Radu Afrim: Grand Hotel Retromadár – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
Gyors színváltások, élesen szarkasztikus humorral átitatott epizódok, retróhangulat, az emlékezet, a képzelet szeszélyes rendje szerint sorjázó jelenetek éltetik a játékot.
B. Fülöp Erzsébet és Galló Ernő Fotók: Bereczky Sándor
Radu Afrim ott folytatja, ahol a 2016-os Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan idején abbahagyta. A hajdani blokkház históriája folytatódik most is, ezúttal évtizedekkel később. Az egykori szereplő kislány felnőtt nőként, Belgiumból hazalátogató írónőként tér vissza gyerekkori lakhelyére, hogy szembesüljön múltjával, és az itt élők alkalmi sorsmetszeteivel. A panelházból időközben hotel lett, igaz, eléggé lepukkant, kétcsillagos szálloda; recepcióval, sokféle szociális környezetből jött viharvert lakókkal, akik valamiképpen éppúgy reprezentálják napjaink világának egy-egy szegletét, mint anno, a hetvenes évekre emlékező Retromadár…
A színpadkép is hasonló, a rendező ugyanazzal a térszerkezettel operál, mint az első produkció idején. Egy sokemeletes ház szobáit látjuk időről időre megelevenedni, amelyekben feltünedeznek a szereplők, s élik egymás mellett, párhuzamosan, jól-rosszul az életüket. A csillámló metszetek és a figurák paralel történései hozzák létre azt az egészen különleges térélményt és hatást, amely Radu Afrim rendezésének drámai erejét adja. Az egymás mellett futó cselekvések kiegészítik, olykor ellenpontozzák is egymást, látjuk, miféle életstratégia szerint próbál boldogulni a szerelemittas, boldogságra vágyó recepciósnő, a kuncsaftokra vadászó élveteg prosti, az érzéki, öntudatos szobalány, a nosztalgikus dallamokban utazó énekesduó testvérpárja, az elfuserált rendőr, a felnőttek furcsa viszonyaira rácsodálkozó kiskamasz fiú, a sokat látott decens matróna és a többiek. Radu Afrim a jelenkori életek színes, gazdag panoptikumát, szélesre tárt galériáját mutatja be, posztszocialista viszonyok között, a hajdani panelházban.
Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu
Az előadás, amelyet persze most nem az eleven színház élő-lélegző terében, hanem a képernyő monitorján láthatunk, mégis szinte teljes illúziót kínál. Szuperközeliben látjuk az egy-egy kazettán belül zajló mikrotörténeteket, akár egy végtelenített filmet, amin hőseink ugyancsak végtelenített, időnként egy-egy konfliktusra koncentráló fordulatai peregnek.
Gyors színváltások, élesen szarkasztikus humorral átitatott epizódok, retróhangulat, az emlékezet, a képzelet szeszélyes rendje szerint sorjázó jelenetek éltetik Radu Afrim rendezését. A történések láncolatát a nyitó képsor madárhangjainak éteri víziójától az utolsó pillanatokig gyöngéd, olykor ironikus líra hatja át, a reflexió, az önreflexió hosszú percei ezek, amelyekben egy-egy szereplő a primer cselekvések közepette emlékezik vissza a múltjára.
Varga Balázs és Bokor Barna
A szüzsé nem igazán erőssége Radu Afrim darabjának, az epikus karakterű hosszú gondolatfutamok olykor széttartóak, ám a jelenetek zuhataga, a textusok poézise, a filmszerű, mozgalmas képek hamar átlendítik a rendezést a lehetséges holtpontokon. Sokféle élethelyzetet látunk felvillanni, s a marosvásárhelyi színészek üdítő profizmussal és látható élvezettel formálnak komplett jellemeket az olykor csak vázlatosan felskiccelt alakokból. Berekméri Katalin Teréz nénije meggörbült derekú nyolcvanas matróna, aki éles szemmel vizslatja és élveteg malíciával kommentálja a gyorsan átváltozó világ jelenségeit. A recepciósnőt, Szilveszter Zitát László Csaba játssza: fájdalomtól és örökös szeretetvágytól gyötört érett asszonyt formál, akiből nem hiányzik a női varázserő, az anyáskodó empátia, a rámenősség és némi ravaszkodó kajánság sem. Vörös hajkorona, erős smink, villogó szemüveg; tündöklik, magába zuhan, felragyog. Asszonysors, melankóliába, sírásba görbülő nevetés: pompás szerepformálás. De ugyanilyen erőteljesen formálja meg Galló Ernő a recepciósférfi alakját, aki sokféle bánattól elcsigázva, egy rossz pillanatában magára maradva elnyiszálja a torkát. Ömlik a vér, a képsor horrorszcénába úszik, ironikus macskakörmök között, persze. De van némi lövöldözés is, meg zenés-táncos betét, meg közös nosztalgikus éneklés és lelki viviszekció.
László Csaba és Ördög Miklós Levente
A díszlet- és jelmeztervező, Irina Moscu az egyébként is színes alakok galériáját, ha lehet mondani, még színesebbé tette. A rikítóan pompázó parókák, az erősen kontúros sminkek, az olykor egészen elrajzolt, nagymintás, csillogó, vagy egyszerűen csak szívdöglesztő kosztümök mind hozzájárulnak, hogy a miliő és a panoráma balkániasan vad, kelet-európaian zilált, végletes érzelmeket is felvillantó legyen. Boros Csaba zenéi az előadás lírai-groteszk vonulatát erősítik. Végül visszatekerik az órát: látjuk a szereplők némelyikét egykor, fiatalon, s látjuk az idő munkálkodását is, a jelenbe csúszó múltat. Hőseink az egészen hétköznapi vagy az abszurdba hajló szituációkban is szinte sóvárognak a szeretetre, az intimitásra, önmaguk és társaik megértésére. Jelen és múlt egyidejű jelenlétét jótékonyan nyomatékosítja a Grand Hotel Retomadár hangsúlyosan fontos szereplője, az írónő figurája, akinek elbeszéléseiből történetek kerekednek, s aki időről időre szembesíti önmagát és környezetét a megélt múlt jelenidejűségére. B. Fülöp Erzsébet írónője a múltidézés, az élveboncolás és a drámai jelenlét magasiskoláját mutatja be a játékban: remekbe szabott alakítás.
A vásárhelyiek streamelt bemutatója láthatólag hatalmas, összehangolt és professzionális technikai apparátussal jött létre. Három intenzív óra – a történetmesélés, az emlékezés, a meditáció, a film és a színház határvidékén.
