes változataként felfogni, ajánlotta Venczel Valentin zsűritag.

A megbeszélésen az elemzők és más megszólalók hálásan sorolták a nyelvi bravúrokat, poénokat (Városfalváról kiderült, hogy valós település), igazolták, hogy Sepsiszentgyörgyön vannak a legjobb turkálók, méltatták a kifogyhatatlan játékkedvet, de fel-felemlítették azért a bőség zavarát. Radu Afrim újabb munkái közül többen a Grand Hotel Retromadár-t szerettük volna itt látni, amit néhányan online követtek az évadban. Vágyódunk az egyes számú Retromadár (blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan) bravúros, kompakt, lélegzetelállítóan reális és mesés miliője után, amit a rendező nálunk játszott legjobb darabjának tekint a kritika egy része. (Ezt az előadást a túlzottan harmonikus lakótelepi együttélést alig megzavaró szekus szomszéd túlontúl csekély szerepe tette mérlegelés tárgyává néhány éve a szakmai diskurzusban. A Retromadárban túlcsordul a nosztalgia, vélték, ám a gyermeki nézőpont ilyennek látta azt a paneludvart, válaszolták meg mások.)

A halványabb, inkább formailag emlékezetes Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél kék hátteréből a turkálóba átemelt, erős székely tájszólásban filmtudományos kiselőadásokat tartó Claribella-karakter immár vloggá nőtte ki magát: Benedek Ágnes, aki kiemelkedő alakításáért Kisvárdán a polgármester díját kapta meg, hetente beöltözik és influenszerként okítja rajongóit a youtube-on – hasonlatosan magyarországi kortársához, egy másik színésznőhöz. Nálunk Stefanovics Angéla alakításában elevenedik meg a youtube-on Anzselika Habpatron.

Mióta Eszenyi Enikő társadalomkritikai gondolatokat, például a kínai termékek ránk özönlésének jelenségét is észlelte az előadásban s érintette a szakmai vitán, gondolkodom róla, hol sikkadt el ez az én percepciómban. Arra tudok csak gondolni, hogy a címbéli állattá átlényegülő Karcsika fenekéből eregetett selyemfonal lehet ez a számomra elkötetlen szál a produkcióban.  És valóban: egy ponton kiderül, hogy Karcsikát leklónozták a kínaiak, ő eredetileg selyemhernyó, aki kettős üzemmódban működik.

xxx

Kötélhúzás az életben tartásért

Én vagyok a szél – Kisvárdai Fesztivál
A szívszorító kergetőzés, a modern tánc és zene olyan művészetterápiás eszközként is hat, amely segíti a tudomásul vételt, a feldolgozást s a bűntudat elengedését amiatt, hogy vajon eleget tettünk-e a másikért.

Szorcsik Kriszta és Fazekas Júlia

Szabó K. István rendezőként ismertette a kisvárdai szakmai megbeszélésen előadásuk létrejöttének történetét. Két színésznő jött oda hozzá azzal, hogy rendezzen nekik valamit, mert ők együtt szeretnének játszani. Jon Fossétől az Én vagyok a szél című szöveg alapos átdolgozásában realizálódott a vágy a Szkéné Színház, a TRIP Hajó és a Transzformáció Alapítvány együttműködésében – s egy tíz éve elhunyt kolléganőjüknek, Kovács Ágnes Anna színésznőnek, az ő emlékének ajánlották a produkciót.

Előadásuk vitáját követően a fesztiválon bemutatták A hovatartozás illúziója címmel azt a Szabó K. István munkáiról megjelent gazdag képi világú albumot, amiből többek közt kiderült, hogy román rendezőként tartják számon, ami mind a magyarországi, mind a nyugat-európai és amerikai közegben furcsán hat, rendszerint enyhe zavart kelt.

Az Én vagyok a szél a halálvágyról, a máshova tartozásról szól. Kitartottan, alig enyhülve s a megvalósulást: a vágy realizálását is magába foglalva Szorcsik Kriszta és Fazakas Júlia játékában, táncában fizikai és szimbolikus kötélhúzás folyik atmoszférikus háttérvetítések előtt. Egyikük (Szorcsik Kriszta) a földön akarja tartani, meg akarja menteni a másikat (Fazakas Júlia), aki elkívánkozik innen. A semleges: fehér-fekete öltözékben játszó szereplők egy-egy jelenet erejéig retinánkba égő közös sárga esőkabátba bújnak. A cselekmény szerint vízen, szigeten, öbölben, hajón zajlik a történet sóval körbeszórt térben, hullámot formáló díszletelem alatt. Az előadás kevés, szaggatott, akadozó szóval és mondattal élve a központozás nélküli Fosse-szöveget többértelműen, jócskán átdolgozva használja. Bőröndök láthatók a színen; az egyik egy idő után középre kerül és kétüléses úti-étkezőgarnitúra kerül elő belőle: kinyitható fémszékek és asztal. Elfoglalják, étkezéshez készülődnek. Az elvágyó társát visszatartani akaró fél ekkor a másik által készített ételt vesz magához: most ő a figyelemre vágyó, gondoskodásra szoruló oldal. Aki addig adakozott s résen volt, hogy ne engedje el az életből őt, most elfogadja segítségét, kínálását s magába tömi a barackkonzervet, amitől öklendezve fuldoklik. Földön fetrengve percekig az előadás melankolikus szomorúságát megtörő brutális, naturális jelenetet ad elő. Talán demonstrálja, milyen is szerettünk haláltusájának, elvesztésének tanúja lenni, avagy most ő gyengül el valójában. Saját esendőségétől vagy a reménytelen vállalkozás terhétől.

A kergetőzés, hullámzás dinamikájában változik a dominancia. Az elengedés kényszere könnyűségbe olvad, az átlépés, átlényegülés természetes folyománya, velejárója lesz a korábbiaknak. A megsebző, kényszerítő, ideig-óráig visszatartó kötél a megkapaszkodás eszköze volt, de nem lehet vele kikötni azt, aki itt idegen. Az átlépéstől való félelem átfordul a megengedésbe és elengedésbe.

A szívszorító kergetőzés, a modern tánc és zene olyan művészetterápiás eszközként is hat, amely segíti a tudomásul vételt, a feldolgozást s a bűntudat elengedését amiatt, hogy vajon eleget tettünk-e a másikért. Beilleszkedik azon, változatos műfajú alkotások sorába, amelyek erről a fájdalomról, veszteségről és lelkifurdalásról szólnak. Amint a beszélgetésen elmondták, vannak is ilyen irányú terápiás terveik. Ha a mozgásba is bevonnák a résztvevőket, még hatékonyabban működhet együtt a színház a résztvevőkkel, az enyhülésre, feloldásra vágyó érintettek befogadókkal.

Óhatatlanul felidézik azokban, akik látták, a Sóvirág táncos-vallomásos traumafeldolgozó koreográfiáját, amely ugyan ellenkező irányba húz: a megtapasztalt és megszenvedett holokauszt ellenére életvidám idős nő testi, lelki, mentális gyakorlatainak, segítségnyújtásának- és elfogadásának párbeszédes kettősében manifesztálódik fiatal nőtársával. Az Én vagyok a szél elemeltebben, absztraktabb módon szól két nő élet-halálkommunikációjáról, s határozottabban a láthatatlan oldalra húzásról, amire nem nyújt pszichológiai, élettörténetben rejlő okot, magyarázatot. Nem is a kognitív, intellektuális feldolgozásban ad támaszt, máshol lebeg: metafizikai, ontológiai otthontalanságot érzékeltet a materiális szférában. A máshova tartozással békíthet meg valamennyire ez a szomorú, performatív poézis.

CÍMKÉK: